1863 novemberében a dán parlament egy új alkotmányt fogadott el, ami Schleswiget a Dán Királysághoz kívánta csatolni. Ezt a helyi lakosság korántsem nézte jó szemmel. Schleswig-Holstein kevert német-dán lakossága ugyanis az “Örökkön-örökké elválaszthatatlanul” szlogen elve szerint élt, miszerint a két hercegség szétválasztása történelmi bűnnek számított. A dán királyi csapatok ennek ellenére mindkét hercegséget megszállták.
A Német Szövetség azonnal katonai beavatkozást sürgetett és egy kombinált osztrák-porosz-szász-hannoveri szövetségi alakulat még ez év decemberében harc nélkül visszavette Holsteint. Ezzel a krízis véget is érhetett volna, ám a két német nagyhatalom – Ausztria és Poroszország – csapatai 1864. február 1-jén átlépték a történelmi határt képező Eider folyót, hogy megkezdjék Schleswig önkényes elfoglalását. Az osztrák kontingens kötelékében több magyar kiegészítésű ezred szolgált, közülük is a 9. “Liechtenstein” huszárezred vitte véghez a konfliktus egyik legszebb fegyvertényét Översee-től északra.
Irány a messzi észak…
A Liechtenstein-huszárok 1863. december 6-án vették át a mozgósítási parancsot csehországi körleteikben és az új év elejére teljes menetfelszerelésben, harcra készen várták a frontra indulást. Január 19-től kezdve, helyenként -20 fokos hidegben, megtörtént a bevagonírozás és az ezred elszállítása a Breslau – Berlin – Hamburg vonalon. Az időjárási viszontagságok komolyságát mi sem bizonyította jobban, hogy a nyolc napig tartó transzport alatt a legénység öt tagja komoly fagyási sérüléseket szenvedett.
A Hamburgnál kirakodott huszárok a következő három napban a már helyszínen tartózkodó, Ludwig von Gablenz lovassági tábornok (Feldmarschallleutnant rangban!) parancsnoksága alatt álló császári-királyi 6. hadtest dandárjaihoz csatlakoztak és február 1-jén a gyalogsággal együtt átlépték az Eider folyót. A háború első napjai eseménytelenül teltek; dán előőrsök alig mutatkoztak ill. nagyobb harc nélkül a Schleswig várostól délnyugatra fekvő Danewerk (Dannevirke) sáncrendszer felé vonultak vissza. Komolyabb ütközetre Jagel-Oberselk falvaknál került sor (február 3.), a huszárok itt csupán biztosító feladatot láttak el. A magyarok szálláskörzetét ekkor maga az agg Friedrich von Wrangel porosz tábornagy is felkereste és kijelentette: a híres huszároktól elvárja, hogy dán foglyokat szolgáljanak fel neki „Dejeuner”-re („ebédre”).
Míg az osztrák hadtest immár közvetlenül a Danewerk közelében állott, a poroszok oldalazó manőverekkel próbálták a dán állásokat megkerülni. Világosan látta ezt a dán haderő parancsnoka, Christian de Meza altábornagy is, aki a tarthatatlanná vált Danewerk kiürítése mellett döntött. Február 5-ének éjjelén a teljes dán hadsereg a legnagyobb csendben hagyta el az állásait. Az utóvédet alkotó 3. hadosztály hajnali egykor vonult át Schleswig városán és az északi úton az onnan 20 km-re fekvő Flensburg felé menetelt a jéghideg éjszakában.
Mialatt de Meza katonái versenyt futottak az idővel és az elemekkel, az osztrákok nem vették észre, hogy az ellenfél eliszkolt. Habár hajnali kettőkor schleswigi polgárok egy csoportja értesítette az előörsöt alkotó cs. kir. 6. „Coronini” gyalogezredet a történtekről, Gablenz csak négy után tudta meg, hogy a dánok már árkon-bokron túl járnak. A Liechtenstein-huszárok közelben álló 6. százada menten parancsot kapott, hogy érje be a visszavonulókat.
A hajsza
A vad vágtában meglódult 6. század a jeges utakon csak lassan haladt előre és először mindössze elkóborolt vagy épp dezertált dán katonák elszigetelt csoportjaira bukkant. Időközben az ezred két további százada is csatlakozott az üldözéshez és a magyar huszárok egy kisebb menetet szétszórva több foglyot ejtettek és ágyúkat is zsákmányoltak. Helligbek település előtt az immár három századnyi huszár egy újabb, ezúttal utánpótlást szállító menetbe ütközött, majd magában a faluban ismét dánok közé rontott. Az ellenség itt gyalogsági tűzzel fogadta a vad kiáltással rohamozó magyarokat.
Az egyre szaporodó fegyveres érintkezés jele volt annak, hogy a huszárok beérték az abszolút dán utóvédet. Ezt világosan felismerte Gerlach dán ezredes is, aki csapataival Översee-től északra harcállást vett fel a Sankelmark tónál, ezáltal biztosítva a dán sereg többi részének szabad elvonulását. Eközben a Liechtenstein-huszárok elérték Översee-t és a falut megkerülve, Gablenz személyes parancsára, négy századnyi erővel az ellenséges vonalnak rontottak. A rohamozó huszárokat hat osztrák négyfontos ágyú tüze is támogatta. A vakmerő támadást a magyarok minden bátorsága ellenére két dán (11. és 20.) gyalogezred puskatüze ugyan visszaverte, de az időközben beérkezett osztrák gyalog-dandár felfejlődve tüstént rohamra indult és véres szuronyrohammal megtörte a dánok ellenállását. Az översee-i ütközet így, nem utolsósorban a magyar huszárok rámenősségének köszönhetően osztrák győzelmet hozott.
A győztes háború további szakaszában a Liechtenstein-huszárok már nem kerültek nagyobb bevetésre. 1864 november végén az ezred újra Hamburgnál állt, ahol a bevagonírozás után újra útra kelt és a Berlin – Frankfurt (a. d. Oder) – Görlitz vonal mentén december 1-jén visszatért csehországi körleteikbe. A tartomány katonai helytartója, Eduard Clam-Gallas lovassági tábornok saját költségére rendezett partin köszöntötte a hazatérő huszártiszteket. Az ezred schleswigi akciójának nagyszerűsége abban állt, hogy a kor könnyűlovassági harcászatát kiválóan megértette és azt sikerrel teljesítette.
Orbán Gábor, MA – hadtörténész
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
