Borbándi Gyula műveivel, mindennapi munkájával kitörölhetetlenül hozzájárult a magyar nemzet közelmúltjának megismeréséhez, formálásához – hangzott el a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI), a Népfőiskola Alapítvány, és a Barangoló Kiadó által közösen rendezett konferencián.
Borbándi Gyula 1919-ben született Budapesten. Szegény sorsú családból származott, szülei a trianoni békediktátum után kénytelenek voltak elmenekülni a Felvidékről, végül Budapesten leltek otthonra. Tehetséges gyermekük taníttatásáért minden áldozatra készek voltak. Ez a családi indíttatás egész életét meghatározta, ebben gyökeredzett szociális érzékenysége és nemzeti elkötelezettsége is. Egyetemista korától a keresztény erkölcsi alapokon álló, a szeretetszolgálatot széles körben gyakorló és a magyar szellemi örökséget megőrizni és továbbadni képes társadalom volt az eszménye. Nemzedéke legjavával összefogva fiatal éveitől kezdve ennek megvalósításáért dolgozott az országos Széchenyi Szövetség tagjaként, majd vezetőjeként. Felfigyelt a népi írók mozgalmára is, meggyőződésévé vált, hogy Magyarország boldogabb jövője elképzelhetetlen a szegénységben élő milliók anyagi és erkölcsi felemelkedése nélkül. Elkötelezett katolikussága, a Regnum Marianumban való nevelődése, kereszténydemokrata szellemisége, majd a háború után, a koalíciós időkben a Nemzeti Parasztpártban betöltött szerepe miatt 1949-ben, a kommunista politikai fordulat idején kénytelen volt elhagyni az országot, Nyugatra menekült. Jól látta, hogy sok kiváló társához, példaképéhez hasonlóan őt is erőszakosan kiiktatnák a közéletből, politikai üldöztetés, súlyos börtönévek jutnának neki is itthon osztályrészül. Borbándi Gyula életének ez a fordulata egy új pályakezdés nehézségeit hozta magával: Svájcban, majd a németországi Münchenben élt, eleinte fizikai munkával kellett megkeresnie a kenyerét. Tehetsége, szellemi igényessége azonban előbb-utóbb teret talált magának: 1951-től a Szabad Európa Rádió munkatársa, később a magyar osztály helyettes igazgatója lett. A Látóhatár, majd az Új Látóhatár című folyóirat szerkesztőjeként, főszerkesztőjeként a nyugat-európai magyar emigráció egyik szellemi központját hozta létre. Elfogulatlan, megértő, szeretetre méltó személyisége nemzedékének legértékesebb, általánosan elismert tagjává tette. Könyveinek nagyobbik hányadát már a rendszerváltozást követően, Magyarországra való hazatérése után írta, szerkesztette és jelentette meg. A kilencvenes évektől az ezredforduló első éveiig terjedő időszak példamutató életének legtermékenyebb korszaka. Idős kora ellenére kötelességének tartotta, hogy mindenről számot adjon, amit megélt. 2014-ben adta vissza lelkét teremtőjének.
Szeredi Pál kutatótörténésztől, a konferencia moderátorától megtudtuk, hogy megígérte Borbándi Gyula halálos ágyánál: minden évben, megünneplik születése évfordulóját. De úgy, hogy az ne legyen romantikus múltba tekintés, sem elmélkedés, hanem sorstörténetünk elemzése. Ez történt szeptember 24-én a RETÖRKI előadótermében, amikor Borbándi Gyula irodalomtörténész, szerkesztő születésének 100. évfordulója alkalmából rendeztek konferenciát.
Történt, hogy 1977 júliusában, az akkori NSZK-ban, Rényi Péter az MSZMP hírhedt kultúrkomisszárja, aki 1956 és 1988 között a Népszabadság főszerkesztő-helyettese feltette a kérdést: „mondja Borbándi úr, mikor szűnik meg a Szabad Európa Rádió?” Borbándi nem késlekedett a válasszal: „Három nappal a Népszabadság megszűnése után.” Tudjuk, hogy a SZER magyar adása 23 évvel hamarabb szűnt meg, mint a Népszabadság. Szeredi szerint Borbándi nem bánta, hogy nem lett igaza, számára a demokratikus Magyarország újraéledése nagyobb érték volt, mint a Szabad Európa.
