„Amikor egy közösségben számottevően nagyobb a temetések száma, mint a születéseké, két utat lehet választani: az egyik, hogy lekapcsoljuk a villanyt, lakatot teszünk a zsinagógára, a másik – s mi ezt választottuk –, hogy zsidó életélményt adunk a hozzánk betérőknek mindaddig, amíg erőnkből telik” – fogalmazott portálunknak Paszternák András, a hitközség koordinátora, akit a hitközség megalakulásának 230. évfordulója alkalmából kérdeztünk a közösség történetéről.
„A Komáromi Zsidó Hitközség 230 éve színtere a településen és a régióban élő zsidó vallású polgárok közösségi-, hit- és kulturális életének. Történetét nehéz lenne néhány mondatban összefoglalni. Vannak korszakok, melyekről többet tudunk, más időszakokat még fel kellene tárni. A hitközség 1791-ben alakult meg, fokozatosan építette ki intézményeit, biztosította hagyományaink megélését a csatlakozó családoknak” – fogalmazott, hozzátéve, hogy az 1861-ben Komáromba érkezett Schnitzer Ármin rabbisegéd működése alatt fellendült a közösség élete. „Beszédei, szónoklatai messze földön híressé tették” – emelte ki szerepét.
A közösség a Király püspök és a Hajnal (ma Štúr) utcák kereszteződésében neológ Nagytemplomot emelt, melynek építését 1863-ban fejezték be – ma sportközpontként működik. Ezt követően, 1865-ben Zsidó Nőegylet alakult, az erősödő ortodox irányzat 1889-ben választott magának önálló vezetőséget. „A Menház felavatására 1896. október 11-én került sor, az építkezés mecénása Fried Kálmán volt, emléktáblája ma is megtalálható a zsinagógában. Ez az épület máig a hitközség tulajdonában van, ide koncentrálódik a kis létszámú közösség vallási és kulturális élete. A századfordulón Krausz Mór rabbi vette át a vallási élet irányítását. Felépült az ortodox Nagytemplom, 1909-ben alakult meg a Komáromi Zsidó Ifjúsági Egyesület” – számolt be a folyamatos fejlődésről Paszternák András.
A két világháború közötti időszakról mesélve elmondta, az első világháború idején kórházként működött a Menház. A háború 45 zsidó áldozatának emlékét ma a temetőben álló emlékmű őrzi. 1919-ben a város Csehszlovákiához került, a zsidóság életét is újjá kellett szervezni. „A kettéválasztott település déli részén csak egy kisebb közösség élt, főleg neológok. Ám az ortodox családok még a két világháború közt is átjártak imádkozni a nagy ortodox zsinagógába” – jegyezte meg.
A későbbi híres pécsi főrabbit, a komáromi születésű dr. Wallenstein Zoltánt 1921-ben avatták rabbivá a városban. „1923-ban épült fel a temetőben a ravatalozó, amely máig szolgálja közösséget. Ebben az évben érkezett Komáromba Lefkovics Józsua, az utolsó ortodox főrabbi, élete Auschwitzban fejeződött be. 1930-ban megkezdődött a hitközségi lakóház építése az Eötvös utca 9. szám alatt. Ebben az épületben működött a hitközség mészárszéke és maceszsütödéje. Az épület ma is a hitközség tulajdona, udvarán található a közelmúltban felújított rituális fürdő, a mikve” – mesélte.
A 2170 főnyi zsidó lakosságból 1922-en lelték halálukat a koncentrációs táborokban
„Az 1930-as években városunkat is elérte a közelgő háború előszele, megkezdődött a zsidóság diszkriminációja. A komáromi zsidók jelentős szerepet töltöttek be a település gazdasági, kulturális és szellemi életében. Mindez lassan megszűnt, sok kereskedő bezárta üzletét. Megváltozott a város társadalmi és kulturális élete, valamint a lakosság nemzetiségi és vallási összetétele. Dr. Raab Ferencnek – a közösség krónikásának könyvéből tudjuk, hogy Komárom 2170 főnyi zsidó lakosságát a Zsidótörvények sújtották” – mondta, amely az akkor 21 ezer fős város lakosságának mintegy tíz százaléka. „1939-ben megkezdődött a munkaszolgálat előkészítése, az 1942-es újabb megszorító intézkedések sorozatát jelentette. 1944. április 5-én bevezették a sárga csillag viselését. 1944-ben a hitközség elnöke dr. Krausz Artúr volt.
A Gestapo április elején érkezett meg a városba, rövid időn belül berendezték parancsnokságukat. Még ebben a hónapban létrehozták a gettót – a mai VII. lakótelep egy részének területén. Május végére befejeződött az összpontosítás. Június 12-16-között a dél-komáromi állomásról megindult a deportálás. A koncentrációs táborokból 1922-en már soha nem térhettek vissza, nevüket ma emlékkönyv őrzi a zsinagógában” – összegezte.
