Több mint egy évvel azután, hogy az új típusú koronavírus egyfajta XXI. századi istencsapásként a nyakunkra telepedett, még mindig túl sok mindent nem tudunk a vírusról, illetve az általa okozott COVID-19-re keresztelt járványról. Azt már nagyjából értjük, miként terjed, mit csinál, hogyan és miért, de az egyik legégetőbb problémára, nevezetesen, hogy mi a fenétől vannak a fertőzésen hónapokkal korábban átesett embereknek is furcsa tünetei, még mindig nem tudjuk a választ. Kérdésből viszont akad bőven…
A járvány kezdete óta lépten-nyomon hangsúlyozzák a tényt, a koronavírusok már évtizedek óta ott vannak a tudomány látószögében, azokat nem egy kínai piacon fedezték fel, nem először találkoztunk velük, a téli megfázásos, meghűléses megbetegedések egy igen jelentékeny részét okozták korábban is. Egy régi ismerős, új külsővel és korábban nem tapasztalt, levakarhatatlan nyomulással, nagyjából így lehetne jellemezni a koronavírus új típusát.
Egy olyan régi ismerős, akiről, annak ellenére, hogy évtizedek óta tagja az „ismeretségi körünknek” még mindig rengeteg mindent nem tudunk. Nem tudjuk például, miért olyan nehéz megszabadulni tőle.
A hazai sajtóban post-COVID-ként, a tudományos publikációkban és szakmai berkekben inkább long-COVID-ként emlegetett tünetegyüttes a koronavírus-járvány talán legfurcsább, legrejtélyesebb témája. Átnyálazva a fellelhető szakirodalmat, szinte mellbevágó a tény, hogy a legkomolyabb tudományos publikációkban is rendre a „vélhetően”, a „valószínűleg”, a „jelek szerint” és az „eddig rendelkezésre álló ismereteink alapján”-típusú kifejezések jönnek szembe lépten-nyomon. Nincs kutató, aki maradéktalanul értené, mi okozhatja, hogy három-négy hónappal a fertőzés után az egyébként minden jel szerint felépült páciens szaglásvesztésre, krónikus fáradtságra, gyengébb mentális képességekre (a COVID-agy sajnos bevett szókapcsolattá vált az elmúlt hónapokban), hőhullámokra, furcsa hasi fájdalmakra, hirtelen felszökő vérnyomásra vagy rendellenes szívverésre panaszkodik (a szakirodalomban vagy 100 tünetet sorolnak fel, hadd ne részletezzük mindet).
Ahogy a házat is az alapoknál kezdjük, lássuk először, hogy mi az, amit biztosan tudunk a hosszú-COVID-nak nevezett tünetegyüttesről (SPOILER: nem sokat).
A long-COVIDról már csak azért is nehéz biztosat mondani, mert tulajdonképpen általánosan elfogadott definíciója sincs, az egyszerűség kedvéért maradjunk annyiban, hogy egy olyan tünetről vagy tünetegyüttesről beszélünk, amely a koronavírus-fertőzés után hosszú idővel (a legtöbb vizsgálat 61 nappal számol, de a brit publikációk például 12 héttel) jelentkezik, vagy hosszú idő után is tapasztalható. Ez egyébként nem pusztán technikai kérdés, ahhoz ugyanis, hogy eredményes kezelést lehessen rá kidolgozni, ahogy más betegségek esetén, itt is szükség van arra, hogy pontosan meghatározzuk a fogalom kereteit.
A long-COVID-dal kapcsolatos első megfigyelések, érthető okokból, csak jóval a járvány kirobbanása után, július, augusztus környékén futottak be. Először a betegekkel dolgozó orvosok, majd a kutatók kezdték vizsgálni a sokszor megmagyarázhatatlan maradványtüneteket. Hogy mindez pontosan hány embert érint, nehéz megállapítani, kutatása válogatja, 2,3%-tól 30%-ig teszik azon fertőzésen átesett emberek arányát, akik tapasztalták a jelenséget. Az egyik legátfogóbb vizsgálat szerint például a koronavírus miatt kórházi ellátásra szorulók harmada szenved maradványtünetektől hatvan nap után is.
Egyelőre az sem világos, melyek az igazán rizikós csoportok. Ahogy a fertőzés szempontjából már régóta tudjuk, hogy az idősek, a cukorbetegek, a szív- és érrendszeri panaszokkal küzdők, a túlsúlyosak nagyobb veszélyben vannak, ugyanezt a long-COVID tünetegyüttesről már nem lehet elmondani.
Az első komolyabb publikációk júliusban, augusztusban futottak be (például ez, esetleg ez), volt köztük olyan, amely saját bevalláson alapuló vizsgálatban ugyan, de azt találta, hogy a betegségből felépülők 85%-a tapasztalt valamilyen tünetet egy hónappal a fertőzést követően.
