Caroberto, vagyis Károly Róbert hat fiút nemzett, a sorban Nagy Lajos csak a negyedik volt. Első fia, Kálmán házasságon kívül született, így aztán csak a győri püspöki méltóságig vihette. Harmadik feleségétől, Lokietek Erzsébettől született Károly és László nevű gyermekei nem érték meg a serdülőkort sem. Nagy Lajos e sajnálatos eseményeknek köszönhetően vált trónörökössé. Még két öccse született, a mai történetünk szempontjából kiemelt jelentőségű András és István.
Édesapja az ő sorsát is elrendezte, Andrást a Nápolyi trónra szánták. Hat éves korában elhagyta Magyarországot, Nápolyba vitték, hogy ott eljegyezzék Bölcs Róbert király idősebbik lányával, Johannával. A király arra számított, ezzel véget vethet a házon belüli örökösödési vitának. Történt ugyanis, hogy II. Károly nápolyi király nem az unokájára Károly Róbertre hagyta a nápolyi trónt, hanem legkisebb fiára, a később bölcsnek nevezett Róbertre. Ő azonban elvesztette fiát, így szüksége lett egy erős szövetségesre, hogy lányai trónigényét fenntarthassa.
Károly Róbert tűnt a legalkalmasabbnak, ezért a két udvar 1330 körül tárgyalásokat kezdett egy dinasztikus házasságról, mely végül András és Johanna között köttetett meg.
1333 szeptemberében megtartották az eljegyzést (András hat, Johanna hét éves volt), majd kilenc évvel később egybekeltek. Az eredeti elképzelés az volt, együtt uralkodnak majd Róbert halála után, csakhogy a haldokló édesapa úgy végrendelkezett, egyedül Johannát koronázzák csak meg.
Andrásnak így be kellett volna érnie a nem túl dicső, „királynő férje” szereppel. Nagy Lajos és az édesanyjuk, Erzsébet is közbenjárt András érdekében, nem kevés pénzt megmozgatva az ügyért. Sikerült is elérni a pápánál, hogy támogassa András megkoronázását, ugyanakkor Nápolyban egyre jobban tartottak a magyar hatalom megerősödésétől. 1345. szeptember 18-án megölték Andrást, valószínűleg Johanna tudtával. Lássuk a korabeli krónikások beszámolóját, ismét a Névtelen Minorita érzékletes sorait olvashatják:
Az Úr ezerháromszáznegyvenötödik évében szeptember tizenkilencedikén Aversa városában, nyolc mérföldnyire Nápolytól, felesége, Johanna és cinkosai adták át a kegyetlen halál torkának. Ok nélkül ölték meg. A magyarok vitték Nápolyba, akiknek őrizetére anyja, Erzsébet asszony, Magyarország királynéja bízta. Akkor, meggyilkoltatása órájában maga Endre király küldte szállásukra ezeket a magyarokat. Bár többen felkeltették benne a gyanút, hogy felesége meg akarja őt ölni, ő mégis ártatlannak gondolva magát, el nem hihette róla ezt a szándékot. Ártatlan bárányként ölték meg. Mikor azután tetemét Nápolyba szállították, hogy eltemessék, egybesereglett az egész város, és mintha saját fiát temette volna, vigasztalhatatlanul megsiratta. Endre király holttestét Nápolyba vitték, és eltemették a székesegyházba nagyatyja, Martell Károly mellé. És mondják, hogy halála után isteni rendelésre mindjárt csodákkal tündökölt. És az ártatlanul hullott vér megtoroltatott: férfiak és nők, akik halálára összeesküdtek, szinte valamennyien kegyetlen halállal vesztek el.”
Az özvegy másnap távozott Aversából anélkül, hogy bármilyen szomorúság látszott volna rajta. Lajos király először diplomáciai úton akart elégtételt venni, ám mikor látta, hogy ez nem vezet sehova a kardjáért nyúlt. Ugyan a merénylet végrehajtóit kivégezték, de a felbujtók büntetlenek maradtak. Lajos gondos tervezés után vágott neki seregével a nápolyi útnak. Kiépített maga mellett egy szövetségi rendszert, melynek tagja volt a pápa által kiátkozott IV. Bajor Lajos császár, valamint III. Edvárd angol király, végül fegyverszünetet kötött Velencével is. A dózse és a Tízek Tanácsa ahhoz is hozzájárult, hogy a magyar király serege átvonuljon államukon, mivel adriai kikötő híján Lajosnak szárazföldön kellett útnak indulnia. Az első nápolyi hadjárat 1347-ben indult meg, és az év végére a csapatok megérkeztek Aquilába, a megszerezni kívánt Nápolyi Királyság területére.