A 20. század második felében tovább fogyatkozott a zsidó közösség lélekszáma Komáromban
A második világháború befejezését követően a túlélők 1945 augusztusában gyűltek össze, hogy újra megalakítsák a hitközséget. „Elnöknek Fleischmann Jenő kereskedőt választották, a kis közösség minden erejét megmozgatta, hogy helyreállítsa a zsidó élet alapvető feltételeit. A megmaradt kultúrterem konyhává alakult át, 300 ember étkezését biztosította naponta. 1946-ban dr. Bandler Ottó ismert fogorvos lett az elnök, posztját 1954-ig töltötte be. 1948-ban 502 tagja volt a hitközségnek, sokan más településekről költöztek ide” – magyarázta. Ebben az időben a Menház zsinagógájában felállították a holokauszt áldozatainak emlékművét. Izrael Állam megalakulása után azonban a komáromi zsidó közösség létszáma jelentősen csökkent: 1949 és 1950 között 343-an hagyták el a várost.
„Az elnöki feladatokat 1954-től Wilheim Ármin, majd Fleischmann Lajos látták el. Egyre nagyobb gondot jelentett az előimádkozó személyének biztosítása. 1964 és 1981 között Paszternák Jenő állt a közösség élén” – mondta Paszternák András, aki emlékeztetett rá, hogy a prágai tavasz eseményeinek hatására az akkori fiatalok nagy része külföldön talált magának új otthont.
„Az itt maradottak többsége már nem tartotta, illetve nem is tarthatta fontosnak származását, jelentős részük asszimilálódott”. Ebben az időben a Menház épületében téli imatermet és irodahelyiséget alakítottak ki, a legnagyobb gondot azonban a temető rendben tartása jelentette. 1981-től dr. Raab Ferenc, Gregus Miklós és Delikát László irányították a közösséget. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején még egy kisebb csoport alijázott Izraelbe, távozásuk érzékenyen érintette a helyi hitéletet – jegyezte meg.
Az 1990-es években felpezsdült a hitközség élete – köszönhetően a Paszternák család tagjainak
A rendszerváltást követően felpezsdült a hitközség élete, többen kezdték látogatni a rendezvényeket. Az elnöki székbe dr. Novák Tamás került. 1992-ben avatták fel a holokauszt áldozatainak emléktábláját a Menház falán, amely 1998-as eltulajdonításáig emlékeztetett a vészkorszak áldozataira. „A tetteseket azóta sem sikerült megtalálni” – emlékeztetett András, akinek édesapja, Pasternak Antal 1996-tól a mai napig vezeti a közösséget. „1996. június 16-án jelent meg a Hitközségi Híradó első száma, amely napjainkig tájékoztatja a közösség Komáromban élő és a városból elszármazott tagjait. A vezetőség kezdeményezésére 1996 júniusában jött létre a Shalom Klub, amely, ha nincs járványhelyzet, havonta, kéthavonta tartja összejöveteleit” – számolt be.
„Bátyámmal, Tamással együtt, a középiskola utolsó éveiben, egyetemistaként gyakran álmodoztunk arról, hogy egy felújított épületben szervezünk majd egyre színesebb kulturális, vallási, oktatási programokat. Egy aktív közösség alakul ki a régmúlt hagyományain alapulva. Mára van már szépen rendbe tett kultúrtermünk, oktatási termekkel, könyvtárral kiegészült modern irodánk, a zsinagóga is régi fényében tündököl, megújult a hitközség épületének udvara, kis múzeumunk gyűjteménye is szépen gazdagodott az elmúlt években. Szóval egyrészt teljesültek az álmaink. Másrészt mire park lett a régi gazos kertből, lehetőségünk adódott arra, hogy egyszerre párhuzamosan több rendezvényt is meg tudjunk tartani a Menházban, addigra nagyon sokan távoztak azok közül, akiknek örömmel szerveztük a programokat. Milyen jókedvűen ülnének kint tavasztól őszig a kerti padokon, élveznék a Shalom Klub kényelmes székeit, beszélgetnének, koncerteket hallgatnának…”
Paszternák András elmondta, az elmúlt huszonöt év alatt számos temetés volt, szinte alig születtek új tagok, s a „gyökereiket kereső új csatlakozók sem érkeztek tömegével”. „Mindezek ellenére nem panaszkodunk, míg megtelnek az asztalok széder estére, míg van, aki kinyitja a zsinagógát az őszi nagyünnepeken, kirándulni jön velünk, addig folytatni szeretnénk ezt a munkát. Bár évek óta Budapesten élünk, nem szakadtunk el Komáromtól. Folyamatosan megjelenik a Hitközségi Híradó, s amennyiben időnk engedi, ott vagyunk az ünnepeken, szervezzük a programokat. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a két város között csak száz kilométer a távolság, így földrajzi akadályai nincsenek annak, ha valaki odahaza is szeretne tenni a közösségért” – fogalmazott.
Jelenleg félszáz tagja van a hitközségnek – vannak, akik most kezdik keresni zsidó gyökereiket
„A legnagyobb és legnehezebb kérdéskör a közösség közép- és hosszú távú fennmaradásával kapcsolatos. Az 1970-es, 80-as években sem voltak túl optimisták a hitközség vezetői, most sincs sok okunk a derűre ebben a tekintetben. Amikor egy közösségben számottevően nagyobb a temetések száma, mint a születéseké, két utat lehet választani: az egyik, hogy lekapcsoljuk a villanyt, lakatot teszünk a zsinagógára, a másik – s mi ezt választottuk –, hogy zsidó életélményt adunk a hozzánk betérőknek mindaddig, amíg erőnkből telik.
Vége lehetett volna a történetnek már az 1980-as években is. Ha végignézzük a Menház folyosóit díszítő sok száz fényképet az elmúlt évek rendezvényeiről, örömmel nyugtázhatjuk, kár lett volna lemondani ennyi remek közösségi élményről” – tette hozzá. Paszternák András elmondta, a Komáromi Zsidó Hitközség létszáma ötven fő körül mozog az utóbbi évtizedekben. „A Holokauszt túlélői lassan távoznak közülünk, így a hagyományok továbbvitele az ő gyermekeikre, unokáikra és dédunokáikra hárul.
Rendezvényeinket gyakran keresik fel a régió – ideértve Szlovákiát és Magyarországot is – kisebb városaiban és falvaiban élő hittestvéreink is. Bár harminc évvel járunk a rendszerváltás után, még ma is találkozunk olyanokkal, akik most kezdik keresni zsidó gyökereiket, s csatlakoznak közösségünkhöz” – emelte ki. A fiatalabb generáció tagjai közül többen Pozsonyban vagy Budapesten élnek, esetleg a világ más pontjaira költöztek. A közösség 2001-ben indította útjára CHALON-ABLAK programját, melynek keretében szélesre tárta kapuit a Dél-Szlovákiában és Nyugat-Magyarországon élő hittestvérek előtt. „Programjaink, rendezvényeink nyitottak minden más vallású, kultúránk iránt érdeklődő látogató számára is” – húzta alá.
Arról, hogy hogyan lehet feldolgozni a vészkorszak traumáit
A nem zsidó lakossággal való együttélésre válaszolva elmondta, Komárom város mindenkori vezetésével, a helyi iskolákkal számos sikeres közös projektet valósítottak meg. „Aki szeretné megismerni hagyományainkat, kultúránkat, azok előtt mindig nyitva áll a Menház épülete. Bízunk benne, hogy a helyi kis közösségek és a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Központi Szövetségének tevékenységei biztos alapot nyújtanak a zsidóság szlovákiai fennmaradásához. Minden bizonnyal a virágzó zsidó élet inkább a nagyobb városokhoz kötődik majd évtizedek múlva, de fontos, hogy látogatható zsinagógák, emlékhelyek formájában megőrizzük a kis közösségek emlékeit is. Ha valaki ötven, száz év múlva elkezdi kutatni a komáromi zsidóság történetét, a 90-es évektől a 2000-es évek első feléig terjedő időszakról biztosan gazdag anyagot talál majd, s ehhez valamennyire nekünk is sikerült hozzájárulnunk” – vélekedett.
Paszternák Andrástól megkérdeztük azt is, hogyan képes feldolgozni ez a kis közösség az ellene irányuló teljes megsemmisítés szándékát, és mivel segíthetik ezt a folyamatot a nem zsidó lakosok. „Évről évre összegyűlünk a temetőben, majd a zsinagógában található emlékműnél gyertyagyújtással rójuk le kegyeletünket. A rendezvényen közösségünk tagjai mellett szép számban vannak jelen a környező hitközségek képviselői, Komárom város vezetői, a társegyházak és intézmények küldöttei. Jó érzés, hogy nem zsidó polgártársaink is velünk emlékeznek ezen a napon. A traumák feldolgozásában az átélt, megélt történetek összegyűjtése, az utókor számára történő megőrzése segíthet. Évtizedek óta foglalkozunk a témába vágó kiadványok publikálásával, számos emléknapot szerveztünk oktatási intézményekben, otthont adtunk tanárképzéseknek is” – fogalmazott Paszternák András a jubiláló hitközség és a komáromi zsidóság deportálásának 77. évfordulóján.
(Szalai Erika/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
