Svédországba utazna tovább, ahol orvosnak szeretne tanulni az a 17 éves afgán fiatalember, aki Magyarország egyik gyermek- és fiatalkorúaknak fenntartott menekültállomásán lakik többedmagával egy szobában. A fiú állítja: apja egy terroristacsoporthoz csatlakozott, ő viszont – félve az ellenérzései miatt rá váró megtorlástól – inkább elmenekült.
Sokat foglalkozott az utóbbi hetekben a Magyar Nemzet a menekülthullám nyomán kialakult magyarországi helyzettel. Elképesztő emberi sorsokkal találkoztunk, írtunk családokról, akik több ezer kilométert vándoroltak a közel-keleti háborús helyzet elől menekülve, hogy Európában kezdjenek új életet. Egy átlagpolgár számára gyakorlatilag felfoghatatlan, milyen lehet egy élet munkáját hátrahagyva úgy útnak indulni, hogy az ember egyik kezében a gyermekét, a másikban pedig a megmaradt vagyonát tartalmazó batyuját tartja, közben pedig alamizsnából eteti szeretteit.
Reményekkel teli
A kormány adatai szerint az illegális bevándorlók száma idén már meghaladta a 80 ezret is, köztük rengeteg az egyedül, kísérő nélkül érkező gyermek. Lapunk munkatársainak sikerült bejutni egy olyan intézménybe, ahol ilyen gyermek- és fiatalkorú menedékkérők tartózkodnak. A helyzetük több szempontból is érdekes: mivel sokan illegálisan lépték át országunk határát, többek ellen idegenrendészeti eljárás folyik, melynek végén akár ki is utasíthatják őket az országból. A menedékkérőként hozzánk érkező fiatalokra persze más ügymenet vonatkozik.
A Magyar Nemzet munkatársa egy olyan 17 esztendős afgán fiatalemberrel beszélgetett, akinek célja, hogy legálisan tartózkodhasson az Európai Unió területén, és új életet kezdhessen. A fiú csak bonyolult, hosszú napokig – vagy akár hetekig – tartó engedélykérelmezési folyamat után nyilatkozhatna lapunknak, ha engedélyt kapna rá, de az illetékes hivatalnál előre figyelmeztettek: erre vajmi kevés esély van. Ezért névtelenül idézzük az immár több ezer kilométert maga mögött tudó afgán fiatalembert.
Szamárháton, stoppal, gyalog – akárhogy, csak menekülni
A fiú tekintete arról árulkodik, hogy emlékei között olyan borzalmak élnek élénken, melyeket szeretne örökre elfelejteni, de nem tud. Bal karját sovány teste előtt keresztbe teszi, így fogta jobb könyökét, bizalmatlansága, zárkózottsága szemmel látható. Félénken szólal meg, de kiválóan beszél angolul. Miközben mesél, másik kezében a mobiltelefonját szorongatja. Lassacskán oldódik fel.
– Két hónappal ezelőtt keltem útra Afganisztánból. Volt, hogy szamárháton jöttem. Néha sikerült egy-egy autóba bekéredzkednem, de az út nagy részét gyalog tettem meg, rendkívül nehéz volt. De otthon már nem maradhattam – meséli a fiú, aki sok rokonát elvesztette a hazájában dúló háború során.
– Apám egy terroristavezér szervezetének a tagja lett. A saját testvérét is meg akarták öletni vele, amiért nem állt be a radikálisok közé. Láttam, ahogy a tálibok emberek tucatjait fejezték le, és tudtam, hogy ez akár velem is megtörténhet, ezért indultam el – mondja a fiatalember. A tinédzser szerint itt Magyarországon minden sokkal békésebb. – Nagy reményekkel jöttem ide, és szerencsére már ismerősökkel is találkoztam itt. Még arra is gondoltam, hogy esetleg megpróbálok munkát vállalni, de egy régebb óta itt tartózkodó barátom azt mondta, nem valószínű, hogy sikerrel járok. Kevés munkalehetőség van egy magamfajta fiatalembernek.
Itt most egy szobában öten lakunk, mind Afganisztánból érkeztünk. Kicsit szűkösen vagyunk, a földön alszunk, de fedél van a fejünk fölött, és nagyon segítőkészek velünk az itteniek. Az a tervem, hogy Svédországba utazom majd tovább. Szeretnék tanulni, és egyszer majd orvos akarok lenni – sorolja az afgán fiú, aki búcsúzáskor a jobb tenyerét a szívére teszi, és jó szerencsét kíván.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
