A keleti népeknél szokásban volt, hogy a népet új hazába vezető fejedelmet, a honfoglalás irányítóját az új hazába költözés előtt feláldozták.
A magyar történelem eseményei között tallózó embernek óhatatlanul eszébe ötlik, ki is lehetett az az Árpád fejedelem, akitől egy nagy tehetségű királyi család származtatja majd magát, és uralkodik Közép-Európában több mint háromszáz esztendőn át. Anonymus mellett a Zágrábi krónikában a következőt olvashatjuk: „E népnek több vezére volt, de ezek közül végül is egyet választottak fejedelemmé, talán nemessége és erényei miatt, akit Álmosnak neveztek. Ezt követte a fejedelemségben fia, akit Árpádnak hívtak.”
Arról semmiféle forrás nem maradt fenn, hogy mi lett Álmossal. Kínálja magát az egyszerű válasz, valószínűleg meghalt még a honfoglalás előtt. Csakhogy a történet valószínűleg mégsem ennyire egyszerű. A keleti népeknél szokásban volt, hogy a népet új hazába vezető fejedelmet az új hazába költözés előtt feláldozták, hogy szelleme itt őrködjék övéi fölött. Gondoljuk csak meg: Mózes sem léphetett be Kánaánba, bár neki Isten hűségéért egy látomásban megmutatta a tejjel-mézzel folyó országot.
Az egyébként már öregedő Álmos valószínűleg egy ilyen szakrális gyilkosság áldozata lett, a tényleges honfoglalásra már Árpád vezetésével került sor. Bizánci forrásból tudjuk, hogy Árpádot „egyaránt nagyra becsülték bölcsességéért, megfontoltságáért és vitézségéért. Rátermett volt a fejedelmi méltóságra.” A szlávok apostolának, Metód püspöknek az emlékiratában érdekes epizódról olvashatunk. A szöveg szerint Metód püspök 882-ben a „magyarok királyával” találkozott. A püspök épp Bizáncba utazott, amikor megesett vele a következő történet: „Midőn pedig a magyar (ugor) király a dunai részekre érkezett, látni akarta őt (Metódot). És bár némelyek mondták, és úgy vélték, hogy ezt nem éli túl kínszenvedések nélkül, mégis elment hozzá. Ő, a király pedig, amint uralkodóhoz illik, azonképpen tisztességgel, fényesen és örömmel fogadta. És beszélgetve vele (…) megszeretvén, megcsókolván nagy ajándékokkal elbocsátotta a püspököt, mondván neki: emlékezzél meg mindig rólam, tisztelendő atya, szent imáidban.”
A történet semmiképpen nem egy barbár, pogány fejedelemre jellemző, amint azt is tudjuk, hogy a honfoglaló magyarság körében korántsem volt ismeretlen a keresztény tanítás. A honfoglalásra 895-ben került sor. Maga a terület a magyarok számára már nem volt ismeretlen. „Lendítőleg hatott” az eseményekre egy besenyő támadás, aminek hatására a nép mintegy elözönlötte a jószerével lakatlan Kárpát-medencét. Ám a besenyő támadás csak a lökést adhatta meg a már kész terv megvalósítására. A „megfontolt és vitéz” Árpád nagyfejedelem alattvalóival néhány év alatt megszállta, „belakta” az új hazát.
Árpád a dunai síkságon ütött szállást. Hun szokás szerint az ő szálláshelyét is „Fehérvárnak” nevezték. A hely, ahol megtelepedett, különlegessé, szakrálissá, majd a keresztény korban, amikor jelentőségét egy keresztény értelemben „szent” Árpád-ivadék, István fokozta, királyi törvényhozó és temetkező hellyé vált. Miután Árpád az új haza határait megszilárdította és a letelepedést véglegessé tette, Anonymus elbeszélése szerint „Urunk születésének 907. esztendejében elköltözött e világból, kit is tisztességesen temettek el egy kis patak fölött, mely kőmederben folyik alá Attila király városába…”.
A krónikás hagyomány szerint Árpád halála után a fejedelmi trón legifjabb fiára, Soltra maradt, aki ebben az időben még gyermek volt. Bizánci források úgy tudják, hogy idősebb fiai –Tarhos, Üllő és Jutas – már korábban meghaltak. Solt után majd Jutas fia, Fajsz foglalja el a fejedelmi méltóságot, őt pedig Taksony fia, Géza követi. Így érkezünk el az államalapításig, Szent István személyéig. Árpád egykori álma, a „nagy mű” hamarosan készen áll.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
