Igazán csábító kaland lenne, ha Péter-Pál napján tollamat az egyház nagy személyiségei, szentjei felé fordítanám. Inkább az egyház és a haza „szent napszámosai” tűnnek fel lelki szemeim előtt.
Írnék szívesen lírai köszöntőt Pétereink, Páljaink tiszteletére. Isten Lelke azonban azt adta leckeként, hogy a vetést és az aratást szélesebb és teljesebb keretbe helyezzem el. Mégpedig a Teremtő Isten előttem (is) megnyitott létismereti titkokról szóló könyvének örök távlatos keretébe. Ezért kell így fogalmaznom: szivárványhídon, illatos kalásszal jövök Hozzád, Uram. Ugyanis mind a vetés-aratás ígérete, mind a szövetség fenséges szivárványíve szorosan összetartozik, nem csak az én fantáziámban, hanem a Teremtés könyvében, a Genezisben is.
Általuk a kozmikus, a földi létezés és az emberi létezés is eredeti összefüggéseibe, „keréknyomába” zökken vissza. És az sem véletlen, hogy a kardinális létismereti, az eredeti teremtési kotta szerinti, áldásban részesülő természeti és emberi élet ígérete olyan közel van egymáshoz a Szentírásban, mint a kitárt ablak két szárnya. Az özönvíz utáni emberiségnek ígéri a Teremtés könyvében Isten: „míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szűnnek” (1Móz 8,22). Majd egy fejezettel ezután:
Teremtőnk e két Igéjével új létrendet indított útjára: a vetés és aratás tartósságának ígéretével („amíg föld lészen”) és azzal, hogy kézzelfogható valósággá tette a szivárvány reálszimbólumával szövetségének lét-trendjét. Ha ezt a két létrealitást, a vetés-aratás rendjét és a szövetség lét-trendjét megtartjuk, akkor áldott lesz földi létezésünk. Mindezt, az évmilliókkal ezelőtt Isten Lelke által a létezésbe programozott létrendet és az Ő megbánhatatlan és visszavonhatatlan döntését a szövetségről a hit transzponálja élő és személyes tapasztalattá, létismereti boldog percekké bennünk. Minden katasztrófa, nyomorúság ellenére létszépítő élménnyé.
Hadd valljam meg Olvasóim előtt, hogy Isten Jézus Krisztusban évtizedek óta formálja bennem azokat a létlátásokat, amelyek mint a Szentlélek leheletfinom fodrozódásai tudatom és lelkem tengerén, mára összeálltak egy egész gyűjteménnyé. A szóba fogható, kimondható léttitkok „titkos gyűjteményévé”. Három évtizede, amikor negyvenhárom évesen, öregdiákként megkezdtem a heidelbergi egyetemen doktori tanulmányaimat, Szentlélek-leckéimet, pneumatológiai kurzusaimat, mozgásba lendült bennem a belső titokfodrozó érdeklődés, a Szentlélek titkos belső bizonyságtétele nyomán, ahogyan reformátoraink fogalmazták. Szent kíváncsiság, szépséget, igazságot fürkésző kutatás-vágy. Azóta is tart.
Isten Lelke és a Jézus Krisztus által megígért Paraklétosz, a Pártfogó, a Védelmező jelenléte, a minden igazságra elvezető Lélek sugallatait doktori-tudományos értekezésem befejezése után is írom, görgetem magamban. Formálom, keresem hozzá a megfelelő szavakat. A Lélek csendes forradalmában, minőségalkotó inspirációival. Kálvin nyomán, aki megtanított engem is arra, hogy mindennél fontosabb az istenismeret és az önismeret összekapcsolása, mert önismeretünk illúzió Isten teljes akaratának és az Őtőle elszakadó ember önsors-rontásának ismerete nélkül.
És Michael Welker heidelbergi professzoromtól megtanultam, hogy az istenismeret irgalmasság és jogosság nélkül a levegőben lóg, nem válhat belőle egyház és közösség, társadalom és történelemformáló reális és innovatív erő. Így jutottam el annak felismeréséhez, hogy létismeret, átható, mély és elemző látások nélkül hiányozni fog a keret, amibe az összképet beillesztjük. Kálvin, Kant, Welker ismerethullámai akkor kerülnek a helyükre, akkor segítik földi létezésünket, ha mindezt a létismereti keretbe illesztjük. Abba a keretbe, amelyben ott vannak Teremtő Istenünk, kozmosz-Atyánk Mesterséges Intelligenciával sem utolérhető, csupaszív, szépségigényű fantáziájának csodái; az ősrobbanás kozmoszformáló roppant energianyalábjai, a multi-univerzumokká virágzó tervezett csodák. Meg az emberszív szomjúsága Istenre, az Alkotóra, a hit homo sapienst éltető istenszomjával.
Minap aratásra érett, szinte kemenceforró kalászosok között járva valósággal megéreztem a holnap kenyerének szűztiszta illatát. Ahogyan csak a gabonamezők tudják előállítani ezt a kenyér-illatot. Ami majd úrvacsorai kenyérré szenteli, magasztosítja az emberi fáradságot, a vetés-aratás létrendjét. És pénteken hajnalban kitekintve budaörsi szellemi műhelyem ablakán, sok cella-vihar után végre feltündökölt az egyik végével a Kálvária-dombra támaszkodó, magas szivárványív, a börít, a protestáns történelmi elv, a covenant, a szövetség színcsodája.
Én most a kalászok Isten-adta érett illatával, a virtuálisan valós szivárványhídon indulok el ezen a vasárnapon Teremtőnk, Megváltónk és Megszentelőnk felé. A kozmikus nagy templomban, amit fölénk épített Istenünk emberemlékezet óta.
A szivárványhíd magas ívén könnyed Lélek-léptekkel megyek, futok egyre gyorsulva, felfele húzó Lélek-gravitációban Szentháromságosan gazdag és boldogító Urunk felé. Évekkel ezelőtt Marosvásárhelyen szolgálhattam a Gecse-utcai templom szószékén. Néhai Csiha Kálmán költő-szavú pásztor-püspökünk szószékén. Milyen különös volt: hajnalban hatalmas vihar kerekedett, de mire a templomba indultunk, csak a szivárvány fotója maradt meg mobilom fotótárában. És a boldogító érzés: ismét szivárványhíd épült azon a vasárnap hajnalon a menny és Marosvásárhely közé. És a szivárványhídon lejött hozzánk Isten Lelke az Ige üzenetével, és lehozta Csiha Kálmán kedves, csendes mosolyát, tiszta, csupaszív szavát. Jó volt így indulni a szószékre.
Azóta is többször boldog szökellésbe kezd a lelkem, amikor gyönyörű szivárványhidakat, a szövetség jeleit látom meg valahol. Istentündöklés, Isten-jövetel hírnökeként. Ilyenkor Reményik Sándor sorai jutnak eszembe. A radnai havasokban 100 éve, biztosan egy égi-földi szivárványképződmény csodája nyomán írta le ezeket a sorokat:
Istenünket magasztaló nyári szivárványokat, Isten kenyerét ringató, jóillatú kalászos földeket, áldott aratást és szép Péter-Pál napot a szavával köztünk élő, néhai felvidéki Duray Miklós magyar léttágító szókapcsolatával: Kárpát-haza szerte mindenkinek!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