Lezsák Sándor az Országgyűlés alelnöke, a Lakitelek Alapítvány és Népfőiskola alapítója a konferenciát megnyitó beszédében felidézte, hogy 1978-ban járhatott először Nyugat-Európában, s Münchenben eljutott Tollas Tibor költőhöz, a Nemzetőr főszerkesztőjéhez, az emigráció fennmaradását és a magyarság megmaradását szolgáló kovász-emberhez, gyújtó hatású szónokhoz, eredményes szervezőhöz. Megtekinthette Molnár József nyomdáját is. Molnár József ötlete volt maga a Látóhatár, az Új Látóhatár létrejötte is. Lezsák ezt a nyomdát irodalmi, politikai kincsestárnak nevezte. Néhány lapot Magyarországra sikerült becsempészniük. „Másnap Borbándi vizsgáztatott, ami nem sokáig tartott, mert kijelentette; befogad az Új Látóhatár szellemi környezetébe. Majd bementem a Szabad Európa Rádió épületébe. A rádiónál Tollas Tibor, Juhász László és Borbándi Gyula nagy hatással volt rám. Tanítványi hűség köt hozzájuk.” Lezsák azt is kiemelte, hogy sok emigránsról mondják, kapcsolatban álltak a magyar titkosszolgálattal, de Tollas, Juhász és Borbándi neve egyszer sem vetődött föl. 1987-ben pedig már Lakiteleken látogatta meg őt. Lezsákék akkor tudták már, hogy bár a rádió neve Szabad Európa, de Európa nem volt szabad. Borbándival akkor 3-4 órán át beszélgetett Lezsák Sándor. Borbándi tudott a Fiatal Írók Találkozójáról, az Antológia-estről, erkölcsileg, szellemileg támogatta Lezsák Sándort.
Lezsák kiemelte: „Borbándi nem elégedett meg azzal, hogy érezze a valóságot, látni is akarta. Csak azokhoz tudott beszélni, akiket látott a maga valóságában. Az életművett átolvasva egyértelművé válik, hogy Borbándi Gyulát magyarrá és emberré Trianon teremtette meg.
Dr. habil. Simándi Irén PhD. a Kodolányi János Egyetem főiskolai tanára, az ELTE c. egyetemi tanára Borbándiról és a Szabad Európa Rádióról tartott értekezést. Borbándi két évig Svájcban szállodai alkalmazottként, majd 1951-től 1984-ig Gyulai Ernő néven a Szabad Európa Rádió munkatársaként, 1979–1984 között a magyar osztály helyettes igazgatójaként dolgozott. Tanárnő kiemelte, hogy a SZER és az Új látóhatár nem választható el Borbándi életművében egymástól.
Az 1956. november 4-ei szovjet támadás híre villámcsapásként érte a SZER magyar osztályának munkatársait. A rádió programját azonnal megváltoztatták, és megállapodtak abban, hogy az események kommentálását a minimumra csökkentik, ezenkívül minden beérkező hírt bemondanak, és közlik a hírügynökségek és laptudósítók jelentéseit.
A szerkesztőségben a magyar szabadságharc bukása, a segítség elmaradása olyan felháborodást okozott, hogy harminckét munkatárs, köztük Borbándi levelet írt Gellért Andornak, a magyar adások főszerkesztőjének. „Főszerkesztő Uram! Alulírottak mélységes sajnálkozással bejelentjük, hogy amennyiben a magyar szabadságharc elbukik, és a nyugati nagyhatalmak hathatós fellépésének és segítségének elmaradása is hozzájárul ügyünk bukásához, akkor állásunkról azonnali hatállyal lemondunk. Nagyon kérünk, vedd tudomásul, hogy ezt az elhatározásunkat a rádió amerikai vezetőségével, a Keresztes Hadjárat a Szabadságért elnevezésű mozgalom vezetőségével, továbbá az amerikai elnöki hivatallal is közöljük. München, 1956. november 4.” A levelet Gellért Andor nem továbbította a Rádió vezetőségéhez, az aláírók pedig később visszavonják lemondásukat. Ennek oka, hogy a depresszióból felébredő magyar rádiósok nem ragaszkodtak a bejelentett felmondásuk érvényre juttatásához.
