A cikksorozat első részében arra kerestük a választ, hogy az Európai Unió és Magyarország kapcsolatai (de ez Lengyelországra is éppúgy vonatkozik) mikor kerülhetnek olyan kritikus fázisba, amikor az egyik fél számára már vállalhatatlan lesz a további együttműködés. Az is kérdéses, hogy mi fog előbb bekövetkezni, a renitens tagállamok kiválása, vagy az egész Unió gazdasági-politikai ellehetetlenülése.
Az események felidézését a 2019. májusi európai uniós választások előtti időkig kell visszatekerni. A választásokkal kapcsolatban a magyar és lengyel vezetésnek komoly reményei voltak. Az érezhetően jobbra tolódó európai közhangulatot érezve Orbán Viktor többször hangot adott annak a reményének, hogy jobboldali áttörés következik, és fordulat állhat be az európai politikában. Úgy érezte, hogy most lehetőség kínálkozik arra, hogy a jobboldali erők belülről reformálják meg az Uniót, ahogy azt ő és szövetségesei már régóta tervezték.
Ezzel szemben egy akkoriban itt a Kurucon, egy Soros Györgyről megjelent cikkben felhívtuk a figyelmet arra, hogy a dolgok nem így működnek.
„Alapvetően hibás az az Orbán-Kaczynski-koncepció, amely úgy gondolja, hogy ez a rendszer belülről megreformálható. Azt hiszik, hogy a föderalizálódó Európát majd ők átalakítják a »nemzetek Európájává«. Hatalmas naivitás ezt gondolni! Ezt a rendszert nem arra találták ki, hogy Orbánok, Salvinik és egyéb szabadsághősök megreformálják…” „Azt várják, hogy áttörés lesz. Hogy a nemzeti erők áradata zúgva elsodorja a liberális gátakat, győzni fog az európai emberek akarata és az újjászületett unió felvirágoztatja a kontinenst. Hurrá! Ehhez képest elég nagy pofára esés lesz az, hogy bár várható egy bizonyos jobboldali előretörés, de az korántsem lesz az elvárt mértékű (lásd svéd és bajor választások). És néhány hónap múlva az újonnan létrejött pártfrakciók vezetői és legjobb emberei már fel is lesznek vásárolva a nemzetközi elit által. Ugyanis ennek a mai rendszernek ez a logikája.”
És ez a jóslatunk sajnos szóról-szóra megvalósult. Minden további szócséplés helyett álljon itt az Európai Parlament legutóbbi hírhedt – minden eddigi pofátlanságukat messze felülmúló – szavazásának végeredménye: „A képviselők csütörtökön 502 szavazattal, 153 ellenszavazat és 16 tartózkodás mellett elfogadott állásfoglalásban hangsúlyozzák, hogy a lengyel alkotmánybíróságnak nincs jogi legitimitása, nem független, és a lengyel alkotmány értelmezésére sem jogosult.” (24.hu). Azt hiszem ehhez nem kell sok kommentár, 502 szavazat – 75%-os többség az EP történetének legszégyenletesebb döntése mellett. Az úgynevezett ’jobboldali’ képviselők több, mint fele felvásárolva… A Fidesznek sem kell messzire néznie, csak megfigyelni az ő Navracsics elvtársuk figyelemre méltó személyiségváltozását (igaz az még az előző ciklusban volt). Ez a pénzuralom, ez a pénzdiktatúra lényege, és ebből is látható, hogy Orbán és Kaczynski nem feltételezte a ’demokrácia’ ilyen szintű ’eltökéltségét’.
