– avagy A nap, amikor a (parlamenti) demokrácia végleg a süllyesztőbe került. (Hál’ istennek!) Csak még nem vesszük észre, de ami még ennél is rosszabb, nem vagyunk hajlandók észrevenni, és kimondani!
„Így száll hát sírba a szabadság. Tapsvihar közepette.” (Amidala királynő – a Sithek bosszúja című filmből)
Elég, ha ránézünk Európa térképére, rögtön látjuk, hogy valami alapjában véve nincs rendben. De nagyon nincs rendben! Nézzük meg, hol helyezkedik el a térképen Strassbourg, hol Brüsszel, és hol vagyunk mi! Adva van tehát a Nagyságos és Fényességes Európai Porta, melyet mi rendszeresen csak a cselédlépcsőn át tudunk megközelíteni, és ha belül is vagyunk, ellentmondást nem tűrő hangon közlik velünk, hogy hol a helyünk: a mosókonyhában. Természetesen ez is Trianon következménye, lennénk csak húszon, harminc, vagy még több milliónyian, sokkal nagyobb területtel, mindjárt másként beszélnének velünk. Szóval az Európai Unió ezen két fő vezénylő rezidenciája – Strassbourg és Brüsszel – a kontinens széle felé helyezkedik el, mi pedig pont a kellős közepén. No, mármost egy rendszert, legyen az akármilyen rendszer is, sohasem a széléről irányítanak, hanem mindig a stabilitást, a nyugodtságot, állandóságot biztosító tengelyéből, közepéből. Ez csak amolyan szimbolikus, mondjuk úgy: képes beszéd. De – ahogy mifelénk mondani szokás – minimum megérne egy misét. Igaz, ilyen badarságot mondani egy olyan rendszerben, amely saját maga tagadta meg keresztény gyökereit, amikor látványosan kitagadta, ó pardon, kihagyta, elhagyta alapdokumentumából még az erre való utalást is – a szó legszorosabb és mindenféle értelmében véve –, egyáltalán nem kifizetődő.
Ezt kell mondanunk, hiszen a mai, modernnek nevezett, minden tekintetben Junájted Sztyupidékat majmoló Európában, a régiségben csak áras népeknek nevezett társaság mindent – azt is, amit nem lehet, és azt is, amit nem lenne szabad – pénzben mérő szemléletmódja az uralkodó. Amolyan vagylagos létmodell ez, ahol a régről jól ismert, Káin és Ábel nevével fémjelzett „vagy én maradok életben, vagy te, de egyszerre mindketten nem maradhatunk életben” szemléletmód dívik ma is. Lásd: régebben gazdasági, ma ideológiai gyarmatosítás! Ennek a kétségkívül sajátosan kitekert, de még inkább kifacsart társadalmi létmódnak a kivitelezését a két gyökértelen kaszt, az internacionalisták és a kozmopoliták közül ez utóbbiak menedzselik ma világszerte, így az öreg kontinensen is. Ők azok, akik magukat előszeretettel nevezik világpolgárnak, akikből a nemzet, mint fogalom, de sokszor még a saját hazájuk sem vált ki különösebb érzelmeket.
És akkor Vlagyimír Bukowsky rendkívül szemléletes – talán a Szovjetunió 2.0, vagy a SZU újratöltve cím lenne a legmegfelelőbb ennek a pár perces kis videónak – tanulságos összehasonlítására még egy árva szó nem sok, de annyit sem pazaroltunk.
A politikai lövészárok két átellenes oldaláról a mediatizált nehéztüzérség már eleve teljes harckészültségben állt, amikor pedig bekövetkezett az egyesek számára végzetesnek bizonyuló, a kettesek, hármasok, meg a többiek számára sokkal inkább emblematikusnak mondható pillanat, azonnal pokoli zárótüzet kezdtek zúdítani egymásra, meg a szerencsétlenül járt, az adófizető barom kategóriájába besorolt álom- és állampolgárok tömegeire is. Azok pedig, mint jogkövető magatartást tanúsító, naná, hogy különböző politikai- és pártérdekeknek megfelelően megosztott engedelmes hazafiak(?) és honleányok(?), szintúgy azonnal magukévá is tették az ugyancsak különböző politikai- és pártérdekeknek megfelelően megosztott közvetítő hatalom (média) által számukra legyártott mintázatokat, és ahogyan illik(?), rögtön egymásnak is estek a közösségi felületeken.