A későbbiekben azonban nyugati résztől komoly vádként hangzott el, hogy a rádió további ellenállásra, fegyveres harcra buzdította a magyarországi fegyveres erőket, katonai segítséget is ígérve nekik. Vizsgálat indult. S 1957. február elején a Szabad Európa Rádió magyar osztálya megbeszélést folytat a magyar felkelés alatti műsorokról az önvizsgálat és önkritika jegyében. 1957. márciusában a Szabad Európa Rádió magyar osztályától elbocsájtanak 13 munkatársat, köztük a Látóhatár 3 szerkesztőjét, Vámos Imrét, Molnár Józsefet és Horváth Bélát. Borbándi is a kirúgottak között van, de mivel szakszervezeti vezető, ezért őt a német munkajogi törvény megvédi az elbocsájtástól. Borbándi ezt követően célul tűzte ki maga elé a magyar emigráció összefogását.
„Borbándi neve a szocialista rendszer idején szitokszóvá vált, egyenlő volt a fasizmussal” – szögezte le Alexa Károly, az Életünk c. folyóirat főszerkesztője. Azzal vádolták, hogy nyilaskeresztes párttag volt, ami hazugság, hiszen Borbándi parasztpárti volt. Alexa Károlynak rokona volt Borbándi, mégis az előadó kiemelte, hogy tisztelete és rokonszenve tárgya elsősorban történészi és írói életműve volt. És ezzel szoros összefüggésben politikusi és közemberi magatartása.
„A politika emigráció célja önmaga megszüntetése” – hallhattuk Nagymihály Zoltán történésztől, a RETÖRKI kutatójától. Egészen 1956-ig bíztak az emigrációban élők a közeli és végleges hazatérésben. 1956-ban viszont fordulat következett be, a reménytelenség fordulata. Tudták, hogy a hazatérés csupán álom maradt. Amikor 1987 nyarán Borbándi 1-2 hónapra Magyarországon tartózkodott, felvetődött benne, hogy ezzel elveszítette –e emigráns státuszát. Kimondta, hogy nem veszítette el, mert az otthon nem egyenlő az otthoniakkal, és a néppel kommunikál, de a rendszernek az ellensége maradt. S ha már rendszer, akkor rendszerváltás. Borbándi sokszor elmondta, hogy „nem mi vívtuk ki Magyarország szabadságát, de az emigráció szerepe megkerülhetetlen volt.”
Sárközi Mátyás író, szerkesztő Borbándi és Anglia kapcsolatáról beszélt. Sárközi 1963 elejétől három évet töltött Münchenben a Szabad Európa Rádiónál. Bár főként hírszerkesztéssel foglalkozott, a kulturális rovatban könyveket ismertetett. Ezekre az Új Látóhatár folyóirat főszerkesztője, a rádiónál dolgozó Borbándi Gyula azonnal lecsapott, s míg az éterbe sugárzott szó elrepül, ezek az írások nyomdafestéket láthattak. Így maradt meg az utókor számára Szabó Zoltán, Határ Győző és más jeles szerzők megannyi rádióesszéje is. Sárközi utána Angliában élt, s elmondta, hogy Borbándi folyóiraat, noha az előfizetők és vásárlók száma nem csökkent, az emelkedő árak miatt anyagilag mind nehezebb helyzetbe került. Ez indított némelyeket arra Angliában és az Egyesült Államokban, hogy az Új Látóhatárnak támogatást szerezzenek. Cs. Csabó és Szabó Zoltán pedig szervezte a Látóhatár baráti társaságot. 1984-ben pedig Angliában bemutatták Borbándi könyveit.
„Többen elfelejtik, hogy Bécs városa Borbándi életének nem egyszer lényeges állomása volt.” – vetette fel Deák Ernő a Bécsi Napló főszerkesztője. Megtudtuk tőle, mi volt Borbándi számára a lényeges szerkesztőként. Borbándi így írt magáról 1984-ben: „Egész életemben a mértékre és a minőségre esküdtem.” „még mindig kísért az a tényállás, amit annak idején Borbándi Gyula is nagyon józanul megfogalmazott: mind a magyarországi közvéleményt, mind pedig a nyugati magyarságot felkészületlenül érte a reális szocializmus összeomlása. Nem beszélhetünk felszámolásról, hiszen a rendszer nem külső beavatkozástól, hanem – Camus szavaival – belső meghasonlása következtében dőlt meg. megkockáztatom a merész kifejezést: a marxizmus-leninizmusra felépített hatalmi rendszer természetellenességével csírájában hordozta önmegsemmisítését.”
Püski István a Püski Kiadó vezetője Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom kötetének megszületéséről beszélt. Ezt Püskiék adták ki 1983-ban New Yorkban. Püski István édesapja, Püski Sándor és Borbándi Gyula levelezéseinek bemutatásával demonstrálta, hogy bizony nem volt egyszerű ennek a kötetnek a létrejötte. Borbándi Gyula 1950-től szerkesztette a Látóhatár, majd Új Látóhatár címmel megjelent folyóiratot Münchenben, ám az abban megjelenő saját tanulmányain és írásain túl hosszabb lélegzetű könyvet nem írt. Majd hatvanéves korában jelent meg az első általa készített monográfia – igaz német nyelven –, a Der ungarische Populismus című kötet, a Müncheni Magyar Intézet és az Új Látóhatár másik szerkesztőjének, Molnár Józsefnek, Auróra névvel működő könyvkiadója jóvoltából. Az 1976 elején megjelent kötetet Borbándi azzal a szándékkal készítette el, hogy megismertesse a német olvasókat a magyar népiség történetével, felvillantsa a magyar irodalom és társadalomtörténet egy fényes időszakának értékeit. Az 1000 példányban megjelent kötet röpke öt év alatt elfogyott, s a szerző meglepődött azon, hogy nemcsak a német olvasók, hanem a magyar emigráció tagjai is érdeklődéssel forgatták. A kötet iránt megnyilvánuló érdeklődés Borbándit elgondolkoztatta, hogy a monográfiát magyar nyelven is érdemes lenne kiadni. Az 1956-os menekültek jelentős része nem olvasott németül, ugyanakkor magyarságtudatuk erősítéséhez nagyban hozzá járult volna a kötet megismerése. Borbándi örömmel számolt be Püski Sándornak 1976. március 5-én írt levelében, hogy „megjelent a német nyelvű könyvem a népi írói mozgalom történetéről”. Tíz példányt elküldött, s arra kérte Püskit, hogy próbálja meg értékesíteni amerikai könyvesboltjában. A könyv ára 48 német márka volt, ami 18 dollárnak felelt meg. Nem sok emigráns magyar engedhette meg magának ezt a kiadást, ráadásul német nyelven. Többen felvetették, hogy magyarul is ki kellene adni, ám Püski érdeklődésére Borbándi közölte, „sajnos nincs magyar kézirat, mert németül írtam. Ha majd elfogy, talán megírom majd magyarul is, persze a magyar olvasóknak másképpen kell, megírni, mint az idegeneknek”. Borbándi érezte, hogy egy magyar kiadás sokkal több információt, forrást igényel, bizonytalan volt benne, hogy ezeket össze tudja-e gyűjteni, s az is feszélyezte, hogy nem túl korai-e a népi mozgalom közéleti szerepének értékelése, nem fakaszt-e fel régi sebeket, ellentéteket felidézése? Püski azonban pontosan tudta, mi egy könyvkiadó feladata s különösen az ő feladata. Borbándi 1977. május 24-én keltezett levelében adott pozitív választ a felkérésre. Felállított magának egy időrendet, s úgy vélte, hogy egy év alatt össze tudja állítani a kéziratot, s a kész kötet 1979 elején napvilágot láthat. „Terjedelmét úgy fogom megtervezni, hogy a majdani könyv ne legyen több, mint 20 nyomtatott ív, vagyis 320 lap. Arról is beszéltünk, hogy észrevételeidet örömmel venném, és ismervén felfogásodat, nem is lesz érdemi nézeteltérés közöttünk.” Borbándi ugyanakkor azt is leszögezte, hogy fenntartja magának a végső szöveg kialakításának a jogát. Mintha látta volna előre, hogy a kézirat indulatokat fog gerjeszteni, sokak személyes érdekét és presztízsét fogja sérteni. Püski 1977. június 14-én válaszolt Borbándinak. „Mindenben elfogadom javaslataidat. A példányszámot és így a honorálást most véglegesen megállapítani nem tudom, az függ a vállalkozásom másfél éves fejlődésétől, de abban megállapodhatunk, hogy legkevesebb 2000 példány lesz. A honorárium szabad választásod szerint pénzben, a bolti ár 10%-a fizetendő a megjelenéstől számított 10 havi részletekben vagy könyvben a kiadott mennyiség 15%-a kiadandó a megjelenéskor, kerül megfizetésre.” Borbándi azonban nehezen kezdett bele az írásba. Bár a könyv szerkezetét már összeállította, de – mint 1977. november 23-ai leveléből kiderül – csak novemberben kezdett bele. Püski december 7-én írott levelében megnyugtatta a szerzőt, hogy „a határidővel semmi baj nincs, tudom a magunk ügyeiből, hogy a megvalósítás csigamódján halad a szándékainkhoz képest. Arra kérlek, ha és amikor legalább egyharmadával kész vagy, küldj egy másolatot, hogy foglalkozhassak vele.”
1978 januárjában Püski ismét felkereste Münchenben Borbándit, szokásos Magyarországon tett látogatásáról Amerikába utazva. Személyes megbeszélésük eredményeképpen Borbándi 1978. május 31-én örömmel írta: „értesítlek, hogy elkészültem a könyv első 100 oldalával. Nyomtatásban ez kb. 70–80 oldalt tesz ki. A további részeket folyamatosan írom.” Kérte Püskit, hogy ossza meg vele impresszióit az anyagról, s ígérte, hogy a nyár folyamán befejezi a kéziratot. Ez a rész még nem a mozgalom történetével foglalkozott, hanem a népiség eredetéről szólt, s munkacímként a „Népi mozgalom” szóösszetételt adta könyvének. A kéziratot Püski átolvasta, s elküldte barátjának, Gombos Gyulának, hogy mondjon véleményt róla. 1979. január végén ismét találkoztak Münchenben Borbándival, megegyeztek a folytatás ütemezésében. Borbándi május 18-án írt levelében jelentette a kiadónak, hogy a kézirat felével elkészült. Összesen 294 gépelt oldalt küldött át. „Dolgozom a további fejezeteken, s majdnem bizonyos vagyok, hogy a nyár derekáig eljutok a végére. Közben levelet váltottam Gombos Gyulával, akit megkértem, hogy ne csak tartalmilag lektorálja a kéziratot, hanem ha kell, korrigáljon a szövegen is. Tudom, hogy milyen fontos egy kézirat gondos átolvasása és a stiláris henyeségek kiírtása. Gyula ezt szívesen elvállalta, ami rendkívül megnyugtató számomra, és remélem a Te szándékaiddal is egyezik” – írta Püskinek. Gombossal történt levélváltása nyomán Borbándi úgy döntött, hogy teljesen átírja az első fejezetet. Gombos a kézirattal kapcsolatos észrevételeit 1979. július 10-én küldte el Püskinek.
Gombos Gyula a Magyar Út című hetilapot szerkesztette a háború alatt, s részt vett a polgári ellenállásban. A háború után a Magyar Közösségi perben őt is elítélték, börtönbe került. 1948-ban szabadult, s azonnal elhagyta az országot. Amerikában telepedett le, magyar nyelvű lapokat szerkesztett. Gombos álláspontja több kérdésben eltért Borbándi véleményétől. Gombos minden baloldali mozgalmat népellenesnek tartott, s meggyőződése szerint elsősorban ők voltak a népi írók ellenfelei. Borbándi viszont egyezőségeket mutatott ki a baloldali felfogás néhány eleme és a népi írók törekvései között. Gombos különösen kritikusan ítélte meg a népiek és az urbánusok közötti ellentét Borbándi általi értelmezését. „Nem helyes az urbánusokat főként a saját meghatározásukkal jellemezni. Az urbánusok céltudattal nevezték magukat urbánusoknak. Bevett értelme szerint az urbánus szó, a magyar nyelvben művelt, pallérozott gondolkozású, vagy civilizáltan viselkedő embert jelent általában, ennek természetes értelmi ellentétpárja az az ember, amelyik nem művelt, nem pallérozott gondolkodású s viselkedése nem civilizált. Amikor tehát az urbánusok nevet használták magukat szembehelyezve a népiekkel, pontosan ezt akarták állítani. Felsőbbségűket akarták kinyilvánítani. S ez a felsőbbség egyszerűen nem igaz. Hamis az a beállításuk is, hogy ők a városi, azaz a fejlettebb civilizációt képviselték a vidékkel szemben.” Borbándi zsidó és keresztény írókat különböztetett meg, s ezt Gombos helytelenítette, mivel szerinte a népi írók szellemi mozgalmát nem vallásos alapon, hanem témaválasztásuk alapján lehet elválasztani az egyéb irodalmi törekvéstől.