Az utóbbi hónapokban a globalista erők olyan masszív támadást indítottak minden európai renitens ellen, hogy a ’szabadsághősök’ teljes defenzívába szorultak. Egyre erősebben kezdenek eszkalálódni, és ’elvadulni’ az események, amit a fentebb felidézett EP szavazás is bizonyít. A magyar, lengyel (és utóbbi időben szlovén) Európa-reformerek egyre inkább két tűz közé szorulnak. Az Európai Bizottság és az EP viselkedése kezd már olyan bicskanyitogató lenni, hogy egy magára valamit is adó büszke országnak el kellene őket hajtani a felmenőik nemi identitásába. Igen ám, de ezt nemigen tehetik meg, mert a nép többsége nem szeretne kilépni az uniós akolmelegből, mert annak gazdasági kényelmeit megszokták, és sejtik, hogy azon kívül kezdetben igen jeges szelek fújdogálnának. A lengyel vezetés tehát nyelt egy nagyon nagyot, megszégyenülve elvörösödött, és nemigen szólt vissza. Szijjártó Péter külügyminiszter így fogalmazott: „A nemzetközi szervezetek kezdik teljesen elveszíteni a józan eszüket”. Pedig hát erről szó sincs, ők csak fokozzák a nyomást.
Ugyancsak eléggé jellemző a térségünkre, hogy a többi kelet-európai ország (bolgárok, románok, csehek, szlovákok, horvátok) tulajdonképpen egyetértenek velünk, de nem merik felemelni a szavukat. Pedig pontosan tudják, hogy ha minket eltávolítanak, akkor utána ők következnek. És egyre inkább úgy tűnik, hogy az Unió hajlandó kilökni magából a renitenseket, bármekkora kárt is okoz ezzel magának. Ezzel párhuzamosan nem kér semmiféle balkáni bővítésből, mert sejti, hogy a szerbek, montenegróiak, albánok csak az újabb ’nacionalista önzést’ hoznák magukkal az Unióba. Magyarország esetében – a növekvő nyomás mellett – valószínűleg megvárják a jövő évi választásokat, és azok eredményének függvényében cselekszenek. Természetesen a választás eredményét megpróbálják majd maximálisan befolyásolni, mégpedig úgy, hogy már a semlegesség látszatára sem ügyelnek. Ha újra a Fidesz nyer, akkor valószínűleg kíméletlen eseménysorozat fogja kezdetét venni, a teljes sarokba szorítás folyamata. A huxit és polexit kifejezések rövid időn belül gyökeret fognak verni a politikai sajtó kifejezéstárában.
Ez azonban csak a dolgok egyik fele, a minket közvetlenebbül érintő része. Eközben a világpolitika és a makrogazdaság színterein is Európára nézve vészjósló események kibontakozásának lehetünk tanúi. Ahogy az előző cikkben fogalmaztunk: „gazdaságilag az Unió egy gerendán billegő tornásznőhöz hasonlít, aki már elvesztette egyensúlyát, de még nem esett le a szerről. Vadul hadonászik, de már csak pár másodperc maradt.” Ez a leírás most annyiban módosult, hogy az EU déli – teljesen lepusztult, mediterrán fele – a helyreállítási és újjáépítési pénzek kiosztása révén most kapott egy kis haladékot, és a ’tornásznő’ talán egy percig még a gerendán maradhat. Utána azonban Németország bajba kerülése miatt már valószínűleg nem lesz újabb pénz a folytatásra. Mi az a baj, mi az a gond, ami miatt a kontinens vezető hatalma is hamarosan tengernyi problémával fog küszködni?
Az utóbbi néhány hónap világgazdasági történéseit vizsgálva konstatálhatjuk egy egyre erősödő infláció megjelenését, ami energiahiánnyal, alapanyag-ellátási problémákkal és a globális termelési láncok zavarával kombinálódott. Ennek eredményeként már a jóléti országokban is riasztóvá váltak a hiányjelenségek, sőt bizonyos régiókban és gazdasági ágakban a pánik jelei is kivehetők. A gáz, acél, chip, félvezető, papír, személyautó, csirke, konténer, műanyag, fűrészárú, klór stb. ágazatok ellátási problémái pókhálószerűen tovaterjednek, és bénító hatást gyakorolnak az egész világgazdaságra. Az egész jelenség teljes, mélyreható összefüggéseit ma még nem lehet látni, de néhány fontosabb terület megingásának okai és időrendje megfigyelhető. Előre kell bocsátani, hogy a Covid-19 pandémia markánsan rányomja bélyegét az utolsó másfél év világjelenségeire. Hogy ez mennyire volt természetes, és mennyire a globális elit ’huncutsága’, azt mindenkinek a fantáziájára bízom, amint azt is, hogy bankárék egyéb manipulációi mennyire befolyásolták a világgazdasági következményeket.
A Covid miatt visszaesett termelés inflációs hatása mellett a problémákat elmélyítette két nagy termelési centrum, Németország és Kína energiaellátási nehézségei. Németország esetében ideológiai okokból (zöld megújulás) felborították az energiaellátás szerkezetét, és az utóbbi évtizedben grandiózus (több mint 2 billió euró) költséggel létrehoztak egy megújuló energiára (szél, nap, víz) épülő erőműrendszert. Ez még nem lenne probléma, de ezzel párhuzamosan leállították az erősen démonizált atomerőműveket, vagyis szétverték a meglevő rendszer alapjait. A hiány azonnal megjelent, és kiderült, hogy a létrehozott megújulóenergia-szektor csak kiegészítő feladatokra jöhet szóba, alapvető energiaellátási feladatokra – kiszámíthatatlansága miatt – nem alkalmas. Az egyre akutabbá váló német energiahiányt a francia atomerőműhálózattal, szennyező hagyományos erőművek újraindításával, Északi Áramlat 2 megépítésével stb. próbálják mérsékelni, de látható, hogy Európa vezető termelési centrumának egyre komolyabb nehézségekkel kell szembenéznie a közeljövőben. Mi történt tehát? Ideológiai ostobaságból egy nehezen korrigálható, egész Európára súlyosan kiható gazdasági és technológiai baklövést követtek el. Ezt a nehézséget csak tetézi az, hogy a világ vezető gazdasági hatalma, Kína is egyre nagyobb gondokkal küzd e téren, hiszen ők egyszerűen kinőtték a régi energiainfrastruktúrájukat, és hatalmas elszívó centrumként jelentek meg a világpiacon. Kína óriási bevételei és a termelési láncokban levő döntő pozíciói lehetővé teszik, hogy ’ráígérjenek’ a világpiac egyéb szereplőire és az energia-világpiac javainak döntő részét a Távol-Keletre ’szívják’. Ennek további árfelhajtó és hiánygeneráló hatásait gondolom nem kell részleteznem.
Ha Németország és az észak-európai országok rövid időn belül nem tudják visszaszerezni általános egyensúlyukat, és az Unión belüli húzó szerepüket, akkor az európai intézményeknek sokkal súlyosabb problémái lesznek, mint a lengyelek és a magyarok hajkurászása. Elszabadult infláció, energiakrízis, hiány, katasztrofális munkanélküliség, faji lázongások, elszabadult terrorizmus és antiszemitizmus… Az egész aszimmetrikus európai modell meg fog inogni, és a szétesés szélére kerül. Sőt az egész jóléti életforma is veszélybe kerülhet. És a kultúrmarxista tudós elődök ’dicsőséges’ kutatásaiból tudjuk, „hogy az emberek, hogyha megszabadítják őket jól szabályozott hátországuktól (család, vallás, különböző közösségek, rutinná vált kulturális szokások), akkor egy jóléti szint biztosítása mellett korlátlanul befolyásolható, kényelembe süppedt fogyasztókká válnak.”
De mi van akkor, ha ez a jóléti szint már nem biztosítható? Akkor bizony az emberek nagyon gyorsan kijózanodnak, és elkezdenek gondolkodni. Annak pedig beláthatatlan következményei lehetnek, ha végre a nyugat-európaiak is elkezdenék használni a józan eszüket. Ez persze már nincs benne a marxista tételekben, ez csak az én feltételezésem.
A fent vázolt két eseménysor, a kelet-európai felemás ’szabadságharc’, és az Európai Unió ellehetetlenülése két különálló, de mégis egybefonódó szála Európa jelenkori történelmének. Hogy melyik szál kiteljesedése előzi meg a másikat, azt még nem látni a jövő horizontján.
A magyarság történelmének ismeretében az azonban kijelenthető, hogy bármely lehetőség túlélésére képes a magyar – kivéve a tömeges migrációt, és a genderelfajzást.
Szende Péter – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
