Orbán Viktor 2018 április 8-án élete győzelmét aratta, és élete esélyét kapta meg arra, hogy igazi államférfiként vonuljon be a történelembe. Olyan szereplőként, aki kivezette az országot egy válságból, működőképessé tette a gazdaságot, és egy zaklatott időszak után pacifikálta a kedélyeket.
Itt volt az alkalom, a harmadik győzelem után, biztos többséggel a háta mögött, hogy akár a győzelmi beszédben, akár másnap kimondja, éreztesse: egy a választási program, és egészen más a kormányprogram (© Urbán László). Elég lett volna tehát egy jelzés, hogy a CEU-üldözés, a civilek fenyegetése, a menekültek nélküli migránsozás, a Soros-veszély nélküli sorosozás csupán trükk volt. Eszköz azok meggyőzésére, akiket csak a gyűlölködés képes elvinni szavazni. De elmentek, megtették a kötelességüket, megvan a győzelem, megvan a kétharmad, most már engedjük el őket és a hergelő témákat. Három győzelme sorozatban senkinek sem volt még, az ellenzékszerű képződmények lenullázva, most már lehet a történelemnek játszani.
Totális képtelenség – jön erre az obligát válasz. Tény. Naivitás? Az.
De Orbán Viktornak a piedesztálhoz ezt kellett volna tennie. Ha meghúzza, simán marad 2030-ig, és a megbocsátó történelemnek hála évek múlva minden korábbi aljasságait feledve tanítják politikai játékkönyvét.
Orbán Viktor azonban jóformán percek, de legalábbis 24 óra alatt kirúgta maga alól a sámlit, amiről a történelem pozitív alakjai felé léphetett volna tovább. Gyenge volt a nagyvonalúsághoz. Vagy kevés. Vagy elvakították a választási számok, és elhitte, hogy ez már a történelem, hiszen úgy szeretik őt, ahogy még senki mást. Nem számított, hogy a rá szavazók között valójában kevés az igazi rajongója, rajtuk kívül viszont csak azok ikszeltek neki, akiket a kormányzati szócsövekből ömlő idegenellenes maszlaggal el lehetett kábítani, vagy akik egzisztenciájukat féltve hálálták meg neki a rezsicsökkentést és az adójóváírásokat. És akik ahogyan most mellé álltak, úgy sorolnak majd ki mellőle, amikor nem jön pénz és kedvezmény, amikor már nem lesz kiből ellenséget kreálni, vagy amikor rájönnek, hogy hiába a kábítás, de ez a nemzet nem jobb vagy rosszabb, mint a többi, csodái és selejtjei éppen úgy vannak, mint másoknak, és nagyobb sem lesz, mert egyszerűen nem lehet.
Egy józan Orbán Viktor pontosan tudná ezt, de vagy nem volt képes, vagy nem akart józan lenni.
(…) Orbán Viktor ezek után a számára legrosszabb esetben olyan történelmi figura lehet, mint Ceausescu. (Nem, nem a halála, hanem az oda vezető harminc év miatt.) De a legjobb forgatókönyvnél is legfeljebb egy Kádár János. Akkor legalább néhány nosztalgiázó jó érzéssel emlékszik majd rá. De még ez sem biztos, mert a történetben még ott van egy bukás is.
Orbán ugyanis 2018-ban elveszítette a 2026-os választást. 2022 még meglesz neki, de 2026 már nem.
Ahhoz nem lett volna szabad most elveszíteni a fiatalokat. Nekik kellett volna gesztust tenni, nekik fontos ügyekben korrigálni vagy visszakozni, értelmezhetetlen múltba fordulást helyett nekik kellett volna modern jövő ígérni. De nem ez történt és nem ez történik.
(…) Így lett 2018 a remény és a fiatalok éve. (…) De nekik fáj leginkább a CEU, ők értik a civilek elleni törvény súlyát, ők tudják, hogy Soros György nem az ördög, őket akasztja ki a lopás, az ő igazságérzetüket sérti a hajléktalanok üldözése. Az ő demokráciatudatukat bántja a médiabirodalom propagandakórusa és rágalomhadserege, ők pontosan felfogják, mit jelent Nagy Imre szobrának elszállítása.
(…) És a fiatalok éve, mert most dőlt el, hogy ők kapják meg azt az esélyt, amit a mai ötvenesek megkapni véltek 1990-ben, de kevesek voltak ahhoz, hogy éljenek vele, és amit elértek, azt meg is tartsák. Most már nem marad más nekik, mint a szurkolás, és a fiatalok segítése.
Ők majd eldöntik, hol a helye Orbán Viktornak a történelemben.
Nagy Iván Zsolt: Az év, amikor Orbán Viktor elbukta a történelmet
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