No, mármost ebben eddig ugye még az égadta világon semmi különös nincs, a magyar választópolgárnak erre az ügykezelésre még csak a szeme sem rebben, hogy úgy mondjam, tulajdonképpen semmi említésre méltó nem történt, csupán felvettük az efféle ügykezelésekre jellemzően használatos normál, üzemi fordulatszámot.
Igen ám, csakhogy van egy nagy probléma!
A nagy retorikai pofozkodás és intellektuális felszínkapargatás közepette megint a lényeg az, ami szokás szerint teljesen elsikkadt! Itten kérem tisztelettel, maga az egész hóbelevanc, az oly hosszú idő óta és oly sokak által dicsőített, jelenlegi nevén parlamenti demokrácia néven ismeretes rendszer bukott meg, bukott el, ment a lecsóba! Elsőre aszondaná az ember, hogy leváltotta a liberális demokrácia, amelyhez maga a parlament már mint csak díszlet szolgál, azonban ez sem igaz! Itt maga a demokrácia úgy en bloc, ment a lecsóba! Legalábbis rendszerszinten, és ha figyelembe vesszük a szó, a kifejezés eredeti jelentéstartalmát!
Szeretném felhívni a figyelmet néhány nagyon fontos apróságra, amiről gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni, mert ezekről bizony – példának okáért a közvetítő hatalom sulykolásos módszertan igénybevételével – igen gyakran megfeledkeztet bennünket!
Több mint 2000 éve, ezt muszáj lesz betűvel is kiírnom, tehát több mint kétezer éve tudjuk – például Platóntól, Arisztotelésztől (Politika című munkájából, tessék olvasgatni), hogy a demokrácia az egyik legrosszabb, legkárosabb, legveszélyesebb társadalmi berendezkedés. Egy biztos, a tartós és igazságos együttélésre egy társadalom számára teljességgel alkalmatlan! Talán ez lehet az oka annak, hogy az alapító atyák által tető alá hozott Függetlenségi Nyilatkozatban egyszer sem fordul elő a demokrácia kifejezés.
Hogyan működik a demokrácia? Nagyon egyszerűen. A szó eredeti jelentése: népuralom. Ma használatos praktikusságát figyelembe véve gyakran említik még többségi népuralomként is.
Adva van tehát két alkesz, meg egy egyetemi prof. Az lesz, amit a két alkesz akar! De nem azért, mert a két szeszkazán jobb, okosabb, vagy bölcsebb lenne, mint az egyetemi prof. Pusztán azért, mert ők vannak többen! Márpedig a népet nagyon könnyű becsapni! Nem egyszer, nem kétszer, sokszor, többször, akárhányszor!
Ennek egyenes következménye, hogy a demokráciában nem azért következik be valami, mert az a közjó érdekét szolgálja, hanem azért, mert a legtöbb ember hiszi azt, vagy a legtöbb emberrel hitették el, hogy az adott cselekvés, törvény, intézkedés stb. a közjó érdekét szolgálja! Márpedig a népet nagyon könnyű becsapni! Nem egyszer, nem kétszer, sokszor, többször, akárhányszor!
Ráadásul, ezt az eredeti jelentéstartalom és igazságtartalom meghazudtolást (népuralom, többségi népuralom) többször is tetten érhettük!
A két legnyilvánvalóbb példa a NATO-hoz és az Európai Unióhoz történő csatlakozásunk!
Mindkét esetben látható kisebbség, tehát 50%+1 főnél kevesebben szavaztak IGEN-nel, ráadásul a katonai tömbhöz való csatlakozásról szóló referendum esetében – végképp szembe köpve a szó eredeti jelentéstartalmát – 25%-ra vitték le az érvényességi küszöböt, mégsem kérdőjelezi meg senki, sem a NATO-, sem az Európai Uniós tagságunkat. Hogy is van ez?
Általában ez az a pont, amikor a média által megdolgozott tömegember – hívójele: fogyasztó, alias konzum-idióta barom – felhorkan, hogy „Nem addig a’!” (A sokoldalú és hiteles tájékoztatás kedvéért, a hórihorgas ripacs, Franciscó által dirigált szocialista érában a sikkasztáson rajtakapott polgármesterek által a diskurzustérbe és a köztudatba beemelt ilyenkor használatos szakkifejezés: „Ácsi gitár!”)
Tömegemberünk kérdezi:
„Mér?! Mi legyen a demokrácia helyett, diktatúra?!”
Az emberek 99,9%-a kapásból így reagál. Ez rendkívül elszomorító, mivel tökéletesen megmutatja számunkra, hogy nem ismerjük a (valódi) történelmünket. Ez a sajnálatos tény elsősorban az intézményesített oktatási rendszerünknek köszönhető, ki is állította magáról a szegénységi bizonyítványt.
Kicsit olyan ez, mint L’Oreáléknál: mert megérdemeljük.
Az ismétlés a tudás atyja, s anyja metodika értelmében menjünk akkor szép sorjában, ahogyan az meg vagyon írva!
Az esetleges félreértések, félremagyarázások elkerülése végett, itt most magáról a rendszerről, az elvi alapokról, és az ezeknek megfelelő garanciákról és biztosítékokról van szó tehát!
Az első kérdés, amit fel kell tennünk magunknak: Tényleg csak ez a két társadalmi berendezkedés van? Demokrácia versus diktatúra? Nincs esetleg valami más választási lehetőségünk? Nem lapul még ott valami a tarisznyánkban a hamuba sült pogácsa mellett?
Hát mán hogy a viharba ne lapulna, kezít csókolom!
(Megint csak a hiteles és sokoldalú tájékoztatás, no meg a szellemi nívószint különbözőségének szemléletes érzékeltetése céljából: a szintén szocialista színekhez csatlakozott D-209-es Megyó ilyenkor tenné még hozzá valamelyik „útelágazodásnál” megállva, hogy „Basszátok meg!”)
Beletúrtunk tehát a tarisznyánkba, és ott nem mást találtunk, mint a szakrális alapokon nyugvó Apostoli Magyar Királyságot! Sokkal nagyobb biztonsággal, sokkal több garanciával és védelemmel, mind az egész nemzet, mind az egyes ember számára!
Egészen Mátyás királyig bezárólag kifejezetten jól alakultak a dolgaink! Mind területileg, mind minden más vonatkozásban is!
Apropó, Mátyás király!
Elsőre talán apróságnak tűnik, ám mégsem mehetünk el mellette szó nélkül! Ha jobban belegondolok, hirtelen nem is tudok mást, csak Mátyás nagykirályunkat, akinek a neve mellé a nép, a leválthatatlan és az istenadta, minden esetben önkéntelenül is odabiggyesztette az „igazságos” szót! Ez azért nagyon fontos, mert ezt bizony ki kellett érdemelni, és Mátyás nagykirályunk a mellékelt ábra szerint ki is érdemelte. Nem is beszélve a róla szóló rengeteg „álruhás” történetről és meséről.
De ami legalább ennyire fontos, hogy a világ egyetlen beavató Szent Koronájával megkoronázott apostoli magyar király, az uralkodó még csak egy napon sem említhető egy manapság, sokszor kivételezett helyzetben lévő, sokszor magát Istennek képzelő, vagy éppen Istent játszó politikussal. Sőt, a helyzet még ennél is érdekesebb, magával egy mezei országgyűlési képviselővel sem!
Ráadásul, a mindenkori magyar király, amellett, hogy egyetlenként a világ összes királya közül apostolnak számított, még egy nagyon fontos dologban különbözött a többi királytól, de Európa uralkodóitól mindenképpen, ez pedig a törvényekhez való viszonyulása.
Miért mondom azt, hogy óriási különbség van a szakrális alapokon nyugvó Apostoli Magyar Királyság, annak első embere, a világ egyetlen beavató Szent Koronájával megkoronázott apostoli magyar király, és a deszakarlizált tömegtársadalom számára kétségkívül ideális (parlamenti) demokrácia között, valamint annak szabadon megválasztott politikai vezetői, ügyintézői között?
Az ismert közjogászt, Dr. Bene Gábort idézem:
„A 60-as dekrétum történelmi jelentőségű. Azzal, hogy az őáltala kinevezett főispán elveszítette a vármegye vezetésének a jogát, és csak egy ellenőrzési jogot kapott. Magyarul, Mátyás meghosszabbított keze volt a főispán. Mert Mátyás nevezi ki a főispánt, de az alispánt a megyegyűlés választja meg. A vármegye gyűlése azt az embert választja meg, akiben a leginkább bízik az a közösség. Ugye egy vármegyében a nemesség egy erős közösséget jelentett. Megválasztják az alispánt, és ennek az alispánnak a szerepe óriási onnantól kezdve.
Mai értelemben – kicsit túlzás ez, de hasonlatképpen mondom –, hogy az alispán elsődleges szerepe: ő az alkotmánybíró. ez az alkotmánybíróság, ez egy marhaság egyébként, mert ugye a mai alkotmánybírók pénzpórázra fűzött jogtudósok.
Miért jött létre az Alkotmánybíróság? Én mindig belekeverem a mai politikát, de nem lehet eltekinteni ettől.
Miért jött létre?
Azért, hogy a kommunista párt 1988-ban, felismerte, hogy a népképviseleti országgyűlés alakulhat úgy is, hogy őket majd felelősségre vonja. Összejön egy olyan népképviseleti országgyűlés, hogy azt mondják, hogy nézzük csak a bűnöket! Micsoda bűnöket követtek el ezek az elvtársak? Állítsuk csak őket bíróság elé! Ez megtörténhetett volna, ugye? Tulajdonképpen meg is történt. Hiszen azt az ominózus törvényt, amelyet Zétényi Zsolt dolgozott ki, elfogadja az országgyűlés. Nem mondom, hogy ez egy nagyon radikális törvény, de felelni kellett volna bizonyos bűnökért az elvtársaknak és ki lettek volna bizonyos ideig zárva a politizálásból.
Mi történik?
Odakerül az Alkotmánybíróság elé. Mit csinál Sólyom elvtárs? És nem túlzás, amikor Sólyom elvtársat mondok, mert igaz, hogy ő nem volt tagja a pártnak, de az apósa az Baranya megyei első titkár volt. Bocsánat.
Mit csinál Sólyom elvtárs?
Magához vonja – mint az Alkotmánybíróság elnöke – és azt mondja, hogy alkotmányellenes.
Nem nevetséges egy kicsit, hogy a népképviseleti országgyűlés – hát erről beszélnek, hogy az a főhatalom – annak a döntését, néhány pénzpórázra fűzött jogtudós annulálja. Azt mondja, hogy nem, alkotmányellenes. Döbbenetes! A saját elveiket tapossák meg, de azért, hogy nehogy véletlenül őket felelősségre vonják.
Ezért mondom, hogy az a vármegyében megválasztott alispán, az minden egyes vármegyében sokkal nagyobb jogosítvánnyal rendelkezett – és nem volt pénzpórázra fűzve a központi hatalom által, sőt, erkölcsi pórázra sem, hiszen a vármegyének tette le az esküt, nem a királynak! Ő bármikor azt mondhatta, hogy ez a királyi rendelet, amit most kaptunk, mélyen tisztel Mátyás király, ez alkotmányellenes. Ezt ebben a vármegyében, mi nem hajtjuk végre.
Ez egy olyan jogosítvány, ami nagyon meglepő ugyan, de az uralkodót rászorítja arra, hogy csak az alkotmány keretein belül, a mozgástért megtartva hozzon rendeletet.
Tudni kell azt is – sokan nem tudják, és önök biztosan tudják, de hát a középiskolás gyerekek nem –, hogy a magyar király a végrehajtó hatalom megtestesítője. Nem a király a törvényhozó! Ez nagyon fontos, mert tőlünk nyugatra, a királyok törvényhozó hatalommal is bírtak! Amit a király kigondolt, valamelyik beosztottjával, miniszterével leíratta, és ha nem is fogadtatta el az országgyűléssel, az akkor is törvénnyé vált.
Nálunk ez nem így volt. Nálunk úgy volt, hogy törvénykezdeményezési joga ugyan volt a magyar uralkodónak, de mindenkor az országgyűlésnek kellett elfogadni.
Mátyás különösen vigyázott arra, hogy minden rendeletét elfogadtatta az országgyűléssel. Nem volt olyan mátyási rendelet, amelyet az országgyűlés ne fogadott volna el. De mivel így megerősítette a vármegyéket, és ugye, a vármegyében főnemes, köznemes egyforma volt, nem volt vagyoni különbség, egy szavazat volt a főnemesnek is és a köznemesnek is. Ez is egy döbbenet! Nyugat-Európában ez sem így működött. Tehát nálunk Mátyás a 60-as dekrétummal bebetonozott egy olyan rendszert, amit persze a bolsevik-korszakban ilyen maradiságnak kiáltottak ki, de ne feledjék el, ez a rendszer, ez a vármegyei rendszer tudta megóvni Magyarországot attól, hogy örökös tartománynak beolvasszák ezt az országot a Habsburg uralkodók.
Ez a vármegyei ellenállás volt az, mert ez egy ellenállás volt, ezt ne feledjük el! Mert a mindenkori alispán jogosítványa óriási volt. És az egy másik kérdés, hogy a vármegyének kellett elszámolnia, tehát, ha a nemesi közösség azt mondta, hogy ez a Dezső, vagy Béla, vagy akárki ez nem jó, bármikor leválthatták az alispánt, vissza lehetett hívni! Mint ahogy az országgyűlésbe küldött követeket is! Vissza tudták hívni! Két követet küldtek az országgyűlésbe. Minden egyes országgyűlés úgy ül össze, két követ megy az országgyűlésbe. Követi utasítással.
Ha ma ez a vármegye rendszer működne, tisztességes alispánokkal, ez a centralizáció, ami, még egyszer mondom, nehogy valaki úgy érezze, hogy én is beállok abba a sorba, aki kitalálja, hogy ezt Orbán Viktor csinálta. Nem, hölgyeim és uraim, ez a teljesen centralizált rendszer már 1949-től folyamatos. Ja, hogy amikor 2006 júniusában elfogadta a magyar országgyűlés azt, hogy különleges esetekben rendeleti kormányzás is működik. Milyen érdekes, tessenek utánanézni, megszavazta minden párt!
Sokat gondolkoztam rajta, szegény Tóth Zoltán József barátom – többek között – ezt is kiborította. Erre is felhívta egyik előadásában a figyelmet. Emberek! Hát tessenek már odanézni! Hát 2006 júniusától Magyarországon bármikor olyan túl-hatalom van, olyan jogosítvány van a kormány kezében – és úgy elsősorban a kormányfő kezében – amivel ő rendeleti kormányzást tud megvalósítani! Higgyék el, ez olyan szintű centralizáció, ami teljesen egyértelmű, és amit Mátyás éppen meg akart azzal gátolni. És nem önmagától félt. Saját magát korlátozta ugyan, de ő a jövőre gondolt. Na, erről kellene ma a politikai elitnek gondolkodni, hogy a jövőt, hogyan tudjuk úgy beállítani, hogy ne történhessen meg az, ami a magyar történeti alkotmányosság elvei alapján soha meg nem történhetett volna, az, hogy kialakul egy teljesen centralizált hatalmi rend. Nem jó a centralizált hatalmi rend.
Nem vagyok Bibó-rajongó, de Bibó Istvánnak van egy zseniális mondata, amit innen is üzennék a Bibó Kollégiumból kikerült fiúknak, akik már nem annyira fiúk. Bibó István azt mondta, hogy a hatalom demoralizál, tehát ellenőrzésre szorul.
Én arra hívnám fel a figyelmüket, hogy szükséges lenne a független ellenőrzés. És a független ellenőrzés csak akkor alakulhat ki, ha Magyarországon nem pártokrácia van, hanem visszaépül a nemzet. Az a nemzet, amelynek egyik legfontosabb alapelve, ebben a Mátyás által kiállított 60-as dekrétumban szerepel, a vármegyei önkormányzat, s az annak élén álló alispán.”
Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=5GwghEnf-uc&t=15s
Eddig az idézet.
Platón és Arisztotelész már több mint kétezer évvel ezelőtt a csőcselék uralmának nevezte a demokráciát. Elnézve a Strassbourg-i retorikai ütésváltást, annyi tanulságot azonban mindenképpen levonhatunk magunknak, hogy semmi érdemleges nem történt, csupán annak lehettünk szem- és fültanúi, hogy immáron a különböző részérdekeket szolgáló csőcselékek estek egymásnak.
Kicsit olyan ez, mint amikor az MSZMP, a Magyar Szocialista Munkás Párt körül elkezdett elfogyni a levegő. Lényeges részek, úgymint „Magyar” és úgymint „Munkás” mentek a lecsóba. Itt is csak a legfontosabb, a népek, a nemzetek, az emberek tűntek el a véget nem érő vég nélküli politikai csatározások útvesztőiben.
De mindez nem számít! Az államszocializmus idején megtanultuk, ha másért nem, hát azért, mert korábban belénk verték, aztán meg belénk nevelték a kitartó menetelés szükségességét. Megyünk hát tovább a szakadék felé vezető úton. Rendületlenül. Remény nélkül is, ahogyan azt a miniszterelnök úrtól is hallhattuk a sajtótájékoztatón.
„Ballag már a vén diák tovább, tovább! – énekelné szíve szerint most már egyre több ember, odahagyván ezt a mesterségesen kreált, kívülről mindenféle földi jóval felcicomázott börtönt, melyet kétségkívül a számunkra konstruáltak meg, de mégsem tehetjük, mert a piac láthatatlan kezei (figyelem! közgazdasági kategória a piac(gazdaság) láthatatlan keze!) no meg az Európai Unió szigorú politikai pedellusai korrepetálás céljából visszaültetnek bennünket az iskolapadba. Mindaddig ott a helyünk, legalábbis szerintük, amíg jó tanuló módjára be nem biflázzuk a kötelezően elsajátítandó tananyagot.
Miközben mindannyian tudjuk, de most már egész biztosan egyre többen vagyunk, akik tudjuk, hogy a gondosan, jó előre bekészített kommunikációs muníció (De hát mi akartunk csatlakozni, tagjai lenni a klubnak!) tényszerűen, és a számok is ezt mutatják, egy ócska, ordenáré nagy hazugság – legalábbis a demokrácia eredeti jelentéstartalmát figyelembe véve – még mindig nem szabad erről beszélni, még mindig nem szabad kimondani, hogy ez nem mi vagyunk, ez nem rólunk szól! Kétségkívül nekünk szól, hiszen minket masszíroznak vele, de ezt a sem értéknek, sem rendnek, értékrendnek meg aztán végképp nem nevezhető, ugyanakkor politikailag korrekt és végletekig européer maszlagot zúdítják a továbbra is a nyakunkba. Kétségkívül a „Vagy megszoksz, vagy megszöksz!” tematika jegyében.
Nem merik, vagy nem akarják kimondani (és sajnos mi sem), hogy ezt szeretné(n)k.
Ráadásul mindennél jobban!
Isten áldja Magyarországot!
1 öntudatos pécsi polgár
Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »
