Maléterné: Az ávós a gyerekeivel köpetett le

Maléterné: Az ávós a gyerekeivel köpetett le

Maléter Pálnak, a forradalom honvédelmi miniszterének kálváriája ismert tény elrablásától fogságba vetésén át mártírhaláláig. Kevésbé ismert viszont, milyen megpróbáltatásokat kellett kiállnia feleségének, Gyenes Judithnak. Egyetlen bű­ne férje iránti ragaszkodása volt.

Értsd meg, itt most nem számít se feleség, se család, nekem ki kell oda mennem az életem árán is, mert az ország várja a segítséget! – hallotta a telefon másik végén az aggódó ifjú feleség, Gyenes Judith Maléter Pál szavait. Az egy nappal korábban hivatalba lépett honvédelmi miniszter nem volt naiv, tisztában volt a rá leselkedő veszéllyel. Azt is tudta, ha nem megy, megvádolhatják, hogy miatta fulladt kudarcba a helyzet békés megoldására tett kísérlet. Utoljára ekkor beszélt szabad emberként a feleségével.

Véletlen balesetből szerelem

Több mint két esztendeje éltek boldog házasságban. Malétert unokatestvéri szálak fűzték Gyenes Judith édesapjához. Judith első emlékei leendő férjéről kislány korába nyúlnak vissza.

Szépen berendezett, a régi világ nyomait őrző polgári lakásban kávé és cigarettafüst mellett beszélgetünk. A sarokban barokk ágy, az éjjeliszekrényen Maléter Pál egyenruhás fényképe.

– Édesapám Kiskőrösön volt főszolgabíró, Pali pedig az egyik nyári ludovikás szabadsága alatt nálunk töltött két hetet. Kilencéves lehettem, rajongtunk érte a lánytestvéreimmel. Később, 1944-ben orosz fogságba esett, s jelentkezett partizánnak, miután többen szavukat adták, hogy a szovjetek nem akarnak változtatni Magyarország berendezkedésén. Kikötötte, hogy csak a németek ellen hajlandó harcolni, a magyar honvédség ellen nem. 1945-ben aztán megnősült, hamarosan megszületett a három gyermeke. Ők Amerikában élnek. 1951-ben őrnagyként szolgált, ő mentett meg szüleimmel és testvéreimmel együtt a kitelepítéstől.

 „1954. május 8-án házasodtak össze Judithtal, titokban evan­gélikus egyházi esküvőt is tartottak”  

A nagy szerelem váratlanul érkezett: Judith egy vidéki gazdaságban dolgozott az ötvenes években, ahol motorbaleset érte. Kórházban volt, amikor Maléter Pál meglátogatta. A kórteremből már katonai autó vitte haza, később sétálni mentek a Normafához. Maléter hónapok óta külön élt a feleségétől. 1954. május 8-án házasodtak össze Judithtal, titokban evan­gélikus egyházi esküvőt is tartottak. Hamarosan az Orbánhegyi útra, honvédségi szolgálati lakásba költöztek.

Ez lesz az újabb Rajk-per?

– Pali a forradalom alatt csak ruhát váltani járt haza. Amikor november 3-án utoljára beszéltünk telefonon, könyörögtem neki, hogy ne menjen ki Tökölre. Borzalmasnak tűnt, hogy a körülvett városból elindul tárgyalni a szovjet hadsereg megbízottjaival. Vitáztunk, katonásan rám szólt: holnap 4-e, vasárnap, végig együtt leszünk. November 4-én hajnalban ágyú­dörgésre ébredtem, a két nővérem is velem volt az Orbánhegyi úti lakásban. Kinyitottuk a rádiót, már Nagy Imre beszédét közvetítették, amelyben bejelentette, hogy „a szovjet csapatok támadást intéztek Budapest ellen”. Azonnal betelefonáltam a miniszterelnök titkárságára, hogy megkérdezzem, hol van az uram, egyáltalán, visszatért-e Tö­köl­ről. „Kérem, hívjon vissza negyed­óra múlva” – válaszolta egy fiatal férfihang. Néhány perc elteltével a rádió bemondta, Maléter Pál honvédelmi minisztert és a magyar katonai küldöttség tagjait várják Budapesten, „hogy haladéktalanul jöjjenek, és vegyék át hivataluk vezetését”. Újra telefonáltam. „Azonnal menjen el otthonról!” – mondta a fiatal férfi. „Hová menjek?” – kérdeztem. „Menjen be egy követségre, egy nyugati követségre.” Ha az uram bajban van, gondoltam, csak ár­ta­nék neki, ha olyan nyugati követségre mennék, amelyet első számú ellenségként kezelnek idehaza. Inkább elindultam a Parlamentbe, mert ha Pali visszajön Tökölről, biztosan oda érkezik.

