Szomorú felütésnek tűnhet a cím, hiszen sokak számára Balázs Fecót idézi fel. Legalább te légy kicsit bolond – énekelte az idén eltávozott művész. 2020 legalább annyira volt keserédes, mint az idézett dal. De az óesztendő nem volt a csönd éve, sokkal inkább a zajos vitáké, ami láttán sokszor nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk.
Igor Matovič kormányfő önmagában elég témát kínál egy évzáró szatirikus íráshoz. Ebben a tekintetben a szlovák közélet elkényeztet minket. S ha még a felvidéki magyar politikát is számba vesszük, akkor érezhetjük igazán gazdagnak magunkat.
Kisebbségi létünk első évtizedeiben, az első csehszlovák republikában még úgy tartottuk, a felvidéki magyarság kiválasztott szerepben van. Ez volt a kisebbségi messianizmus. Mára ebből annyi maradt, hogy
a közösségünknek váltig megvan az a képessége, hogy gyarapodva fogyjon. Már ha gyarapodásnak tekinthető a pártjaink osztódva szaporodása.
Ne panaszkodjunk, tényleg gyarapodva fogyunk. Ha nem vagyunk elegen, a virtuális térben életre hívunk álprofilokat. Erre még Huxley is csettintene: szép új világ!
Mondja valaki, hogy nem haladunk a korral. Nagyapáink ha úgy igazán melegebb éghajlatra kívántak valakit, még azt mondták: vigyen el az ördög! 2020-ban a hasonszőrű „jókívánság” már így hangzik: vigyen el a NAKA! Mostanában tényleg csengőfrász lehet szervezett felvilági uraiméknál. Ha felvidéki hajnal hasad, megáll a nagy fekete autó. Érted jöttünk, nem ellened!
Szlovákia február 29-én egy nagy emberkísérletbe kezdett. Kormányfővé választotta a politikai osztály bohócát.
Egy hétköznapi iskolában az osztály bohócából nem lesz osztályelnök. Ez a nagydumás figura valójában mindenki szemében megbízhatatlan.
Az emberkísérlet alanya bebizonyította nekünk a posztmodern politika újabb alaptörvényét: a kiváltott figyelem fontosabb, mint a kiérdemelt bizalom!
Igor Matovič lubickolhatna a hatalomban, hiszen jól láthatóan a rá irányuló reflektorfény élteti. Ehhez képest az óév végére a politikai szalonokban már készpénznek veszik, hogy a miniszterelnöknek kitelt a kenyere.
Aki utólag okos a jelenlegi magyarországi ellenzék soraiban – márpedig sokan vannak ilyenek – keserűen emlegetik, hogy Gyurcsány Ferencet 2006 őszén egy „Buddha-arcú apparatcsikra” kellett volna cserélni, és nem semmisül meg a magyar baloldal.
Hogy Eduard Heger hasonlóan szórakoztató figura lesz, mint Igor Matovič, arra nem vennék mérget. A politikai szalonokban orvul megölik a szatírát, a közéleti újságíró ráncait szaporítva.
Bár a kormányfő aligha politikai nekrológnak szánta utóbbi Facebook-bejegyzéseit, az önfeláldozó önigazolás póza mégis ezt kölcsönzi neki. „Ha tehetném, feláldoznám a saját életemet, hogy ezzel megvédjem ártatlan ezrekét!”
Legyél velem bolond! – üzeni Igor Matovič a szociális hálón keresztül egy szürke decemberi napon. És ez nem vicc! A bejegyzésben tetemre hívja az „eliteket”, akik szembehelyezkedtek a politikájával, bolondoknak, de legalábbis hóbortos álmodozóknak tartva őket.
Matovičot december közepén a koronavírus-fertőzés zárta karanténba, de ezt megelőzően a miniszterelnök már politikai karanténba zárta saját magát. Újabb és újabb konfliktust vállalt, végül elmagányosodott. A politikában pedig ez nem jó ajánlólevél.
A politikai magány könnyen szül Muszáj Herkuleseket. Feltéve, ha érzése szerint dőltére Tökmag Jankók lesnek.
„Szeretném már magam utálni, / De, istenem, ők is utálnak: / Nem szabad, nem lehet megállni. / Szeretnék fájdalom-esetten / Bujdosni, szökni, sírni, fájni. / De hogy ez a csürhe nevessen?” – szedte versbe Ady Endre a tépelődő magány kínját.
Az emberkísérlet a végéhez közeledik. A nagydumás fickó, reméljük, töretlen egészséggel, talán egyszer még megkísérelheti, hogy valóra váltsa a hagyományos politika első alaptörvényét: Hatalmat arra bízok, aki kiérdemli a bizalmamat!
Megjelent a Magyar7 2020/52. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
