Lőrincz Pál OSB tavaly óta a Katolikus Karitász lelki igazgatója. A legkisebb egyházmegye, a Pannonhalmi Területi Apátság karitászvezetőjeként szemelték ki erre a pozícióra. Balatonakaliban, a szervezet táboroztatóhelyén vele beszélgettünk életútjáról, feladatairól, a Karitászban általa képviselt bencés lelkületről.
– Honnan származik, és milyen volt a gyermekkora?
– Tapolcán születtem, így „bakonyi betyár” lettem. Halimbán, ebben az Ajka közelében fekvő bányászfaluban jártam általános iskolába. Egy nagyon kedves lelkipásztor, Burucs László ifjúsági csoportot hozott létre, amelybe én is jártam, és ministráltam is. A szüleimnek ő javasolta, hogy Pannonhalmára vigyenek gimnáziumba, mert az szép jövőt ígér. Fel is vettek. Nagyon jó tanárok tanítottak, elsőben Sulyok Elemér, majd Lövey Félix volt az osztályfőnökünk. Az osztályból heten jelentkeztünk szemináriumba, ami már akkor is unikumnak számított Pannonhalmán. Egymásban is erősítettük a hivatást, de a jó példa is vonzott bennünket. Végigjártam a szokásos protokollt, két év katonaság után kezdtem meg a noviciátus, majd 1985-ben pappá szenteltek.
Műszaki végzettséget is szereztem a Bánki Donát Gépipari Műszaki Főiskolán, a negyed- és az ötödévet párhuzamosan végeztem a teológiával. Műszaki ismereteimnek nagy hasznát vettem, mert Pannonhalmán a millenniumra való felkészülés jegyében építkezések kezdődtek. Már nagyon ráfért az épületegyüttesre a felújítás. Szerzetesként részt vettem a rekonstrukcióban, mérnök üzemgazdászi képesítésemmel kapcsolódtam be a munkába, a közösségben pedig házgondnok lettem. Az 1990-es években az Antall-kormány nagy pénzügyi hiánnyal szembesült, ami megszorításokhoz vezetett. Jól jöttek akkoriban az üzemeltetéshez elmaradhatatlanul szükséges pénzügyi ismeretek, melyeket Budapesten, a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán szerezhettem meg. Fontosnak tartottam ezeket a végzettségeket ahhoz, hogy hitelesen tudjak szerepet vállalni az építkezésben. 1996-ra – a bazilika kivételével – elkészült Pannonhalma felújítása. Hatalmas projekt volt, ami persze feszültségekkel is együtt járt.
1994-ben hiány jelentkezett a lelkipásztorkodás terén, így kicsit hátrébb léptem a műszaki teendőktől, és lelkipásztori feladatokat is kaptam a környéken. Fiatalemberként lázi és varsányi plébános lettem. Műszaki végzettségemet kamatoztatva ebben az időszakban is részt vettem templomok felújításában. Ajándék volt ez a közösségnek is, mert éppen akkor indultak a pályázatok, melyek közül sokat megírtunk és végigvittünk.
– Különleges kihívást jelenthetett, hogy egyszerre foglalkozott a lelkipásztori szolgálattal és a műszaki teendők ellátásával.
– Egy családban is együtt van jelen ez a kettő. A szülőknek törődniük kell az otthonnal, a ház vagy lakás építésével, karbantartásával, ezzel párhuzamosan pedig a szeretetkapcsolatok ápolásával is. Számomra is természetes volt ez. Meggyőződésem, hogy
Persze a faluban és a városban egymástól nagyon eltérő lehetőségek adódtak. Falun kevés volt a pénzügyi forrás, hiszen a szocializmus utáni időszakban jártunk. Pályázatok nélkül nem is tudtunk volna belevágni a felújításokba. Végül nyolc templomot sikerült renoválni. Ez idő alatt a kolostorban éltem, onnan „portyáztam”, jártam ki terepre.
– Hogyan vált az élete részévé a karitász, amely a műszaki és a lelkipásztori munka mellett egy harmadik önálló terület?