Küldtek egy nyitott dzsipet a parancsnokságról, a Lánchídon azonban már nem tudtak átjutni, oroszok őrizték, akár a többi hidat. Akkor döntötte el, hogy menedéket kér az olasz rezidencián, a Do­náti utcában. Egy hét után átment a közeli belga követségre, ahol a Nagy Imre-kormány parasztpárti államminiszterével, Farkas Ferenccel találkozott.

– Farkas Ferenc arra biztatott, égessem el az irataimat, ha a szovjetek vagy a Kádárhoz hű alakulatok betörnének a követségre, ne legyen kellemetlenségem. Végül az uramnak a miniszteri kinevezése alkalmából volt ludovikás társaitól érkezett gratuláló távira­tait égettem el. Azt gondoltam, az dehonesz­tá­ló lehetne a feladókra nézve is.

Hírdetés

Ott hallotta a Szabad Európában, hogy Maléter a Bakonyban harcol. Az ál­hírt megerősítette a nagykövet is, akinek Veszprém megyei fegyvermestere ugyanezt állította. Később elterjedt, hogy a Mecsekben és a Bükkben van magyar partizánokkal.

– Bárcsak úgy lett volna. Ha akkor találkozunk, és arra kérem, menjünk el innen, biztos nem egyezett volna bele, annyira ragaszkodott a hazájához. Legfeljebb leütöm és összekötözöm, gondoltam, úgy viszem magammal. Nem lett volna könnyű, 197 centi magas volt.

A követségről hamarosan hazatért, miután a nővéreitől megtudta, hogy senki nem kereste. Folytatta hétköznapi életét: mint az agráregyetem hallgatója bejárt dolgozni az Országos Növény­faj­ta-kísérleti Intézetbe. Gyermekkora óta mezőgazdásznak készült, édesanyjával az 1945-ös földosztás után édesapjának az ellenállási érdemeire való tekintettel meghagyott birtokán modern belterjes gazdaságot akartak létrehozni. Az ötvenes évek elején származása ­miatt utasították el a felvételin, később férje neve segített, 1958-ban pedig ismét a férjére hivatkozva távolították el a hallgatók közül.

– Jánosi Andor, az intézet igazgatója szólt december elején, hogy beszélt Erdei Ferenccel, aki tagja volt a tököli küldöttségnek. Nemsokára édesapámmal, aki a háború után a Nemzeti Parasztpártban tevékenykedett, felkerestem Erdeit. Tőle tudtam meg elsőként, hogyan rabolták el tárgyalások közben az uramat.

Soha előtte és később sem bánta, hogy nem állt kapcsolatban pártfunk­cio­ná­riusokkal, de ekkor igen. Valaki azt javasolta, keresse meg Nógrádi Sándor tábornokot. Maléter volt partizántársa, Hol­lós István kísérte el. „Tudja-e, hány évig várt Jákob Ráhelre?” – kérdezte Nógrádi. Ő ugyanis a szovjet emigrációban több mint tizenöt esztendőn át a feleségétől elszakítva élt. A dodonai szavakból Gyenes Judith reményt merített. „Hogy valami szörnyű dolog történhet, arra ne is gondoljon, ilyen nem eshet meg!” – ezt már Rácz Gyula, az egykori partizántárs mondta neki. A legfőbb katonai ügyész, akit szintén felkeresett, felháborodásában kirúgta maga alól a széket, amikor megkérdezte tőle: miért tartják fogva Malétert, csak nem akarnak egy újabb Rajk-pert? „Ugyan, hogy mondhat ilyet!” – felelte méltatlankodva a katonai ügyész. Ötvenhét elején megdöbbentő élmény érte. A szomszédnál járt, ahol éppen a BBC magyar adása szólt; váratlanul bemondták, hogy Budapesten kivégezték Maléter Pált. Megnyugtatták, hogy nem igaz. Közben elbocsátották az állásából, leánykori nevén parképítő segédmunkásként helyezkedhetett el. Már­ciusban értesítették, hogy küldhet csomagot a férjének a Gyorskocsi utcába.