Johanna királynő időközben hozzáment unokafivéréhez, Tarantói Lajoshoz. Az újdonsült férj a Nápolyba vezető úton, a Volturno folyónál, Capua városánál összpontosította erőit.
A Capua előtt megvívott ütközetre 1348 januárjának derekán került sor, a magyar-kun lovasíjászok nyílzápora teljesen szétzilálta a nápolyi sereget. Johanna a vereség után nem sokkal a franciaországi Provence-ba távozott, ahova csakhamar követte őt a férje is. Lajos bevonult Nápolyba, felvette a Szicília és Jeruzsálem királya címet, de ez év tavaszán egy legyőzhetetlen ellenséggel találta magát szembe, megjelent a pestisjárvány. A király – miután a fontosabb tisztségekbe zsoldosvezéreket és megbízható magyar parancsnokokat állított – tavasszal elhagyta Nápolyt, és visszatért a Magyar Királyságba.
Azonban Nápoly messze volt, távozásával a magyar hatalom gyengülni kezdett Itália déli részén, 1348 őszén visszatért Johanna és Tarantói Lajos. 1350 tavaszán újra megindultak a magyar hadak, ezúttal már az Adriai-tengeren keresztül, minden valószínűség szerint Toldi Miklóssal a fedélzeten. A király ebben a hadjáratban is kimutatta bátorságát, várostromokban vett részt, sőt Aversa ostromakor megsebesült. Lábán nyílvessző találta el, csak másnap reggel tudták, 12 rántással eltávolítani. A félreértések elkerülése végett ezután körüllovagolta a várost, nehogy valaki esetleg azt gondolja, hogy bármi komoly baja is történt. A Névtelen Minorita erről is beszámolt:
Amikor a király Aversa városát ostromolta, történt, hogy Szent Anna napján megközelítette a város falát, s arra a helyre ért, ahová a galádul megfojtott Endre királyt kivetették. A falon állt egy polgár, megismerte a királyt, rögtön rányilazott, s a bal lábán súlyosan megsebezte. Szállására ment a király, lábában a nyíl vasával. Álmatlanul töltötte az egész éjszakát. Reggel azután eljött Wolfharddal Lackfi István, és a tizenkettedik rántásra is csak alig tudták kivonni a vasat. Hosszas lenne elbeszélni, nagy fájdalmában hogyan jajgatott és kiáltozott a király. Mikor a vas kihúzásától legjobban szenvedett, jajgatva kérte Lackfi István vajdát: – Kímélj engem – mondotta, mert minden rándítás a húsát marcangolta. Miután kivonták a vasat, István a királyt lóra ültette, a város körül vezette, s a zsoldosoknak kikiáltókkal meghagyatta, hogy kiáltsák: – Íme, Magyarország, Jeruzsálem és Szicília királya! Ennek hallatára a magyarok ujjongtak, ellenségeik azonban jajveszékeltek. Szent István első vértanú testének megtalálása napján tehát a város kapitánya, Pignataro Jakab úr átadta a várost a király kezébe.“
A dél-itáliai Canosa várának ostromakor az egyik ostromlétráról zuhant le a várárokba, amiért aztán végig kellett hallgatnia főemberei dorgálását az óvatlansága miatt. Az egyik folyó átkelésnél vitézének megparancsolta ugrasson a folyóba, nézze meg milyen mély. Mikor egy örvény elragadta a szerencsétlen vitézt, Lajos utána ugrott és a hajánál fogva húzta ki a vízből. Augusztusban bevonult Nápolyba, de rá kellett jönnie, hogy nem látják őt szívesen, nem fogja tudni uralni Magyarországról Nápolyt is.
A pápa sem fogja megfosztani a trónjától Johannát, így kénytelen volt békét kötni egykori sógornőjével. Erre 1352-ben került sor.
Johannát sem kerülte el azonban a sorsa, évtizedekkel később, 1381-ben Lajos ismét csapatokat küldött Nápolyba. A magyar királyi udvarban elő Durazzói Kis Károly indult meg a magyar csapatok élén, és meg is szerezte a nápolyi trónt. Majd a következő évben megfojtatta Johannát, aki akkor már a negyedik férjét fogyasztotta. Lajos még megérhette Johanna halálhírét, majd nem sokkal később, még abben az évben a lovagkirály is meghalt. Kis Károly a trónviszályok közepette végül a magyar trónra került, de pár hetes uralkodás után merénylet áldozata lett.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
