Magyar világutazó, vállalkozó és apa Vietnámban: Simon Dávid, aki szerint nem a cél, hanem a megtett út a fontos

Magyar világutazó, vállalkozó és apa Vietnámban: Simon Dávid, aki szerint nem a cél, hanem a megtett út a fontos

Harmincévesen gondolt egyet, és körbegyalogolta a Föld tekintélyes részét, egy évtizeddel később pedig már Vietnámban él, ahol alapító-társtulajdonosként saját céget vezet. Simon Dávid soha nem rettent meg a kihívásoktól, főleg, ha azok utazással jártak együtt, nincs az a kontinens, ahol fel ne találná magát. De vajon hogyan éli meg a magyarságát világpolgárként? Erről is kérdeztük.

– 2010 és 2013 között nekiindultál és a Föld háromnegyedét bejártad. Honnan ez a kalandvágy?

– A szocializmus végén születtem, úgyhogy már a rendszerváltás előttről is vannak emlékeim: csehszlovákiai síelésről, jugoszláviai nyaralásról, ausztriai határátlépésről. Ezek sokszor az év fénypontjai voltak. Mindig vonzott, mi jön Hegyeshalom után, ezért tizennyolc éves koromra Európa nagy részét bejártam. Mindegy volt, hogy tengerpart, hegyek vagy városnézés. Érettségi után az első lehettem a családban, aki nem került be rögtön a Közgázra, így kimentem Londonba dolgozni, de még az EU-csatlakozás előtt voltunk, így egy hazalátogatás után nem engedtek vissza munkavállalási engedély nélkül. A Heathrow-n visszafordítottak, az éjszakát a reptéri fogdában töltöttem. Ma már örülök, hogy így alakult, mert ez meghatározta a továbbiakat. Nemsokára ugyanis felvettek a milánói Bocconi Egyetem közgazdász-menedzsment szakára, „igenemberként” belevágtam. Olaszországban életre szóló barátságokat kötöttem, 80 országból voltunk úgy 160-an. Az elmúlt húsz évben olasznak is el lehetett volna adni a világban a temperamentumom miatt, egy kicsit olasz is maradtam örökre.

– Ezután jött a nagy gyaloglás, amely csaknem négy évig tartott…

– Lehúztam egy bankban majdnem három évet, de éreztem a belső krízist, hogy a konvencionális út nem az én világom. Apám megkérdezte, nem kellene-e egy kicsit befelé is figyelnem, az ő javaslatára végigjártam a Camino de Santiagót. Aztán megint ürességet éreztem, majd a 30. születésnapom előtt azt álmodtam, hogy gyalogolok a világban. Olyan élesen megmaradt bennem ez a kép, hogy elkezdtem felkészülni egy földkörüli útra – titokban, nehogy valaki lebeszéljen. A szülinapomon tartott házibulin bejelentettem, hogy 2010. február 1-jén indulok. Életre szóló kaland volt! Még egyszer nem csinálnám végig, de ma más ember lennék, ha nincs az a négy év. Az volt az én igazi egyetemem az életre. 3 év 9 hónap és 2 nap, durván 25 ezer kilométer gyalog, 4 kontinens, 36 ország. Leopárdok, tigrisek, leütöttek, megkéseltek, halálos ágyon feküdtem, egy sámán ugrált felettem. De gyönyörű volt, imádtam és sokat tanultam. A veszélyek felnyitották a szemem, hogy a világban a jó és a rossz kéz a kézben jár, egyik sincs a másik nélkül. Édesanyámnak megígértem, hogy hazajövök épségben, ezt be is tartottam. Ami közben történt, színessé tette a kalandot, de amikor kilencedszer is kiraboltak Bolíviában, Braziliát és Afrikát már lecsippentettem az útiterv végéből.

– Hogyan érezted magad, miután visszatértél a szürke hétköznapokba?

– Lenyugodtam az állandó mehetnékből, s volt egyfajta elégedettség bennem, hogy ha holnap meghalok, nem volt unalmas az életem. A lehető legnagyobb kultúrsokk volt visszaintegrálódni a társadalomba, évek kellettek, hogy megemésszem az élményeket. Még tartozom az egészről egy könyvvel, a 23 kézzel írt naplómat őrzöm. 2016-tól aztán három évre ENSZ-alkalmazott lettem Bangkokban, ahonnan két éve költöztem át Vietnámba. Itt már a gyaloglásom alatt is jártam, és a vietnámi „nagybátyám”, aki cserediákként apámmal együtt járt anno a budapesti Közgázra, örömmel fogadott. Azt tudtam, hogy ez a világ egyik leggyorsabban fejlődő gazdasága, de az engem is meglepett, hogy az érkezésem után három és fél héten belül saját cégem volt. Vendéglátásban gondolkodtam, noha sosem voltam igazi vendéglátós, inkább igazi vendég. Éppen az említett nagybátyám ötlete volt, hogy trópusi kákából készíthetnénk szívószálat, és az ő szavára mindig érdemes odafigyelni. Erre alapítottuk a társaimmal a céget, azóta éjjel-nappal ezen dolgozom. A könyvelőmből közben az üzlettársam, majd a feleségem lett, és néhány napja egy csodálatos kislány édesapjává is váltam, vagyis egy új nagy fejezet kezdődik az életemben, már másfajta kalandokkal.

Hírdetés

– Milyen élmény magyar édesapaként Vietnámban élni?

– Ambivalens, hiszen egyszerre látom benne a szépséget és a szörnyűséget. Amikor hazahoztam a kórházból a kislányomat, a feleségem húga már várt ránk, a lakásban „előkészítette a dolgokat”. Azt hittem, a Covid ellen hozott fertőtlenítőket, de nem. Tradicionális vietnámi hagyomány szerint egy nagy agyagurnában faszenet gyújtott meg, s a babával háromszor körbe kellett mennünk a füstben, hogy a szellemeket elűzzük. Félszegen mosolyogtam, még jó, hogy alapvetően tetszenek a tradíciók. Egy másik példa: autót, motort is gyakran vezetek, mert a gyár úgy 40 kilométerre van tőlünk, át kell mennem hozzá Saigonon. A rendőrök „rugalmasak”, ha hibát követsz el, nem kamerafelvétel meg büntetés és büntetőpontok jönnek, hanem társadalmilag teljesen elfogadott módon „kávépénzt” várnak. A baleset fogalma sem ugyanaz, mint otthon, mindenki centizget, s mivel félnek a naptól, alapból beöltözve – síkesztyűben, kapucniban, maszkban, napszemüvegben – ülnek a motoron. A forgalom elképesztő, itt a legtöbb a világon az egy főre jutó motorkerékpár, nekik nincs piroslámpa, egyirányú, behajtani tilos. Két-három naponta látok a mi fogalmaink szerinti balesetet, de ha az esés után az illető mozog, akkor „nem esett baja”, felkel vagy felsegítik, persze csak mert útban lenne.

– Alapvetően milyen a vietnámi emberek karaktere, mentalitása?

– A mentalitásuk lényege: „Legyen sok pénzünk, és a családomnak legyen jó!”. Ez a világot ugyan nem viszi előre, de az ő életüket igen. Ez egy kis Kína, egzotikusabb kivitelben. Elképesztő a női vállalkozói sikerráta, ebben szerintem Norvégiát, Dániát is lepipálják. Egy semmibe beleszületett, családi támogatás nélkül induló, eltökélt vidéki nő – mint a feleségem – belevág és megcsinálja magának az életét. Több ilyen nőt ismerek, mint férfit. Amikor egy ma 35 éves vietnámi ember megszületett, még nem volt áram, víz, az iskola egy poros vályogház volt a falu végén. Mára pedig globálisan integrálódott, a családjának perspektívát tud nyújtani. Gyakorlatias nép, bár az, hogy kihagytak a társadalmi fejlődésből pár közbülső szintet, még visszaüthet. Ha elmész egy házba, nem látsz könyvet, mert húsz éve még nem voltak olyan szinten, hogy kellett volna, tíz éve meg már látták, hogy a technológia, az okostelefon felülírja. Nem tudok még egy nyelvet a világon, aminek a fordítására nincs megfelelő program. Egy vietnámi mondat angolra fordítva elveszti az értelmét.

– A helyiek azért beszélnek valamennyire angolul?

– A 25–28 év alatti generáció már igen, de a társadalom zöme nem. Ha mégis, akkor olyan gátlásosak, hogy a gyakorlat, az attitűd hiánya megöli a kommunikációt. Egy középréteghez tartozó 18–20 éves azért – ha megvan benne az említett eltökéltség – addig nézi a YouTube-ot, amíg meg nem tanulja a nyelvet. Ők alapozhatják meg a társadalmi változást. Ha nézel egy koreai, japán vagy kínai sorozatot a tévében, a legtöbb esetben szinkronizálva adják, egy európait vagy amerikait viszont soha, az alá egy narrátor felmondja a szöveget. Mert van egy olyan prekoncepció, hogy a fehérember nem beszél vietnámiul. Nem lazák vagy közvetlenek tehát, de én a rutinomnál fogva az esetek többségében megtalálom velük a hangot. Nem az első és nem az ötödik nyelv a vietnámi, amit tanulok, de nem mindig van pozitív visszacsatolás, és ez el tudja venni az ember kedvét. A család viszont mindent jelent nekik! Elképesztő családcentrikusak. Az eltávozott nagyszülők, dédnagyszülők hamvait ott őrzik a házban, s minden évben megemlékeznek az apa és apai nagyapa születésnapjáról, halálozási napjáról is. Ilyenkor összejönnek és leisszák magukat. Egy kicsit patriarchális nép, fontosabb nekik az apai vonal. De amikor megszületett a lányom, végtelenül megható volt a minden fenntartás nélküli segítőkészségük, önfeláldozásuk, önzetlenségük, amivel még egy fehérember gyermekét is kezelték!

– Azt mennyire tartják rólad számon, hogy Európán belül pontosan honnan érkeztél?

– Erre is csak egy példa: most, hogy labdarúgó-Eb volt, s az információ a világban már elképesztő gyorsan áramlik, az első kérdésük általában a magyar válogatott meglepetésszerű eredményeit firtatta. Abszolút téma volt, amit a magyarok elértek a nagycsapatok ellen, mindig is mondtam, hogy az elsőszámú világnyelv a szerelem, a második a foci, és csak a harmadik az angol. Nekem volt olyan régebben, hogy az Örményország és Irán közti határon keltem át, és noha csak törökül gagyogtam, másfél órán keresztül beszélgettem két határőrrel a futball nyelvén. Ennyiből jó a mai világ, hogy a jó élmények is gyorsabban eljutnak a világ másik felébe. És a vietnámiak hagyatkoznak arra, ami átjön a világsajtóban Magyarországról. A sport, azon belül a foci pedig így valóban beteljesíti a küldetését.


Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »