Aki ellenáll saját álmai logikájának, az Radu Afrim Kommuna című legújabb rendezésének is ellen fog állni, hiszen az előadás ezt a nagyon sajátos ésszerűséget/ésszerűtlenséget követi három és fél órán át. Márpedig az álmaink is a mieink, nem csupán a nappali, agyonracionalizált viselt dolgaink. Ilyen értelemben pedig az álom belterjes szabályszerűségének mereven ellenálló néző önmagából egy igen jelentős részt utasít el, ami a mindennapi életben sem válik kifejezetten hasznára…
Na, de lássuk inkább, hogy miről is szól ez a legújabb sepsiszentgyörgyi történt, amelyre Románia egyik legegyedibb stílusú rendezője meghív bennünket… A produkciónak már a címe is becsapós, hiszen „kommuna” alatt valamiféle uniformizált közösséget értünk, amelyben azonos értékek gyűjtenek egybe azonosan megnyilvánuló, gondolkodó és cselekvő egyéneket. Márpedig Afrim szereplőiről sok minden elmondható, de azt viszont egyáltalán nem, hogy felhúzhatóak egyazon kaptafára. Ez is idegen mindennapi valóságunktól, amelyben – azért valljuk be! – eléggé szeretjük, ha mindenki „egyforma”, vagyis megnyugtatóan kiszámítható a viselkedése, gondolkodása, külleme stb. Az új sepsiszentgyörgyi produkció főszereplője, tehát, ilyen tekintetben a társadalmi homogenitást zavaró, minket általában zavarbaejtő egyediség.
Ez egyben az a vonatkozás is, amelynek megjelenítéséhez Radu Afrim a legjobban ért a hazai színpadon: karakterformálásban, történetszövésben, képalkotásban és a szereplők nyelvezetének stiláris jellegében egyaránt (nyelvi-stiláris „segítői” itt: Dálnoki Réka és Sándor László).
A súlyos és ambivalens szellemi-fizikai örökséggel küszködő csellista, Huba Saroltenka nénikéje által hátrahagyott kúriájában csupa olyan figura tengeti idejét/időtlenségét, amelynek mindenikére színrelépése első pillanatától ráragasztható legalább egy (de inkább több) stigma, bélyeg: „nyomorék”, „pösze”, „olcsó”, „kivénhedt”, „ferdehajlamú”, „részeges”, „ripacs”, „dagadt”, „rusnya”, „kattant”, „rögeszmés”, „gebe”… És itt most kihagytam a használatban lévő igazi székely jelzőarzenált, amit ezek a szereplők inspirálhatnak székely nézőjükben: egyfelől azért, mert nem elég szerteágazó a vonatkozó tudásom, másfelől meg mindenki odagondolhatja a saját készletét, és az úgy átfogóbb és hitelesebb…
Visszatérve: hát persze, hogy idegesek leszünk attól, hogy az előadásban saját előítéletességünket egy falatban kapjuk meg az itt felvonuló szereplőgárda révén. Általában ahhoz szoktunk, hogy egy-egy színpadi (vagy más) történetben kisebb a „defektesek” sűrűsége, sokkal lassúbb ritmusban mélyíthetjük el magunkban önnön felsőbbrendűségünket, aggathatjuk rájuk a „szükségeseket”, élvezhetjük ki titkon, de kéjelegve, hogy mi nem vagyunk „olyanok”… Azonban Afrim pont ezt nem hagyja: ölünkbe rakja egyben a teljes készletet. Olyan, mint a kiskamasz gyerekünk, aki addig kísérletezik, addig húzza a határainkat, amíg egyenként elpattan valamennyi belső húr, és üvölteni nem kezdünk (pedig igazán nem volt tervben). Viszont nagyon remélem, hogy annak tudatában vagyunk, hogy ezek nem az Afrim (és nem is a gyermekünk) határai, hanem a mieink. Ő csupán szembesít azzal, hogy meddig ér a toleranciánk takarója, a következtetéseket nekünk kell levonni, megvonnunk a szükséges mérleget még akkor is, ha nem jövünk túl jól ki belőle (a gyermeknevelésben is gyakran van ilyen).
És egy egészséges közösségben az uralkodó beidegződéseinkkel éppenséggel ellentétes az ideális toleranciaszint: minél nagyobb az elfogadás, annál kevésbé valószínű, hogy minden apró és ártalmatlan különbözőség/egyediség véres belháború okozójaként kvalifikálódik, hogy aránytalanul provokálhatókká válunk azok által, akik pontosan ismerik „gyenge pontjainkat”…
Igen, olykor valóban nagyon kényelmetlen Radu Afrim nézőjének lenni, hiszen szokatlan, majdhogynem felháborító, hogy valaki ennyire ne akarjon a kedvükben járni, ne hagyjon minket lubickolni a „normalitásnak” nevezett akárminkben, csupán megmutasson egy sajátos világot és magasról tegyen rá, hogy az mindenki úri kedvébe belefér-e, amit ott lát… (el kell mondanom, hogy ilyen megközelítésben Afrim nagyon is „székely” rendező).
És miért is érdekelné mindez? Az álmaink figyelembe veszik például azt, hogy a tíz éve elhunyt, hithű és puritán, minden vasárnap templomba járó nagynénénk nem elfolyt arcfestékű, vásott rúdtáncosnő volt Homoródalmáson…?! Na ugye, hogy nem… És attól, hogy ébredéskor dühöngünk egyet azon, hogy „ez mekkora egy hülyeség”, és legszívesebben sutba vágnánk az egészet, megfeledkeznénk róla teljesen, attól az ilyenszerű álmaink továbbra is ott lesznek velünk nap mint nap, folyamatosan emlékeztetnek minket mindenféle el nem fogadásokra, és arra, hogy az életben vannak dolgok, amik nem racionalizálhatók…
Ezért is javaslom: inkább fogadjuk el Afrim meghívását és kalandozzunk egy jót ebben a sajátosan poétikus felnőtt Disneylandben, üljünk fel a viccesen horrorisztikus hullámvasútra, hogy lobogjon a hajunk. Igazán nem kell féltenünk ettől az előadástól a józan eszünket. Ha rögtön utána megnézzük az éjféli hírösszefoglalót, azonnal… hogy is mondjam: „helyrejövünk”…
Bartha Réka
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