– Amikor 2013-ban a Pannonhalmi Egyházmegyei Karitászban a főapát úr által kinevezett Szolnoki Gyula nyugdíjba ment, nem volt anyagi lehetőség arra, hogy új főállású igazgatót foglalkoztassanak helyette. Vállaltam ezt a munkát, és 2014-ben Várszegi Asztrik főapát úr megbízott a feladattal. Ekkor kezdtem részt venni a Karitász munkájában, amibe persze bele kellett tanulnom. Sokat köszönhetek Écsy Gábornak és Zagyva Richárdnak, a Katolikus Karitász igazgatóinak és a szervezet munkatársainak. Tavaly pedig Magyarország legkisebb egyházmegyéje, a mindössze tizenhat templommal rendelkező Pannonhalmi Területi Apátság karitászvezetőjeként a Karitász országos lelkivezetőjévé választottak.
– Emellett jelenleg is Ön igazgatja a pannonhalmi karitászt. Milyen feladatai, kihívásai, örömei voltak, illetve vannak?
– 2016-ban volt a Szent Márton-év. Ekkor indítottuk el Pannonhalmán a mintegy háromezer-ötszáz lelkes kisváros közösségével együtt a Szent Márton asztala programot, amelyre a családok egzisztenciális helyzete miatt egyre nagyobb szükség volt.
Ma is naponta öt rászoruló a monostor konyhájáról kap meleg ételt, további öt családnak pedig havonta egy teljes hónapra elegendő tartós élelmiszert biztosítunk.
A karitászcsoport egyre jobban megerősödött, és bekapcsolódott az országos programokba is. A Pannonhalma Egyházmegyei Karitászban jelenleg negyvennyolcan vagyunk, a területi apátsághoz tartozó valamennyi templom körül legalább három-négy fős karitászcsoport működik. A munkánkkal kapcsolatosan büszkén említhetem, hogy kézzelfogható támogatást nyújtunk a rászorulóknak, több tízmillió forint értékben. A szervezetnek becsülete van, a támogatás, bárhonnan érkezzen is, tiszteletet vált ki az emberekből.
A jótevőink egy-egy projektre szoktak adományozni. Egy volt diákunknak köszönhetően sikerült elnyernünk egy kétéves Henkel-pályázatot, amelynek keretében a cég harminckétmillió forint értékű termékkel segíti a rászorulókat. Nem pénzt adnak, hanem tisztálkodási, higiéniai és háztartási szereket. Nagyon fontos, hogy
– Idősgondozással is foglalkoznak?
– A Szent Adalbert Szociális Otthon a főmonostor épületében működik, nem a Katolikus Karitász, hanem a főapátság fenntartásában, de a karitatív munka az itt élőkre is kiterjed. Én is mindennap benézek a szociális otthonba. A Karitásztól sikerült ágyakat, székeket szerezni az otthon lakóinak, legutóbb pedig pelenkát tudtunk adni nekik. Apró dolgok ezek, de nagyon fontosak egy intézmény életében.
– Határon túli akciókban is részt szokott venni?
– Amikor Ukrajnában kitört a háború, én is ott voltam Barabáson, a Karitász kérte a segítséget és a jelenlétet. Volt, hogy Écsy Gábor atyával jártam Kárpátalján, holnap is megyek éppen. Igyekszem részt venni ilyen akciókban is.
– A Katolikus Karitász lelki igazgatójaként milyen feladatokat lát el?
– Tavaly a Karitász vezetésében kettévált az operatív és a lelkipásztori-spirituális munka. Écsy Gábor korábbi igazgató és Fekete Szabolcs Benedek püspök, a szervezet elnöke, aki annak idején győri bencés diák volt, úgy látták: van itt egy viszonylag kiszámítható szerény játékos, bízzuk meg a spirituális háttér biztosításával.
Zagyva Richárd, a jelenlegi országos igazgató pedig ferences diák volt, a ferences lelkiséget képviseli. A bencés lelkiségben benne van a mértéktartás, az egyensúlyra törekvés, a Biblia előtérbe helyezése. Ezekre az értékekre a karitászközpontban is igény van.
A legfontosabb feladatom a jelenlét. Nagyon sokszor megfogalmazzuk, hogy rengeteg a teendőnk, nem érünk rá, közben pedig a tevékenység, amit végzünk, valójában abból fakad, ami láthatatlan.
Ezért havonta egyszer egy lelkinaphoz kapcsolódóan szentmisén veszünk részt. A karitászközpont munkatársaival reggel átmegyünk az Ulászló utcai kápolnába, a munka teréből a szakrális térbe, hogy meghallgassuk az evangéliumot és egy pár buzdító szót. Ezek az alkalmak minden esetben agapéval és közösségépítéssel folytatódnak.
A központ nagy hálózatot tart fönn. A Felzárkózó települések (FETE) programhoz huszonkét település tartozik, ahol főállású karitászmunkatársak dolgoznak. Feladatom, hogy őket is bekapcsoljam a lelki töltekezésbe. A technika lehetővé teszi, hogy online részt vegyünk közös imaalkalmakon. Hétfőnként tíz órától a képernyő előtt imádkozunk, és személyes kapcsolatot tartunk egymással. A FETE projektben dolgozók számára is fontos, hogy megtapasztalják: az emberekkel való foglalkozás mögött ott van az a kapcsolat, amelyről a Biblia a szőlőtőről és a szőlővesszőről szóló példabeszéden keresztül beszél.
A Karitász alapelveit – szeretet, szolidaritás, a személy méltósága, a közjó és a teremtés védelme – nem lehet megvalósítani úgy, ha közben figyelmen kívül hagyjuk a spirituális oldalt. Test és lélek vagyunk, földi teendőinket nem intézhetjük úgy, hogy közben megfeledkezünk a lelkiekről. A mai világban az ember sajnos nagyon hajlamos erre. A fogyasztói szemlélete miatt nem figyelünk arra, hogy nemcsak földi életet építünk, hanem mennyei életet is.
– Mi lesz a következő nagy programjuk?
– Nyár végén Balatonakaliban találkozót tartunk a Felzárkózó települések programban és a központban dolgozó munkatársaknak. Ezen jelen lesz Fekete Szabolcs Benedek, a Katolikus Karitász püspök elnöke is. Jómagam lényegében az ő segédje vagyok.
– Honnan merít erőt a munkájához, mi ad Önnek muníciót a feladataihoz?
– A muníciót a főapátsági háttér jelenti. Imádság és munka, ora et labora – ez az, amit meg kell élnem. Negyvenegy éve már annak, hogy pappá szenteltek. 1977 óta vagyok a bencés közösségben, és 1984 óta élek örökfogadalmas szerzetesként. Ha azt az időszakot is számításba veszem, amikor gimnazista voltam Pannonhalmán, megállapíthatom, hogy több mint fél évszázada tartozom a bencés közösséghez. Ez az, ami formált és alakított, ez tette lehetővé azt is, hogy a mostani pozíciómban segítsek embereknek. Minden vasárnap három templomban mutatok be szentmisét, Győrasszonyfán, Tápszentmiklóson és Tarjánpusztán. Hétköznap megyek Győrszentivánba, Tápszentmiklóson pedig hittant is tanítok, annak ellenére, hogy már nyugdíjas vagyok. Az iskolaigazgató azt kérte tőlem, hogy a Karitász szemléletével legyek jelen az intézményben. Pozitívan állni az iskolai feladatokhoz, békességre törekedni, meglátni és megérteni a nehézségeket – mindezek olyan értékek, amelyek a Szent Benedek-i tanításból is fakadnak.
– Elég zsúfolt lehet a napirendje…
– Azt szoktam mondani, hogy nem vagyok ügyefogyott, mert mindig van valami ügyem. Hála Istennek, nem unatkozom, szükség van a munkámra, ami nekem is gazdagodást, élményt jelent.
Fotó: Vermes Tibor
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. július 19-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