A leglényegesebb ellentét Borbándi és Gombos nézőpontja között azonban a mozgalom politikai vonulatának értelmezésében volt. „Borbándi a népi mozgalom politikai jelentőségének kiemelésére törekszik elsősorban. Ez helyes – észrevételezte Gombos. – De ha nekem politikai gondolkodás és magatartás dolgában a mozgalom tengelyét kéne megjelölnöm, az én névsorom ez lenne: Szabó Dezső, Németh László, Féja, Kodolányi, Szabó Pál, Veres Péter. Borbándi előadásában viszont a tengelyt Illyés Gyula, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Erdei Ferenc, Darvas József, Veres Péter látszik képezni. Nagyon is lehetséges, hogy én helytelenül látom és ítélem meg ezt a kérdést. De az tény, hogy Borbándi tengelye nagyjából azonos a hazai hivatalos történetírás e témában felállított tengelyével.” Gombos nem ítéli el ezért, belátja, hogy Borbándinak a politikai s nem az eszmetörténeti folyamatok a fontosak, de nem ért egyet vele. Végül Püskinek is voltak kritikai észrevételei Borbándi elfogadta a kritikai megjegyzéseket, s hozzálátott az átdolgozáshoz. 1980. augusztus 30-án küldött levelében számolt be a korrekciók helyzetéről: „Elkészültem a javításokkal, kiegészítésekkel és átírásokkal, […] Arra kérlek, kedves Sándor, cseréld ki a javított lapokat. Dobd ki a kéziratból azokat, amelyeket átírtam, illetve korrigáltam. A javított lapok felső jobb szélére piros ceruzával odaírtam, hogy »jav«. Azt hiszem, hogy meg leszel elégedve. Igyekeztem mindenütt figyelembe venni javaslataidat. Nagyon köszönöm ismét, hogy oly alaposan elolvastad a kéziratomat. Valóban használt, azt hiszem, jobb és pontosabb lett.” Majd Püski István arról számolt be, hogy a könyv megjelenése után édesapja mennyire pontosan előkészítette az író-olvasó találkozókat.
M. Kiss Sándor, a RETÖRKI főigazgató-helyettese hozzászólásában kiemelte, hogy Borbándi Gyula mindig fellépett a fogalom-torzítások ellen. Azt is megemlítette, hogy amíg 1956 Magyarország számára véres valóság volt, addig a Nyugat számára csupán romantika.
Dr. Baumgartner Bernadett történész a Borbándi –hagyatékról számolt be. Borbándi Gyula 1949-ben emigrált, egy ideig Svájcban élt, majd 1951-ben áttelepült Németországba és a kezdetektől a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, közben szerkesztette az 1951-ben induló Látóhatárt, 1958-tól pedig az Új Látóhatár főszerkesztője volt. Gyűjteménye 2010 szeptemberében került a Müncheni Magyar Intézetbe. A hatalmas anyagban található: több ezer levél 1949-től 2006-ig, a könyveihez összegyűjtött források (főleg újságcikkek, kisebb tanulmányok) egy általa készített házi lexikon, a Látóhatár és az Új Látóhatár szerződései, a folyóiratnak beküldött kéziratok, a Szabad Európa Rádió műsorainak kéziratai – valóságos emigráció történet tárul elénk, felbecsülhetetlen értékben. Az évek során dossziékban gyűjtötte össze és témák szerint rendezte a gyűjteményét, ez a rend azonban felborult a szállításkor. Csak a könyvtára 1500 kötetből áll, az iratanyag pedig 25 folyóméter. Beszélt a katalogizálásról, és arról, hogy ez a hagyaték nemcsak emigráció-, hanem irodalom- és politikatörténeti szempontból is felbecsülhetetlen értékű.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
