Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök karácsonyi nagyinterjút adott a Válasz Onlinenak, melyből szemlét adunk közre.
– Egy interjúban úgy fogalmazott: nagy feladat megőrizni a lángot azokban, akik a szemináriumba jönnek. A Püspöki Konferencia Hivatásgondozó Bizottságának vezetőjeként bizonyára megvannak az eszközei erre.
– A papságra általában érzékeny emberek jelentkeznek. Gyakran jó szervezők, szeretnek építkezni, de szeretnek jót tenni is, nyitottak a mások gondjára-bajára. Az ő lelkesedésüket táplálni kell a mindennapi közösségi élettel, az elméleti tudás és a saját tapasztalatra való reflexió egyensúlyával. Ma szinte minden növendék külön történet, máshol tart a személyes fejlődésében, a teológiai tanulmányok is másként érintik őket. Úgy gondolom, az a tudás marad meg bennük igazán, amit sikerül személyes tapasztalattá tenni, illetve reflektálni arra, mit is jelent ez nekik a gyakorlatban, hogyan érinti őket magukat. Én kispapként nagyon megszerettem a jezsuiták imamódját, Szent Ignác szemlélődését. Ebben az ember elképzeli a bibliai jelenetet, hogy közelebb kerülhessen Jézushoz. Amikor a karácsonyi történettel imádkoztam, a lelkiatyám azt kérdezte: és képzeletben karjaidba vetted a Kisjézust? Nem vettem, mondtam. Miért, szerinted nem természetes, ha a kezedbe veszel egy kisbabát? – kérdezte akkor. Csak azért mesélem ezt a történetet, hogy kiemeljem:
*
– És ön mit gondol erről? Mindannak kapcsán, ami az elmúlt hónapokban kiderült, sokakban felmerül, hogy az, hogy ezek az emberek idáig jutottak, összefügghet azzal, hogy a papok egyedül, társ és család nélkül élnek.
– Nem szeretek defenzív beszédmódra váltani, de ha így kérdezi, nem tudom megkerülni a tényt, hogy a szexuális visszaélések túlnyomó többsége nem egyházi térben történik. A világban rettenetes sok visszaélés történik családokban, edzőtermekben, iskolákban, gyermeknevelő intézményekben, amelyeknek semmi köze a cölibátushoz. Ez azonban nem ment fel attól, hogy rákérdezzünk, mi jól nevelünk-e a cölibátusra, odafigyelünk-e, kiket engedünk a papságba, mennyire tisztázottak a motívumaik. Részben kulturális kérdés, részben talán összefügg a cölibátus intézményével, hogy mennyire sikerül normális beszédmódot kialakítani a szexualitás témái körül. Ha látszik egy fiatal éretlensége, ha a kapcsolódásaival baj van, ha nem tud természetesen viselkedni nők és férfiak társaságában, segíteni kell, lassítani kell, oda kell figyelni.
– Ha az elmúlt hónapokban lelepleződött embereknek a papi életútját nézi, mit gondol, hogyan lesz egy lelkes fiatal papnövendékből bűnelkövető?
– Ez nagyon nehéz kérdés. Ha minden igaz út egyedi, a romlás útja is az. Abból indulok ki, hogy a legsúlyosabb esetek hátterében kezdetben is valamilyen hazugság bújt meg. A magam részéről szeretném meggyőzni a növendékeket arról, hogy próbáljanak meg őszinték lenni saját magukkal és velem is. Azok a bizonyos magas ideálok, amelyekkel a fiatalok érkeznek, kifejeznek valamit az egyház valóságából. A baj akkor van, amikor valaki ezeket a magas ideálokat nem tudja sem megközelíteni, se nem képes mélyen hinni bennük. Ha azt gondolja: ez csak a látszat, én meg majd megoldom az életemet másképp. Azok az esetek, amelyek most kibuktak, súlyos kettősséget mutatnak, amely talán kezdettől fogva megvolt, később pedig úrrá lett a személyen.
– Azok közül, akik most reflektorfénybe kerültek a tetteik miatt, többen aktívan politizáltak, olyan is akadt közöttük, aki fizetett állást vállalt a Kereszténydemokrata Néppártnál. Magyarországon egy ideje sokan aggodalommal nézzük, hogy bizonyos értelemben a politika rabságába kerül a katolikus egyház. XVI. Benedek az MMA Kiadó által nemrég kiadott kötetében arról ír, elfogadhatatlan, hogy a kereszténység keresi a világ kegyét, a politikáét is, Visky András pedig nemrég a klubestünkön idézte fel református lelkész édesapja szavait, amelyekkel annak idején állást foglalt a kommunista hatalommal „az egyház fennmaradása érdekében” alkut kötő társainak érvelése ellen. Önnek mi a véleménye erről?
– A kommunista diktatúra nyíltan egyházellenes volt. Akkoriban igen nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki szembeszálljon azokkal, akik a hívők fizikai megsemmisítésétől sem riadtak vissza. A mai világ más kihívásokat állít. Ma nagy okosság és erkölcsi tartás kell ahhoz, hogy a közösségek jól különböztessék meg, mi szolgálja az evangélium ügyét, és mi nem. A katolicizmus hosszú időn át az egyén üdvösségét hirdette, majd éppen a 20. században hangoztatta ismét, hogy a kereszténység a földi társadalom jólétén, a közjó előmozdításán is fáradozik.
Nekem nincs politikai vénám, szeretném megtartani azt a szabadságot, hogy a hívek javát szolgáljam. A nagy áramlatok és jelszavak igazságát csak azon tudom lemérni, hogy mennyire hiteles az az ember, akit még ismerek, akivel ebben-abban az ügyben valóban volt tárgyalási lehetőségem. A politikai érvelések eldurvulását, az állandó végleteket, egymás megsemmisítésének kísérleteit aggódva figyelem. Olyan országban szeretnék élni, amelyet a kiszolgáltatottság meg a félelem gerjesztése helyett érzékelhető összefogás, a felebarátaink, vagyis a mellettünk élők segítése, illetve a bizalom határoz meg.
– Önt személy szerint hogyan érintették az egyház körüli botrányok?
– Mindez nagyon nehéz és fájdalmas. Húsz évvel ezelőtt el sem hittem volna, hogy létezik ilyesmi. Nehéz szembesülni akár egyetlen esettel is, illetve azzal a sebzettséggel, amelyet egy ilyen ügy az érintett közösségben, esetleg egy családban, egy áldozatban otthagy. Sokszor úgy teszem fel magamnak a kérdést, vajon ma éppen ez az egyház dolga, ez a módja annak, hogy a szegények pártját fogjuk? Többször méltatlannak éreztem, ha például a külföldi híradások a pápa egy-egy útjáról csak azt emelték ki, hogy itt vagy ott szexuális visszaélések áldozataival találkozott. Nem éreztem arányosnak azt a figyelmet, ami ennek a területnek jutott. Ha nem törik el az egyház gerincét, talán több tartást tud adni az embereknek is. Mégis
A teljes interjú IDE klikkelve érhető el.
Forrás: Válasz Online
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