 Még a hatvanas években is bízott abban, hogy a férje él  

– Április közepén határoztam el, hogy addig el nem megyek a Gyorskocsi utcából, amíg meg nem ígérik, hogy találkozhatom Palival. Mondtam az ügyeletesnek, hogy a parancsnokkal akarok beszélni. Meglepetésemre odavezettek Szal­ma ezredeshez, a parancsnokhoz, aki azt mondta: „Lehet találkozni vele.” „Mikor?” „Most” – felelte, ami rosszul érintett, hiszen lélekben fel szerettem volna készülni rá. A húsz perc nagyon rövid volt, az elején nem tudtunk szóhoz jutni, fogtuk egymás kezét. Kikötötték, hogy politikáról nem szabad beszélni. Amikor szóba hoztam, hogy első felesége nyugatra ment a gyerekekkel, le akarták állítani a beszélgetést. „Egy apának csak tudnia kell, hol vannak a gyerekei!” – vetettem ellen. Semmiféle kínzás nyomát nem vettem észre rajta.

„Jön a gyilkos felesége”

Maléter Pál sovány férfi volt, aki a forradalom napjaiban a nagy igénybevételtől még inkább lefogyott. Amikor a börtönben ismét találkoztak, furcsa módon teltebb, nyugodtabb volt az arca. A következő beszélőt Judith május 8-ára, harmadik házassági évfordulójukra kérte. Megadták. Vitt neki narancsot, három szál virágot. Ekkor látták egymást utoljára.

Júniusban kitették az Orbánhegyi útról. Felszólították, hogy huszonnégy órán belül hagyja el a lakást. Nem hagyta el, „kényszerköltöztették”, élete utolsó biztos pontját is kirántották alóla. Meglepő nyugodtsággal, szinte derűvel válaszol, amikor arról kérdezem, hogyan is zajlott tulajdonképpen a meglehetősen rosszul hangzó kényszerköltöztetés.

– Vittek, amit akartak, amit meg nem akartak vinni, azt ott hagyták. Ilyeneket mondtak egymás közt: „Emlékszel, hogy vágtuk be a múltkor hasonló esetben az ürgét a lépcső alá? Csak úgy nyekkent!” Hogy a kellemetlenséget fokozzák, abba a Mar­czi­bányi téri lakásba vittek, ahonnan Pali volt felesége disszidált. Annak egyik szobájában laktam majdnem másfél évtizeden át. A másikban egy ötfős család élt, a mellettünk lévő lakásban pedig egy ávós, aki arra tanította a gyere­keit, hogy köpjenek le, és kiabálják, hogy „jön a gyilkos felesége”.

Az ajtó melletti hatalmas szekrényre mutat és egy kisebb, lantlábú asztalkára: ez maradt meg többek között az otthonukból a kényszerköltöztetés után. A férjével ekkor már csak néhány üzenetet válthatott. „Ismertették előttem a leveled” – írta Maléter Pál, arra utalva, hogy nem is vehette a kezébe, csupán felolvasták neki sorait. „Ami az idegeket illeti, voltam már nyugodtabb is, de idegesebb is. Tudod, hogy amin semmiképpen sem tudok változtatni – már a becsület fenntartása mellett –, azon nem rágódom. Minek csináljak magamnak rosszat?!” – írta egy alkalommal a feleségének. Aztán elmaradtak a levelek, Judith édesapját pedig szintén letartóztatták, hatévi börtönt kapott. Köz­ben Judith ismét munka nélkül maradt. 1958 márciusában kézzel írt papirost talált a postaládájában, amelyen temetői állást ajánlottak neki. Állítólag Kádár János intézte el neki a munkát, miután egy szabad pártnapon felmerült, hogy Maléternének nincs állása.

– Dolgozni indultam volna 1958. jú­nius 17-én, amikor csöngettek. A nővérem és a sógorom jött, tőlük tudtam meg, hogy lezajlott a per, és a halálos ítéleteket végrehajtották. Sokkot kaptam, nem bírtam visszamenni dolgozni, kórházban is kezeltek. A kirendelt ügyvéd, Révai Tibor ígérete ellenére korábban nem mondott semmit, elkérte a munkadíjat, de arról, hogy a per már zajlik, nem tájékoztatott. 1958. június 17-i keltezéssel kaptam tőle egy levelet, hogy szeretne velem beszélni. Amikor a kivégzés okozta sokkból valamennyire magamhoz tértem, elmentem hozzá: „Ügyvéd úr, köszönöm, hogy időben értesített” – mondtam neki.

Aztán bejárónőként, fizikai munkából tartotta fenn magát. 1959-ben a Nehéz­ipari Minisztérium pert indított ellene, mert 1956 novemberében kifizették neki Maléter Pál októberi járandóságát. Négyezer forintot követeltek. A pert elvesztette, ügyvédjét elbocsátották a kamarából. Nagy nehezen megengedték, hogy százforintos részletekben törlesszen.

A börtönből nem adták ki Maléter Pál személyes tárgyait, ruhadarabjait. A hozzánk tartozó természetes reményen túl ezért bízott abban még a hatvanas években is, hogy a férje él.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 22.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »