Maléter Pálnak, a forradalom honvédelmi miniszterének kálváriája ismert tény elrablásától fogságba vetésén át mártírhaláláig. Kevésbé ismert viszont, milyen megpróbáltatásokat kellett kiállnia feleségének, Gyenes Judithnak. Egyetlen bűne férje iránti ragaszkodása volt.
Értsd meg, itt most nem számít se feleség, se család, nekem ki kell oda mennem az életem árán is, mert az ország várja a segítséget! – hallotta a telefon másik végén az aggódó ifjú feleség, Gyenes Judith Maléter Pál szavait. Az egy nappal korábban hivatalba lépett honvédelmi miniszter nem volt naiv, tisztában volt a rá leselkedő veszéllyel. Azt is tudta, ha nem megy, megvádolhatják, hogy miatta fulladt kudarcba a helyzet békés megoldására tett kísérlet. Utoljára ekkor beszélt szabad emberként a feleségével.
Véletlen balesetből szerelem
Több mint két esztendeje éltek boldog házasságban. Malétert unokatestvéri szálak fűzték Gyenes Judith édesapjához. Judith első emlékei leendő férjéről kislány korába nyúlnak vissza.
Szépen berendezett, a régi világ nyomait őrző polgári lakásban kávé és cigarettafüst mellett beszélgetünk. A sarokban barokk ágy, az éjjeliszekrényen Maléter Pál egyenruhás fényképe.
– Édesapám Kiskőrösön volt főszolgabíró, Pali pedig az egyik nyári ludovikás szabadsága alatt nálunk töltött két hetet. Kilencéves lehettem, rajongtunk érte a lánytestvéreimmel. Később, 1944-ben orosz fogságba esett, s jelentkezett partizánnak, miután többen szavukat adták, hogy a szovjetek nem akarnak változtatni Magyarország berendezkedésén. Kikötötte, hogy csak a németek ellen hajlandó harcolni, a magyar honvédség ellen nem. 1945-ben aztán megnősült, hamarosan megszületett a három gyermeke. Ők Amerikában élnek. 1951-ben őrnagyként szolgált, ő mentett meg szüleimmel és testvéreimmel együtt a kitelepítéstől.
„1954. május 8-án házasodtak össze Judithtal, titokban evangélikus egyházi esküvőt is tartottak”
A nagy szerelem váratlanul érkezett: Judith egy vidéki gazdaságban dolgozott az ötvenes években, ahol motorbaleset érte. Kórházban volt, amikor Maléter Pál meglátogatta. A kórteremből már katonai autó vitte haza, később sétálni mentek a Normafához. Maléter hónapok óta külön élt a feleségétől. 1954. május 8-án házasodtak össze Judithtal, titokban evangélikus egyházi esküvőt is tartottak. Hamarosan az Orbánhegyi útra, honvédségi szolgálati lakásba költöztek.
Ez lesz az újabb Rajk-per?
– Pali a forradalom alatt csak ruhát váltani járt haza. Amikor november 3-án utoljára beszéltünk telefonon, könyörögtem neki, hogy ne menjen ki Tökölre. Borzalmasnak tűnt, hogy a körülvett városból elindul tárgyalni a szovjet hadsereg megbízottjaival. Vitáztunk, katonásan rám szólt: holnap 4-e, vasárnap, végig együtt leszünk. November 4-én hajnalban ágyúdörgésre ébredtem, a két nővérem is velem volt az Orbánhegyi úti lakásban. Kinyitottuk a rádiót, már Nagy Imre beszédét közvetítették, amelyben bejelentette, hogy „a szovjet csapatok támadást intéztek Budapest ellen”. Azonnal betelefonáltam a miniszterelnök titkárságára, hogy megkérdezzem, hol van az uram, egyáltalán, visszatért-e Tökölről. „Kérem, hívjon vissza negyedóra múlva” – válaszolta egy fiatal férfihang. Néhány perc elteltével a rádió bemondta, Maléter Pál honvédelmi minisztert és a magyar katonai küldöttség tagjait várják Budapesten, „hogy haladéktalanul jöjjenek, és vegyék át hivataluk vezetését”. Újra telefonáltam. „Azonnal menjen el otthonról!” – mondta a fiatal férfi. „Hová menjek?” – kérdeztem. „Menjen be egy követségre, egy nyugati követségre.” Ha az uram bajban van, gondoltam, csak ártanék neki, ha olyan nyugati követségre mennék, amelyet első számú ellenségként kezelnek idehaza. Inkább elindultam a Parlamentbe, mert ha Pali visszajön Tökölről, biztosan oda érkezik.
Küldtek egy nyitott dzsipet a parancsnokságról, a Lánchídon azonban már nem tudtak átjutni, oroszok őrizték, akár a többi hidat. Akkor döntötte el, hogy menedéket kér az olasz rezidencián, a Donáti utcában. Egy hét után átment a közeli belga követségre, ahol a Nagy Imre-kormány parasztpárti államminiszterével, Farkas Ferenccel találkozott.
– Farkas Ferenc arra biztatott, égessem el az irataimat, ha a szovjetek vagy a Kádárhoz hű alakulatok betörnének a követségre, ne legyen kellemetlenségem. Végül az uramnak a miniszteri kinevezése alkalmából volt ludovikás társaitól érkezett gratuláló táviratait égettem el. Azt gondoltam, az dehonesztáló lehetne a feladókra nézve is.
Ott hallotta a Szabad Európában, hogy Maléter a Bakonyban harcol. Az álhírt megerősítette a nagykövet is, akinek Veszprém megyei fegyvermestere ugyanezt állította. Később elterjedt, hogy a Mecsekben és a Bükkben van magyar partizánokkal.
– Bárcsak úgy lett volna. Ha akkor találkozunk, és arra kérem, menjünk el innen, biztos nem egyezett volna bele, annyira ragaszkodott a hazájához. Legfeljebb leütöm és összekötözöm, gondoltam, úgy viszem magammal. Nem lett volna könnyű, 197 centi magas volt.
A követségről hamarosan hazatért, miután a nővéreitől megtudta, hogy senki nem kereste. Folytatta hétköznapi életét: mint az agráregyetem hallgatója bejárt dolgozni az Országos Növényfajta-kísérleti Intézetbe. Gyermekkora óta mezőgazdásznak készült, édesanyjával az 1945-ös földosztás után édesapjának az ellenállási érdemeire való tekintettel meghagyott birtokán modern belterjes gazdaságot akartak létrehozni. Az ötvenes évek elején származása miatt utasították el a felvételin, később férje neve segített, 1958-ban pedig ismét a férjére hivatkozva távolították el a hallgatók közül.
– Jánosi Andor, az intézet igazgatója szólt december elején, hogy beszélt Erdei Ferenccel, aki tagja volt a tököli küldöttségnek. Nemsokára édesapámmal, aki a háború után a Nemzeti Parasztpártban tevékenykedett, felkerestem Erdeit. Tőle tudtam meg elsőként, hogyan rabolták el tárgyalások közben az uramat.
Soha előtte és később sem bánta, hogy nem állt kapcsolatban pártfunkcionáriusokkal, de ekkor igen. Valaki azt javasolta, keresse meg Nógrádi Sándor tábornokot. Maléter volt partizántársa, Hollós István kísérte el. „Tudja-e, hány évig várt Jákob Ráhelre?” – kérdezte Nógrádi. Ő ugyanis a szovjet emigrációban több mint tizenöt esztendőn át a feleségétől elszakítva élt. A dodonai szavakból Gyenes Judith reményt merített. „Hogy valami szörnyű dolog történhet, arra ne is gondoljon, ilyen nem eshet meg!” – ezt már Rácz Gyula, az egykori partizántárs mondta neki. A legfőbb katonai ügyész, akit szintén felkeresett, felháborodásában kirúgta maga alól a széket, amikor megkérdezte tőle: miért tartják fogva Malétert, csak nem akarnak egy újabb Rajk-pert? „Ugyan, hogy mondhat ilyet!” – felelte méltatlankodva a katonai ügyész. Ötvenhét elején megdöbbentő élmény érte. A szomszédnál járt, ahol éppen a BBC magyar adása szólt; váratlanul bemondták, hogy Budapesten kivégezték Maléter Pált. Megnyugtatták, hogy nem igaz. Közben elbocsátották az állásából, leánykori nevén parképítő segédmunkásként helyezkedhetett el. Márciusban értesítették, hogy küldhet csomagot a férjének a Gyorskocsi utcába.
Még a hatvanas években is bízott abban, hogy a férje él
– Április közepén határoztam el, hogy addig el nem megyek a Gyorskocsi utcából, amíg meg nem ígérik, hogy találkozhatom Palival. Mondtam az ügyeletesnek, hogy a parancsnokkal akarok beszélni. Meglepetésemre odavezettek Szalma ezredeshez, a parancsnokhoz, aki azt mondta: „Lehet találkozni vele.” „Mikor?” „Most” – felelte, ami rosszul érintett, hiszen lélekben fel szerettem volna készülni rá. A húsz perc nagyon rövid volt, az elején nem tudtunk szóhoz jutni, fogtuk egymás kezét. Kikötötték, hogy politikáról nem szabad beszélni. Amikor szóba hoztam, hogy első felesége nyugatra ment a gyerekekkel, le akarták állítani a beszélgetést. „Egy apának csak tudnia kell, hol vannak a gyerekei!” – vetettem ellen. Semmiféle kínzás nyomát nem vettem észre rajta.
„Jön a gyilkos felesége”
Maléter Pál sovány férfi volt, aki a forradalom napjaiban a nagy igénybevételtől még inkább lefogyott. Amikor a börtönben ismét találkoztak, furcsa módon teltebb, nyugodtabb volt az arca. A következő beszélőt Judith május 8-ára, harmadik házassági évfordulójukra kérte. Megadták. Vitt neki narancsot, három szál virágot. Ekkor látták egymást utoljára.
Júniusban kitették az Orbánhegyi útról. Felszólították, hogy huszonnégy órán belül hagyja el a lakást. Nem hagyta el, „kényszerköltöztették”, élete utolsó biztos pontját is kirántották alóla. Meglepő nyugodtsággal, szinte derűvel válaszol, amikor arról kérdezem, hogyan is zajlott tulajdonképpen a meglehetősen rosszul hangzó kényszerköltöztetés.
– Vittek, amit akartak, amit meg nem akartak vinni, azt ott hagyták. Ilyeneket mondtak egymás közt: „Emlékszel, hogy vágtuk be a múltkor hasonló esetben az ürgét a lépcső alá? Csak úgy nyekkent!” Hogy a kellemetlenséget fokozzák, abba a Marczibányi téri lakásba vittek, ahonnan Pali volt felesége disszidált. Annak egyik szobájában laktam majdnem másfél évtizeden át. A másikban egy ötfős család élt, a mellettünk lévő lakásban pedig egy ávós, aki arra tanította a gyerekeit, hogy köpjenek le, és kiabálják, hogy „jön a gyilkos felesége”.
Az ajtó melletti hatalmas szekrényre mutat és egy kisebb, lantlábú asztalkára: ez maradt meg többek között az otthonukból a kényszerköltöztetés után. A férjével ekkor már csak néhány üzenetet válthatott. „Ismertették előttem a leveled” – írta Maléter Pál, arra utalva, hogy nem is vehette a kezébe, csupán felolvasták neki sorait. „Ami az idegeket illeti, voltam már nyugodtabb is, de idegesebb is. Tudod, hogy amin semmiképpen sem tudok változtatni – már a becsület fenntartása mellett –, azon nem rágódom. Minek csináljak magamnak rosszat?!” – írta egy alkalommal a feleségének. Aztán elmaradtak a levelek, Judith édesapját pedig szintén letartóztatták, hatévi börtönt kapott. Közben Judith ismét munka nélkül maradt. 1958 márciusában kézzel írt papirost talált a postaládájában, amelyen temetői állást ajánlottak neki. Állítólag Kádár János intézte el neki a munkát, miután egy szabad pártnapon felmerült, hogy Maléternének nincs állása.
– Dolgozni indultam volna 1958. június 17-én, amikor csöngettek. A nővérem és a sógorom jött, tőlük tudtam meg, hogy lezajlott a per, és a halálos ítéleteket végrehajtották. Sokkot kaptam, nem bírtam visszamenni dolgozni, kórházban is kezeltek. A kirendelt ügyvéd, Révai Tibor ígérete ellenére korábban nem mondott semmit, elkérte a munkadíjat, de arról, hogy a per már zajlik, nem tájékoztatott. 1958. június 17-i keltezéssel kaptam tőle egy levelet, hogy szeretne velem beszélni. Amikor a kivégzés okozta sokkból valamennyire magamhoz tértem, elmentem hozzá: „Ügyvéd úr, köszönöm, hogy időben értesített” – mondtam neki.
Aztán bejárónőként, fizikai munkából tartotta fenn magát. 1959-ben a Nehézipari Minisztérium pert indított ellene, mert 1956 novemberében kifizették neki Maléter Pál októberi járandóságát. Négyezer forintot követeltek. A pert elvesztette, ügyvédjét elbocsátották a kamarából. Nagy nehezen megengedték, hogy százforintos részletekben törlesszen.
A börtönből nem adták ki Maléter Pál személyes tárgyait, ruhadarabjait. A hozzánk tartozó természetes reményen túl ezért bízott abban még a hatvanas években is, hogy a férje él.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 22.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