Egymásnak ellentmondó eredmények születtek azzal kapcsolatban is, vajon a betegséget gyakorlatilag tünetmentesen átvészelőknél kisebb eséllyel alakulnak-e ki a maradványtünetek. Az egyik vizsgálat egyenes arányosságot talált a lefolyás súlyossága és a long-COVID valószínűsége között, egy másik viszont nem.
Rögtön az elején bele is futottunk az első tisztázatlan kérdésbe. Nem tudjuk! Elméletek vannak, ahogy az is tudható, vírusfertőzéseknél korábban is tapasztalták már, hogy járhatnak bizonyos maradványtünetekkel. Jelenleg három elképzelést tartanak valószínűnek, viszont,
hogy ezek közül melyik, esetleg melyek fedi(k) a valóságot, arról fogalmunk sincs.
Előfordulhat, hogy egyeseknél a vírus belső szerv(ek)ben halmozódik fel. Tulajdonképpen az egyén fertőzött marad akkor is, ha már a teszt nem mutatja ki, az orrváladékában nem találni kórokozót, lappang tulajdonképpen (a közismert herpeszvírusra ugyanez jellemző). Egy másik elképzelés szerint a vírus maradványai okozzák a galibát, fehérje vagy RNS-darabkák maradhatnak a szervezetben a fertőzés után, míg van olyan elmélet is, hogy a SARS-CoV-2 tulajdonképpen autoimmun megbetegedést okoz, a szervezet immunrendszere nem csak a vírust, hanem a saját testünket is pusztítja. Ezeken felül természetesen kézenfekvő, és igen valószínű magyarázat, hogy a fertőzés akut szakaszában a vírus által okozott szöveti károk is okozhatnak long-COVID-ra jellemző tüneteket (más vírus esetében is megfigyelhető ugyanez a jelenség).
Az alcímben feltett kérdésre valószínűleg sosem adhatunk majd egyértelmű választ. A legkézenfekvőbb magyarázat, hogy a felsorolt okok mindegyik szerepet játszhat, persze különböző kombinációkban, a tünetegyüttes kialakulásában. Ez egy igen fontos szempont lehet a kezelés során, hiszen minden jel szerint nem tudunk univerzális gyógymódot kidolgozni a hosszú-COVID kezelésére, az eredményes gyógyításhoz szükség lesz tehát az ok-okozati összefüggések pontos feltárására.
Célzottan egyelőre sehogy. Tüneti kezelés lehetséges, vérnyomásproblémákra van gyógyszer, alvászavarokra enyhe nyugtatók, krónikus fáradtságra serkentőszerek, szaglásvesztésre a türelem. Specifikus, célzott kezelés azonban egyelőre nem áll rendelkezésünkre, egyszerűen nem tudunk még eleget a betegségről. Nem véletlen, hogy számos országban éppen folyamatban van, vagy már kész is egy hosszú-COVID-dal küzdő betegek számára kialakított rehabilitációs hálózat. A britek például már 10 millió fontot költöttek erre a célra, Szlovákia egyelőre azt találgatja, mehetnek-e ingyen fürdőre a tünetegyüttestől szenvedő szerencsétlenek
Talán a legfontosabb kérdés, hogy sikerül-e egyáltalán eredményesen kezelni a long-COVID-ot. Sajnos előfordulhat, tüneti kezelésen kívül soha nem lesz más fegyver a kezünkben, bár vannak bíztató vizsgálatok.
Egyes kutatási eredmények szerint ugyanis a vakcináció is segíthet a hosszú lefolyású COVID-tól szenvedőkön.
Az eddigi kutatások alapján nagy biztonsággal kijelenthető, hogy az oltás nem okozza a long-COVID-os tünetek erősödését, sőt, vannak arra utaló jelek, hogy segít is a panaszokon, más kérdés, hogy nem tudjuk, pontosan hogyan. Valószínűleg többféle mechanizmus (például a szervezet veleszületett immunválaszának aktiválása), illetve ezek kombinációja is szerepet játszik abban, hogy sokan jobban érezték magukat az oltás után. Az, hogy voltak akik nem tapasztaltak változást, sőt, néhányan a tünetek rosszabbodásáról számoltak be, a kutatók szerint pontosan azt mutatja, a hosszú-COVID kezelésre nincs egységes recept, egyedi ok-okozati összefüggések feltárására van szükség.
Ez nem lesz könnyű, a közeljövőben várható ugyan, hogy szinte heti rendszerességgel érkeznek majd az újabb és újabb kutatási eredmények, de hónapokba telik, mire ezek leszivárognak az egészségügyi ellátásba is. Addig marad a tüneti kezelés és a türelem…
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
