Szép és elegáns lekerekítése lenne a nemzetközi karrierjének, ha a külföldön megszerzett tudást és tapasztalatot itthon kamatoztathatná – fogalmazott Lőrincz Balázs Bendegúz fej-nyak sebész professzor. Úgy véli: a magyar egészségügyet meg lehet változtatni, csak tenni kell érte. A Németországban élő osztályvezető főorvos szabadidejében norvég szépirodalmat fordít magyarra, erről is kérdeztük, de szóba került a Willkommenskultur változása, a trükközések rendszere és az is, hogy miként lehet hazacsábítani a külföldön dolgozó orvosokat.
– Tavaly a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, Erlend Loe Doppler hazatér című regényének hazai bemutatója után úgy fogalmazott, a trilógia záró darabja jutalomjáték volt, amivel végleg elbúcsúzott a fordítástól, a család és a szakmája teljesen kitölti az életét. Alig egy évre rá azonban újra nyakig merült Erlend Loe világába: készül egy újabb fordítás. Nem tudta elengedni az irodalmat?
– A gyerekeim beszéltek rá. Elalvás előtt Loe mesekönyveiből, a Kurt-sorozat történeteiből olvastam nekik tavaly ősszel. Miután a három magyarul is olvasható kötetet befejeztük, Norvégiában megvettem a következő három részt eredetiben, hogy folytathassuk tovább Kurt kalandjait. Szinkrontolmácsként meséltem, felolvastam egy mondatot norvégul, aztán egyből fordítottam nekik magyarra, ők pedig a hasukat fogták a nevetéstől. A kislányaim néha nem értették, hogy apa miért beszél olyan furcsán, de a két nagyobb, a fiúk borzasztóan élvezték az eredeti hangzás egzotikusságát, jól beszélnek németül, és mivel a két nyelv sokban hasonlít, igyekeztek kitalálni a szavakat, így nyelvleckének is tökéletesen beillett a mese. Loe mesekönyvei egyébként zseniálisak, az utolsó Kurt-kötet már-már valóságos politikai thriller gyerekeknek, és a fiaim addig rágták a fülemet, hogy fordítsam le ezeket is, míg végül megkérdeztem a többi magyar Loe-fordítást is gondozó Scolar Kiadót, hogy mit szólnának hozzá. Érdekelné őket, válaszolták, de, tekintettel a Doppler-trilógia nagy sikerére, még szívesebben vennének egy új, felnőtteknek szóló Loe-regényt magyarul. Így jött a képbe az író 2013-as, többszörösen díjazott kisregénye, a Vareopptelling, vagyis Leltár, amelyet tavaly olvastam norvégul, és amely talán még a Doppler-trilógiánál is abszurdabb: egy idősödő hippi költőnő forradalma az irodalmi hierarchia, a kritikusok hatalma és általában a mai nyugati társadalom ellen. Óriási szöveg, és tökéletesen testhezálló, kellően rövid és félelmetesen szórakoztató. Ha minden jól megy, ősszel meg is jelenik, de először most a Doppler II. (Doppler, az utak királya) új, átdolgozott magyar kiadása van napirenden a Scolar Kiadóval, amivel párhuzamosan készül a második rész hangoskönyve is, természetesen ismét Rudolf Péter tolmácsolásában. Remélem, tavasszal már a boltokban lesz a könyv és a CD is.
– A Leltár fordítását azonban már nem Hamburgban fejezi be. Dolgozott már Magyarországon, Norvégiában, Ausztráliában, és most ismét költözik a család.
– A habilitációm óta igazából mindig egy klasszikus osztályvezető főorvosi pozícióban gondolkodtam, s ezen a szinten az elkövetkező években nem várható üresedés Hamburgban. A frankfurti lehetőséggel egy fejvadász talált meg tavaly nyáron, a meghívásos pályázat keretében azonnal meg is pályáztam, és decemberben derült ki, hogy a több kör interjút és bemutató műtéteket felölelő válogatás végén én kaptam a legtöbb pontot a jelentkezők közül.
http://mno.hu/
– Hét éve élnek Hamburgban, ott nőttek fel a gyerekei, nem lesz nehéz elhagyni az északi kikötővárost?
– Feleségemmel számunkra nem jelent gondot a költözés, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy egy ilyen ajánlatra nem mondhattam nemet, a gyerekek pedig talán még éppen megfelelő korban vannak a váltáshoz, a legidősebb tízéves, a legkisebb két és fél. De nagyon sok minden hiányzik majd természetesen, a fiúk vízilabda-egyesülete, zongoratanára, a lányok kiváló óvodája, a remek plébánosunk: a protestáns Hamburg belvárosában egy katolikus templom mellett lakunk, a nagyfiunk ott ministrál, ezt mind nehéz elengedni és újra megszervezni egy másik városban.
– Nem néznek rossz szemmel önre, hogy a német jelentkezőket megelőzve jut egyre feljebb a ranglétrán?
– Eddig soha nem találkoztam ilyen megkülönböztetéssel sem Németországban, sem másutt. Ez versenyalapú társadalom. Ha az én esetemben hátrány lett volna, hogy nem vagyok német, akkor már az első körben kirakhattak volna Frankfurtban. Az eddigi nemzetközi karrierem inkább előnyt jelentett. De elképzelhető, hogy ez városonként, régiónként változik. Az egykori Kelet-Németország területén, ahol a szélsőjobboldali AfD nagyon megerősödött az elmúlt években, lehet, hogy sokkal jobban őrizték volna a saját embereiknek a vezető pozíciókat, nem tudom. De a rendkívül nyitott, sokszínű kikötővárosban, Hamburgban fel sem merülhetett problémaként, hogy magyar vagyok, ahogy Frankfurtban, az EU pénzügyi központjában sem. Ezt a hozzáállást én is tökéletesen magaménak érzem: frankfurti osztályvezetőként az egyik első döntésem egy fiatal horvát kolléga felvétele volt, akit több más, javarészt német jelentkező közül azért részesítettem előnyben, mert ő adta be a legjobb pályázatot, és a bemutatkozó beszélgetés során is őt láttam a leginkább motiváltnak.
– A Willkommenskultur átfordulni látszik a belpolitikai válságból kilábalni igyekvő Németországban. A korlátlan befogadás, úgy tűnik, már a múlté, de hogy néz ki a mindennapokban a menekültek integrációja?
– Finomodott a hivatalos kommunikáció, szigorúbb szabályok közé terelték az eddigi korlátlan befogadást, nagyon helyesen. De menekültekkel kapcsolatos konfliktussal személyesen nem találkoztam. Frankfurtban járva feltűnik, hogy sokkal színesebb az utcakép, mint északon, de ez csak egy első benyomás; még nem tudom, ott hogy működik a dolog a mindennapokban. Frankfurti kollégáimmal beszélgetve azonban úgy tűnt, a menekültválság eddig senkinek sem borította fel az életét. Igaz, az új kórházam a katolikus egyház által fenntartott egyetemi oktatókórház, rendkívül jó körülmények között működő belvárosi intézmény; más városrészekben lehet, hogy mást mondanának, de Németország szerintem általában jó irányba halad az integráció terén.
http://mno.hu/
– Korábban az irodalmi fordítás mellett a Magyarországra való hazatérést is kizárta.
– Mert nem láttam azt a pozíciót, ahol rendszerszintű hatással lehetnék a hazai egészségügyre és oktatásra, szakképzésre. Az egyetemi tanszékek és az országos intézetek vezetői állásai, úgy tűnt, nem üresednek meg belátható időn belül, ezért nem foglalkoztatott a téma. Ugyanakkor semmilyen más komoly érv nem szólt Magyarország ellen. Nem gondolkodunk alá- és fölérendelt régiókban, Magyarország amellett, hogy a hazánk, ugyanolyan rangos hely, mint Norvégia, Ausztrália és Németország. Vagy éppen Abu-Dzabi, ahonnan a frankfurti állással párhuzamosan szintén megkerestek egy kvázi visszautasíthatatlan ajánlattal, az amerikai Cleveland Clinic helyi intézményétől, amely világszerte az egyik legkomolyabb brand az egészségügyben. Lakóhelyként a globális helyek is lokálisak, ott is van sarki pékség, helyi barátok és a kedvenc játszótér. Hozzászoktunk a feleségemmel, és mellettünk a gyerekek is, hogy globálisan is helyben élő lakóként gondolkodjunk, csak éppen az egész világot tekintjük játszótérnek, ahol Magyarország is egy izgalmas mászóka, ráadásul számunkra talán a legmagasabb, a legnagyobb kihívás is egyben. Éppen ezért vonzó.
– Vagyis ha megtalálná a megfelelő pozíciót, elhagyná Németországot?
– Karácsony előtt pályázatot írtak ki egy hazai egyetem tanszékvezetői, illetve klinikaigazgatói állására, és megpályáztam. Ha megnyerem, és megegyezünk a részletekről, akkor hazatérünk. Ez a pozíció és az időpont is tökéletes lenne abból a szempontból, hogy már kellő tapasztalattal rendelkezem, de 43 évesen még elég fiatal vagyok ahhoz, hogy legyen időm hosszú távon hatni. Mesébe illő betetőzése lehetne a nemzetközi pályámnak, ha a külföldön megszerzett szemléletet, tudást és tapasztalatot itthon kamatoztathatnám abban a huszon-egynéhány évben, ami még a nyugdíjig hátravan. Bőven lenne rá időm, hogy elérjem, a magyar orvosok akarjanak itthon maradni vagy külföldi továbbképzés, illetve munka után hazajönni, és érezzék úgy, hogy érdemes megpróbálni Magyarországon, mert valós alternatívát jelent. Sok angol kolléga megy Amerikába, Kanadába és Ausztráliába fellowshipképzésre, akik eleve úgy indulnak el, hogy 1-2 év tapasztalatszerzés után haza fognak térni főorvosnak. Így kéne a magyar orvosoknak is külföldre járniuk, hogy utána egy magyar főorvosi állás hasonlóan vonzó legyen számukra, mint például egy német Oberarzt vagy Chefarzt, illetve egy angol konzultánsi pozíció. Nagyon sok minden múlik a személyes inspiráción; az ember legtöbbször nem témát, hanem témavezetőt és nem szakterületet, hanem mentort, példaképet választ. És ha a személyem hozzájárulhatna ahhoz, hogy itthon tartsam és itthon képezzem nemzetközi színvonalon a fiatal magyar orvosokat, akkor ezt meg is kell próbálnom. Ez küldetés.
– Rendszerszinten változtatna az egészségügyön, így fogalmazott. Mit lát a legfőbb problémának Magyarországon?
– Itt nőttem fel, itt tanultam, de később testközelből, tartósan és belülről láttam az ausztrál, a norvég és a német, kollégáimon keresztül pedig az amerikai, az angol és sok más ország egészségügyi rendszerének működését. Az előnyeit és a hibáit egyaránt. Ezeket a tapasztalatokat szeretném kamatoztatni a hazai egészségügyben. Lenne tennivalóm bőven. Mivel műtétes szakmában dolgozom, tudom, hogy a hálapénz gátolja leginkább a fiatal magyar szakorvosjelöltek operatív fejlődését, hiszen a tapasztalt kollégák nem szívesen nevelik ki a saját konkurenciájukat. Néhány üdítő kivétel persze itthon is akad, de nem általánosan jellemző. Az elméleti oktatás hagyományosan erős a magyar orvosegyetemeken, de a klinikai, gyakorlati képzés sok kívánnivalót hagy maga után. Hozzám rendszeresen jönnek magyar medikusok és fiatal szakorvosjelöltek tanulni, és néhány hét után úgy mennek haza, hogy többet láttak és csináltak, mint otthon fél év alatt. Mi is elsősorban ezért mentünk annak idején külföldre, ezért tudtam már fiatalon is sokat operálni, ráadásul aktívan tanítottak, fogták a kezemet, aztán idejében el is engedték. Szeretnék egy magyar fej-nyak sebészeti iskolát alapítani, egy hazai fellowshiprendszert, amelyen belül a műtéti eredményeket rendszeresen kiértékeljük, statisztikailag feldolgozzuk, publikáljuk, és a betegeknek el is mondjuk, hogy pontosan mire számíthatnak, mind onkológiai, mind pedig funkcionális, illetve életminőségi szempontból.
http://mno.hu/
– Haza lehet csábítani a magyar szakembereket?
– Ha egy példa van rá, akkor akad majd még egy, és még egy, és így tovább. Jó irányokat látok a magyar egyetemek fejlesztéseiben, egyre több progresszív személyiség van vezető szakmai pozícióban, nem reménytelen a dolog. Hogy mi van a vidéki és budapesti közkórházakban, nem tudom pontosan, de azt hiszem, hatalmas szemléletbeli váltásra lenne szükség. Két kollégát is közelről ismerek, akik pályafutásuk jelentős részében külföldön dolgoztak, de egy ponton mindkettőjükben felmerült, hogy visszatérnek Magyarországra. És a szándék nem is rekedt meg az ötlet szintjén, konkrét és helyes lépéseket tettek az ügyben, egészen addig, míg nem szembesültek a hazai szakma elutasításával helyi szinten. Egyiküket szinte kinevették azzal, hogy „amíg te a világot jártad, mi itthon keményen dolgoztunk”. Habilitált egyetemi docensről beszélünk, németországi vezető pozícióban, aki a legjobb intézményekben képezte magát, itthon nem nagyon van párja a saját szakterületén, végül mégsem tért haza, és az említett reakció után ez nem is meglepő. Csakis benignus környezetbe van értelme visszatérni, ahová hívják, várják az illetőt.
– Egy egyetemi tanszék éléről lehet változtatni ezen a mentalitáson?
– Minden ilyen változás felülről indul el. Az egyetemeken koncentrálódik a tudás, a legújabb eredmények szerint dolgoznak, és ott fordulnak meg a hazai viszonyokhoz mérten világlátott kollégák. Ez hosszú távú terv, nem lehet egy év alatt felrázni az egészségügyet. De ha el sem kezdjük, ha meg sem próbáljuk, akkor biztos, hogy semmi sem fog változni. Mindent meg lehet oldani, a kérdés csak az, hogy részt akarunk-e venni benne. Ha megkapom a lehetőséget, akkor kötelességem, hogy részt vállaljak a feladatból. Itthon egy rakás problémával szembesülünk, de ugyanígy Németországban is, ahol rendkívül pazarló rendszert működtetnek. Rengeteg pénz forog az ottani egészségügyben, ami visszaélésekre ad alkalmat. Előfordul, hogy fölöslegesen végeznek el egy műtétet csak azért, mert a magánbiztosítók jól fizetnek érte. Pár éve nagy botrányt keltett, hogy boldog-boldogtalan csípőprotézist kapott, csak mert azt éppen magasan finanszírozták. Hacki Tamás füttyművész, aki fül-orr-gégész, illetve foniáterprofesszorként évtizedekig dolgozott a regensburgi egyetemi klinikán, mondta egyszer nekem egy konferencia szünetében, hogy Németországban is ugyanúgy trükköznek, mint itthon, csak ott eggyel magasabb ligában játszanak. A saját környezetemben is tanúja voltam komoly lebukásoknak. Ez nem magyar sajátosság tehát; ahol a rendszer lehetőséget ad a csalásra, ott a világ bármely pontján meg is próbálkoznak vele. A kulturális különbség talán csak annyi, hogy a németek jobban ügyelnek a látszatra, a trükközés következményekkel jár, erős a társadalmi kontroll, és aki lebukik, azt azonnal menesztik és komolyan megbüntetik.
– Sok szakember a nővérhiányt tartja a legfőbb problémának itthon. Hogyan lehet megállítani a folyamatos pályaelhagyást és elvándorlást?
– Orvosból, szerintem, még mindig nincs túl kevés Magyarországon, a lakossági arányt tekintve nem rosszabb a helyzet, mint Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában, az igazi gond valóban az ápolószemélyzet hiánya. Sok szó esik a hivatástudatukról, ami esetleg a pályán és itthon tartja őket. Ez igaz egyfelől, nem szabad elfelejtenünk másfelől, hogy ők nem futhatnak be olyan karriert, mint az orvosok. Németországban sokszor végzek hosszú rekonstrukciós tumorműtéteket, amelyek tervezetten késő estig tartanak, ilyenkor a műtősnők többször kicserélődnek mellettem. Akinek lejár a műszakja, hazamegy, és jön helyette egy másik. Amikor tréfásan megjegyzem, hogy lám, csak én maradok végig, általában azt felelik, hogy igen, de én karriert csinálok közben, míg ők csak a munkájukat végzik, és ez így is van. Hiába szeretik a szakmájukat, hiába áldozatosak, az egyéni szakmai karrier pluszmotivációja, amely egy orvost még rossz körülmények között is tovább hajt a pályán, számukra hiányzik. Ezért kellene sokkal jobban megbecsülni a nővéreket, és sokkal inkább vigyázni rájuk.
– És ez csak pénz kérdése?
– Pénz és leterheltség kérdése. Ha egy nővérnek egyedül kell vinnie éjszaka egy egész osztályt, az rendkívül megterhelő. Minél kevesebb nővér dolgozik, annál jobban leterheltek, ezért annál többen döntenek úgy, hogy elhagyják a pályát vagy az országot. Fontos lenne végre elfogadni, hogy a hivatástudat nem elegendő, az ember pénzért dolgozik, és az esetükben már egy kisebb változás is csodákat tehetne. Németországban sem könnyű a nővérek élete, de ott betegarányosan többen vannak, és a fizetésükből el tudják tartani magukat és a családjukat. És ez hatalmas különbség.
– A hazaköltözés esetében a szakmai szempontoknál azonban talán még fontosabb a család. A gyerekeik még sosem éltek Magyarországon, nekik, gondolom, az otthon fogalma egészen mást jelent. Ők hogyan reagáltak a hazaköltözés lehetőségére?
– A kisebbik, nyolcéves fiam nemrég kijelentette, hogy ő magyar persze, ám legalább annyira német is, de főleg ausztrál, hiszen Sydney-ben született, és az a legmenőbb hely a világon. A nagyobbik, aki Bergen mellett, Stord szigetén jött a világra, arra büszke, hogy ő sosem fázik a hideg vízben, hiszen Norvégiában született. A lányaink már Hamburgba érkeztek, és eddig csak ott laktak. Számukra a haza kérdése egy kicsivel összetettebb. De azt mindig próbáltuk elmagyarázni nekik, hogy bár csak vakációk, ünnepek idején, családlátogatásra jövünk Magyarországra, mi együtt innen származunk, ez a hazánk, ami minden más szempontból egyenrangú a világ többi részével, ebben az egyben azonban kiemelkedik. Hiszen hiába beszélnek a német környezetben németül, egymással magyarul beszélgetünk, magyarul gondolkodunk, és esténként magyarul imádkozunk.
– Mégis nagyon régen elhagyták már Magyarországot, nem tart tőle, hogy a hazaköltözés rosszul is elsülhet?
– Szakmai szempontból nincs szükség vészforgatókönyvre. Mivel csak az elszántságomtól függ, és küldetésként tekintenék a feladatra, nehezen tudom elképzelni, hogy ne jöjjön be a dolog. Családilag pedig azért nincs vészforgatókönyv, mert a gyerekek jövője egyelőre még rajtunk múlik, mi pedig értük élünk, minden döntésünk az ő boldogságukat és boldogulásukat célozza, és ők tisztában is vannak ezzel, így nem hiszem, hogy gondot jelentene nekik a hazaköltözés. Ha pedig mégsem tetszik nekik a helyzet, amint felnőnek, nyitva áll előttük a világ; a tudásuk és a hátterük meglesz hozzá, hogy újra külföldön folytassák az életüket. De nem aggódom, van elég gyerekünk, és mindegyikük különböző módon színes egyéniség, úgyhogy százalékosan biztosan jól jövünk ki majd az elégedettségi felmérésből.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
