Elnézést kérek a kedves olvasóktól, hogy e cikk látszólag több, eltérő kérdéskörrel foglalkozik, azonban mint kiderülhet, mégis létezhet összefüggés e témák között. Szinte a rendszerváltás kezdete óta rögzültek a magyar politikai gondolkodásban olyan téveszmék, melyek nemigen képesek kitisztulni, távozni a politikával foglalkozó, a sajtóban publikáló értelmiségek, de a laikus átlagemberek gondolkodásából sem. E téveszmék átalakulnak, formálódnak, új ruhát vesznek fel, de sajnos megmaradnak, és bizonyos esetekben súlyosbodnak. Aki nem egyoldalú pártkötődésekben gondolkodik, az valahol a pártok, az általuk hirdetett ideológiák között találhatja meg az igazságot. Fussunk át néhány ilyen téveszmét, talán felmerülésük kronológiai megközelítésében. Az időben már igencsak távolodó rendszerváltás kezdetén a baloldali, liberális sajtó, az SZDSZ szócsöveként működő akkori 168 óra, a Magyar Narancs, Magyar Hírlap folyamatosan a Horthy-rendszer visszatérésével fenyegetett. Gyermeteg módon kötöttek bele minden történelmi és kulturális megnyilvánulásba, szinte minden szóba, melyek felvetése révén a Horthy-korszak bizonyos hazafias értékeit próbálta az Antall-kormány képviselni.
Az mindenki előtt egyértelmű lehet, hogy egy fél évszázaddal előbbi rendszer bonyolult struktúrái nem feltámaszthatóak. Az SZDSZ politikai körei, sajtója, értelmisége a századelő polgári radikalizmusa modernizált változatát akarta szinte hivatalos kultúrává, ideológiává tenni, Magyarországra erőltetni. Azt azért jegyezzük meg, hogy Antall József példaként az 1991-es izraeli látogatásán legalább határozottan kimondta, hogy a Kormányzó és a Kállay-kormány és tagjai mennyit tettek a hazai zsidóság védelmében. Ma ilyen állásfoglalást nemigen hallhatunk magyar részről az izraeli vezetőkkel történő tárgyalásokon. Egyébként a meglehetősen sok értéket is teremtő Horthy-korszak rövid negyedszázada politikai, kulturális értelemben rendkívül összetett volt, azóta a történettudomány már tudatosította számos pozitív vonását. Azonban számos szempont megmagyarázhatatlan értetetlen támadás áldozatává vált. Így például a magyar egészségügy-szervezés egyik legkiemelkedőbb alakja, Johan Béla megszervezte az Országos Közegészségügyi Intézet és a Zöldkeresztet. Az utódintézmény, az Országos Epidemiológiai Intézet 1990 után felvette a nevét, azonban 2006-ban nevét eltávolították, csak mert 1944 tavaszán töltött be államtitkári tisztséget, bár a tragikus deportáláshoz semmi köze sem volt. Ugyan mi lett volna 1944-ben, ha nem léteztek volna az államhatalomban, a kormányban, a közigazgatásban, a hadseregben a magyarság, az alkotmányosság az emberség értékei iránt felelős személyek, politikai és katonai vezetők?
Szintén a rendszerváltás első éveiben vált szitokszóvá a populizmus kifejezés, elsősorban az akkori, említett neoliberális, polgári radikális politikai, ideológiai és kulturális tényezők részéről. Az ő nem jelentéktelen részük jelenleg már a Nemzeti Együttműködés Rendszerében tevékenykedik.
A populizmus értelmezését, a „szabad verseny” mindenhatóságát abszolutizáló és népszerűsítő publicisták és politikusok tudatosan a felelőtlen és a népszerűséget hajhászó ígérgetés fogalmára szűkítették le, holott még számtalan jelentéstartalommal bírt e szó.
Bizonyos értelmezésben jelenti a népiesség fogalmát is, de leginkább a XX. század harmadikutas latin-amerikai rendszereire szokták használni, ezért ellenszenves a szabad világpiac és a korlátlan verseny hívei szemében.
A 30-as és 50-es évtized között több-kevesebb eredménnyel működtek e rendszerek. Általános jellemzőik a főként amerikai és brit tulajdonban működő nyersanyag- és energiaforrások, az infrastruktúra egy része nacionalizálása, a szélesebb társadalmi rétegekre, nagy tömegekre kiterjedő, főként az olasz fasizmus ihlette szociálpolitika. Inkább kísérlet volt German Busch rövid kormányzása Bolíviában, azonban tartósabb rendszereket építettek ki Lazaro Cardenas Mexikóban, Getulio Vargas Brazíliában. A legmarandóbb eredményeket, a legeredményesebb rendszert Juan Domingo Peron teremette meg a 40-es és 50-es években Argentínában az ipar, a közlekedés jelentős szektorai államosításával, és az említett olasz típusú szociálpolitika átvételével, melyet felesége irányított. E rendszerek mélyen sértették a liberális kapitalizmus, a nemzetközi tőke, a helyi komprádor elitek érdekeit, ezért mindent megtettek lejáratásuk és megbuktatásuk érdekében. Tehát a populizmus jelenthet egy nemzeti, harmadikutas társadalom- és gazdaságpolitikát is. E pozitív értelmezést nemigen szokta emlegetni a liberális sajtó.
Evita és Juan Domingo Peron az 50-es években. Népszerűségük máig töretlen
A közelgő választások előtt kis hazánkban is egyre kiélezettebb formát ölt a különféle politikai erők közötti polémia és rágalomhadjárat. Anélkül, hogy a kormányt védelmezném, páratlan ostobaságként minősíthető az ellenzék egyes liberális pártjai által fémjelzett, Orbán vagy Európa című óriásplakát. Kétségtelen, hogy a kormánynak vannak jelentős érdemei az Afrika és Ázsia bizonyos államai demográfiai robbanásából, törzsi, vallási konfliktusaiból eredeztethető migráció megfékezésében, hazánk és Európa civilizációja védelmében. Viszont rendkívül didaktikus és mosolyogtató e jelenség Soros-tervként történő beállítása. A magyar átlagembereknek már álmukban is a lassan leépülő Soros jelenhet meg, mint az ügyeletes gonosz. Nem tudhatja meg, hogy Soros a nyílt társadalomról alkotott téveszméi csak részét képezik annak a nemzetközi szabadkőműves koncepciónak, mely egy etnikailag kevert, multikulturális Európát akar kialakítani, melynek hátterében az amerikai libertáriánusok, a különféle európai szerveződések (B’nai B’rith, a Francia Nagy Kelet, a Belga Nagykelet stb.) állhatnak. Az eredeti kiindulópont az 1920-as években született Kalergi-terv. Ezt a FIDESZ-KDNP egyes, szűk, korlátolt látókörű politikusai sem képesek belátni. Visszatérve, ha Európában nemhogy többséget, hanem csak már 20-30 százalékot is elérnék e fanatizált, szocializálatlan, teljesen más mentalitású és kultúrájú tömegek, könnyen polgárháborús helyzet állhatna elő. A migrációt félreértelmező európai politikai és keresztény egyházi vezetők képtelenek felfogni, hogy ha ide akár milliókat is befogadunk, nem lazítjuk fel kibocsátó hazájuk monolitikus vallási, politikai struktúráit, nem változtatjuk őket kereszténnyé és európaivá. Ezzel szemben Európát leromboljuk, tönkretesszük.
Az iraki hadsereg az ISIS által megölt jazidikat exhumálja. Kellenek-e e szélsőségesek Európába? Esetleg itt folytatnák?
Az ilyen, említett konfliktusokban pedig általában nem a civilizáció, a politikai morál szabályait betartó fél szokott győzedelmeskedni, hanem a primitív és fanatizált tömegek. Gondoljunk csak a történelmi Magyarország véres, 1848-49-es etnikai konfliktusaiból fakadó tragédiákra, a magyarokkal szembeni tömeggyilkosságokra.
Még ha társadalmi béke is maradna az ilyen etnikai összetételű Európában, akkor sem lenne ebből nyílt társadalom, hanem a legkíméletlenebb zsarnokság, vallási elnyomás, részletezés nélkül lényegében Európa 2500 év alatt kialakult emberi jogi, demokratikus, civilizációs vallási-nemzeti-kulturális értékei megsemmisülése. Ezért is nehezen érthető, hogy ugyan miért állnak ki az utóbbi értékeket elvileg alapelvként követő, hangsúlyozó, a különféle pártokban (a kereszténydemokratáktól a liberálisokig, zöldekig és a szociáldemokratákig) működő szabadkőművesek a felső határ nélküli migráció mellett. E kibocsátó országokat, népeket a belső béke kialakításának segítésével, kínaiakhoz hasonlóan gazdasági beruházásokkal, az oktatás, az egészségügy, a szociálpolitika tapasztalatainak átadásával lehetne maradásra bírni.
Egyébként, ha csak az Európában valójában hiányzó munkaerő pótlása lenne a cél, akkor nyugodt lélekkel lehetne importálni akár tízmilliós fehér vagy mesztic, katolikus tömegegeket Latin-Amerika számos, válság által sújtott országából. Nyilvánvaló, hogy a cél más, annak ellenére, hogy az európai liberális elitek, vagy bizonyos észak-európai nők az egzotikus homoszexuálisok, vagy a színes bőrű partnerek iránti igénye már sokszorosan teljesülhetett.
Eszmetörténeti és filozófiai vonatkozásban e kisiklás ott ragadható meg, hogy a nyugat-európai országok, népek politikai elitjei feladták a német szellemtörténet által a XIX. században megfogalmazott, kidolgozott, úgynevezett keresztény-germán államalkotó eszme gondolatiságát, mely őket nemzetállammá formálta, és amelyért fiaik és leányaik oly sok hősies, romantikus cselekedetre, áldozatra, önfeláldozásra voltak képesek, nagyszerű példákat adva az irodalom és a történelem számára. Az államalkotó eszme helyét felváltotta egy extrém individuális liberalizmus, az egyéni szabadság és jogok abszolutizálásával. Ezen azért sem nagyon lehet csodálkozni, hiszen a ma vezető nyugat-európai elitek nagy részét ért első politikai hatások az 1968-as anarchista és újbaloldali mozgalmak voltak.
Mindezekhez képest kisebb jelentőséggel bírnak, de hazánk számára fontosak azok a viták, melyek a következő évi választás utáni Magyarország útja irányait hívatottak kijelölni.
A jelenlegi, a „rasszizmus” elleni propagandában a jelenlegi kormánypártok még időnként a 90-es évek SZDSZ hangnemét is túlszárnyalják. Az akkori, folyamatosan defenzív álláspontról személyes tapasztalatokról is beszámolhatunk, mikor 1992-93-ban dr. Kala Molnár Sándorral a KDNP akkori megyei elnökével együtt a Csurka-tanulmány kapcsán sajtópolémiába keveredtünk az SZDSZ egyik, akkoriban állandóan, a hazánkban „erősödő antiszemitizmusról” megnyilvánuló politikusával. A KDNP akkori elnöke meglehetősen inkorrekt levélben határolódott el tőlünk és kért bocsánatot az említett politikustól.
Természetesen senkinek sem lenne jó, ha a magyarországi elitista és neoliberális vonásokkal is jellemezhető társadalom feszültségei az általánosítás, az antiszemitizmus irányában csapódnának le. Ez helytelen, méltatlan, igazságtalan lenne, azonban enyhén szólva különös, hogy bármely nemzet, vallási közösség részét képező egyes rétegeket, személyeket mentesítenénk bármiféle bírálat alól. Mint ahogy mi magyarok között is voltak, vannak embertelen, bűnös, gátlástalan csoportok és személyek, úgy ez a világ bármely nemzete vagy vallási csoportja esetében is létezik. Mikor példaként mi magyarok a Gorenje-korszak Ne lopj magyar! ausztriai feliratai miatt szégyenkeztünk, más nemzeti vagy vallási közösségek sem kivonhatók a bírálat alól, bármennyire szeretnék ezt egyesek.
Visszatérve, konkrétan, ha valaki bírálja Izrael állam politikája bizonyos lépéseit, a hazai, vagy bármely államban élő zsidóság egyes csoportjait, vagy a hozzá tartozó személyeket attól még nem antiszemita. Minthogy ez, mint említettük érvényes bármely más nemzetre. A fajgyűlölet egy népcsoport kollektív negatív minősítését jelentheti, általánosító gyűlöletet.
Charles De Gaulle a világtörténelem nagy alakja, fia, Philippe De Gaulle szerint a zsidókat, mint „Uralomra törő és magabiztos kiválasztott nép” jelzővel minősítette. (Philppe De Gaulle: Apám De Gaulle Európa Bp. 2008 660.)
A korrekt és tárgyilagos volt Moszad-főnök, Jehoshafat al Harkabi tábornok, Izrael végzetes órája című művében a következőképpen ír: „Izrael legfőbb ellensége saját álszent önhittsége”. Az interneten megtalálható egyik műve (Nationalistic Judaism) élesen kritizálja Izrael szélsőségesen vallási és faji kategóriákban gondolkodó vallási és politikai csoportjait és képviselőit.
M. A. Friedmann, a magas erkölcsi szintet képviselő bécsi főrabbi, a bécsi anticionista rabbikonferencia megnyitóján élesen bírálta a zsidóság egyes, a szovjet kommunizmushoz és a liberális kapitalizmushoz kötődő csoportjai, gátlástalan személyei viselkedését. (Magyar Fórum 2004. szeptember 2.,eredetileg a Phoenix német folyóirat 2004/3.) Ugyanitt kérte Angela Merkel német kancellárt, hogy vegye vissza a CDU-ba dr. Martin Hochmann képviselőt, akit azért zártak ki mert párhuzamot állított a nemzetiszocializmus bűnei és a bolsevik és sztálinista zsidók bűnei között. Merkel esetében az egyoldalú, jellemtelen, ostobán káros megnyilvánulások azóta csak fokozódtak, sajnos hazánkban is ragadós a túllicitálás, főként a KDNP köreiben.
Ismételten, senkinek nem hiányzik a hazai társadalmi feszültségek az antiszemitizmus irányába történő levezetődése, azonban bizonyos igazságtalanságok elfedése csak olaj lehet a tűzre. Az is feltételezhető, hogy a jelenlegi magyar kormány nem akar bármiféle támadási felületet nyújtani. Egyébként e kérdésben a legjobb mércét Gömbös Gyula adta, mikor 1933-ban a parlamentben kifejtette: „A zsidóságnak azt a részét, mely sorsközösséget vállal a nemzettel, testvéremnek tekintem.” A kulcsszó a sorsközösség kifejezés.
Az USA elnöke egész Jeruzsálemet Izrael fővárosává történő minősítése az olasz Secolo d’ Italia cikkírója szerint is elképzelhetetlen feszültségeket is generálhat. A Szentföld és Jeruzsálem lakossága a XIX. században még túlnyomórészt palesztinokból állt. A perspektivikus megoldás csak az Izrael biztonságával párhuzamosan létrejövő, Kelet-Jeruzsálem központú független palesztin állam lehet. Minden más értelmezés csak olaj lehet a tűzre, konfliktusok forrásává válhat.
Csak egy rövid történelmi-statisztikai visszautalás: 1926-ban Brit-Palesztina 887000 főnyi lakosságából 641 ezer arab, 158 ezer fő zsidó volt. Jeruzsálem ekkor 84 ezer fős lakossága megoszlása a következő volt: 55 ezer zsidó, 15 ezer muzulmán és 14 ezer keresztény. Az utóbbiak vagy európaiak, vagy keresztény palesztinok voltak. (Bölcskey Ödön: Útirajz Szentföldi utamról, Székesfehérvár 1929. 50. ill. 65.l.)
Az egyoldalú állásfoglalás az erőszak eszkalációját eredményezheti
Egyébként szerencsére nemigen lehet tudomásunk arról, hogy a hazai „szélsőjobboldaliak” atrocitásokat követtek volna el a hazai zsidók ellen, bárki bármit is mond. Ellenben arról sajnos igen, hogy tavaly áprilisban Tiszakécskén, egy Kecskemét környékén hányódó zsidó fiatalembert két drogos bűnöző brutálisan meggyilkolt. Az elkövetők mint drogos, antiszociális személyek a liberális társadalom-felfogás, a másság, az anarcho-kapitalizmus, a multikulturalizmus termékei.
Részletezés nélkül, a cigányság elleni „rasszizmus” is nagyrészt erőltetetten konstruált fogalom. Aki nyitott szemmel jár, láthatja, hogy a hazai cigányság becsületes és értékes életvitelt folytató, alapvetően megbecsült rétegei mellett léteznek súlyosan deviáns viselkedésű, bűnöző rétegek is. Bizonyára az utóbbiakra vonatkozó negatív vélemény már fajgyűlölet. Egy megyeszékhely perifériáján lévő iskola pedagógusai egy szomszéd házban helyezik el kerékpárjaikat, nehogy egyes „kisgyermekek” kiszúrják a gumit. Így kezdődik…
Más tematika a sok vitát kiváltó történelmi emlékezet- és elnevezés-kultúra. Pár éve meglehetősen stupid indokkal akarták eltávolítani a fiatal kereszténydemokraták az intézmény történetével összefüggő Marx-szobrot a Közgazdasági Egyetemről. A hátulról előszedett érvek szerint nem is a kommunista rendszerek esetleges ihletése, hanem a XIX. századi, eredetileg rabbicsaládból származó filozófus a korabeli zsidóság és kapitalizmus iránti kritikája volt a probléma. Az intézmény történetének része a Marx-szobor, ezért helyesen elhelyezést nyert az intézménytörténeti kiállításon. Szintén helyes, hogy az egyetem épületében maradt az itt is tanító nagy magyar politikus, tudós, kormányfő, Teleki Pál mellszobra.
Mindezek tükrében viszonylag problematikus lehet a legújabb elnevezés, mellyel Köves Slomó lepte meg a hazai közvéleményt. A hajdan Óbudán, Zsigmond király által alapított egyetem a MAZSIHISZ tulajdonába kerülve felveszi a neoliberális közgazdaságtan meghatározó képviselője, Milton Friedmann nevét. Ugye emlékszünk, hogy tizenegynéhány éve a Teleki-szobor mekkora vitákat keltett?
Nos, a magyarországi származású Milton Friedmann, a „Chicago boys” neoliberális közgazdasági iskola vezetője a 70-es évtized közepén Augusto Pinochet chilei elnök tanácsadója volt.
Pinochet és Allende
Ismeretes, hogy Chile 1970-73 közötti, Salvador Allende elnök vezette baloldali kormánya (Népi Egység-Unidad Popular) egy demokratikus szocialista modell kiépítését tervezte. Államosítások, szociálpolitikai intézkedések sora következett. Ezek egy része végiggondolatlan volt, más részét a kárvallott amerikai tőke szabotálta. Attól függetlenül, hogy Chilében 1973 nyarára alkotmányos, belpolitikai és gazdasági válság alakult ki, sőt a baloldali kormány csekély erőszakot is alkalmazott, nem lehet elfogadhatónak tekinteni, hogy a Pinochet tábornok által vezetett 1973. szeptember 11-ei puccsot követő atrocitásoknak mintegy 2-3 ezer baloldali személy is áldozatául esett.
A Moneda-palota ostroma 1973 szeptember 11-én
Maga Allende elnök is meghalt e tragikus napon. Egyes vélemények szerint az elnöki palotában, hivatalában lőtték le, más álláspontok szerint öngyilkos lett.
Allende utolsó percei
Ezt követően jöttek a chicagói fiúk, közöttük Milton Friedmann tanácsai, bizonyos gazdasági élénkülést eredményezve, azonban a baloldali kormány vívmányai elvesztek.
Pinochet és Friedman
Egyébként Henry Kissingert, az USA külügyminiszterét sem nagyon izgatták a katonai junta hatalomátvételével kapcsolatos áldozatok, akik között zsidók is lehettek. Még a valószínűsíthetően zsidó származású költő, Pablo Neruda (anyja neve Neftali) halála sem.
Pinochet és Kissinger
Ezért nehéz kérdés, nemigen szerencsés, hogy bárki a mondvacsinált hazai rasszizmussal dobálózzon, vagy politikai manipuláció céljaira ilyen kijelentéseket tegyen. Szerencsére hazánkban jelen pillanatban nemigen lehet antiszemita megnyilvánulásokról beszélni.
Utolsó gondolatkör a hazai formális jobboldalon történő irányváltásra vonatkozhat. A néppártiság fogalma sem elméletben, sem pedig gyakorlatban nem lehet ellentétes a jobboldalisággal, jobboldali radikalizmussal, hacsak az nem posztmodern, vagy generációs igényeket akar megfogalmazni. Ehhez azonban végig kellene tudni gondolni a XX. század több rendszerét. A XX. században számos, egymással ideológiai, alkotmányos és politikai viszonylatban is szemben álló politikai rendszer törekedett a társadalmi osztályok békés, harmonikus együttműködésére, a nemzet szociális közösségét megfogalmazva. Így példaként a két világháború közötti olasz, spanyol, portugál rendszerek a társadalmi béke (paz social), az osztályok közötti együttműködés, a korporativizmus gondolatával. E szempontok megmaradtak az 50-es és a 70-es évek államkapitalista, keresztényszociális modelljeiben (Adenauer, De Gaulle) is, valamint a nevében is a társadalmi igazságot hirdető argentin peronista, juszticialista rendszerben, mely az egyoldalúan baloldali modellektől eltérően össze tudta kapcsolni a nemzeti és a szociális gondolkodást.
A juszticializmus társadalmi-gazdasági együttműködést, igazságot jelentett
Sajnos hazánkban a jobboldaliság fogalma a 90-es évek elejétől az angolszász konzervatív-liberalizmus irányába mozdult el, ez pedig más értelmezést ad a jobboldaliságnak. A választás, a jelenlegi kormánypolitika remélhető korrekciója előtt érdemes lenne számos szempont újragondolása, átértékelése.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
