Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek áldozópappá szentelte Alpek Gergely, Piukovics Dániel, Riesz Benedek és Schmotzer Kristóf diakónusokat június 15-én, szombaton délelőtt az esztergomi Nagyboldogasszony és Szent Adalbert-főszékesegyházban.
A bazilikában megtartott papszentelési misén az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye papsága koncelebrált, élükön a főegyházmegye segédpüspökeivel, Mohos Gáborral, Fábry Kornéllal és Martos Levente Balázzsal.
A főcelebráns, Erdő Péter bíboros, prímás köszöntötte a hívek sokaságát és a klerikusokat, köztük külön az ezüstmisés Mohos Gábor segédpüspököt, valamint a gyémánt-, az arany- és ezüstmisés papokat.
„Nagy örömmel vagyunk itt hálát adni, új papok szentelésére gyűltünk egybe, ugyanakkor hálát adunk a jubiláns paptestvérekért is, akik ajándékok az Egyház számára. Kívánom Isten áldását rájuk és sok örömet a szolgálatban, amit egykor, sok évvel ezelőtt vállaltak. Külön kérjük az újmisésekre Isten kegyelmét, áldását, hogy eltelve a Szentlélek erejével teljesíthessék szolgálatukat.”
A következőkben az olvasmányok hangzottak el: a Királyok első könyvéből, Illés prófétáról és Elizeus próféta meghívásáról, valamint Máté evangéliumából, a hegyi beszédből (Mt 5,33–37).
A szertartás a pappá szentelendőknek a szentelő püspök általi kiválasztásával folytatódott, miután méltónak találtattak a rend felvételére.
Erdő Péter bíboros homíliájában a felolvasott evangéliumi szakaszból kiindulva elsősorban az eskü ó- és újszövetségi megítéléséről, majd az áldozópapság lényegéről beszélt.
Erdő Péter bíboros, prímás homíliáját az alábbiakban teljes terjedelemben közöljük:
Főtisztelendő Jubiláns Paptestvéreim, Kedves Szentelendők, Krisztusban Kedves Testvérek!
1. A most felolvasott evangéliumi szakaszban Jézus az esküről beszél. A szöveg lehetővé teszi, hogy mindenfajta esküre vonatkoztassuk. Érvényes tehát az állító esküre, amellyel egy-egy kijelentés igazságát volt szokás megerősíteni. De vonatkoztathatjuk az ígérő esküre is, amellyel valamilyen kötelezettséget vállalunk Isten színe előtt. Az Ószövetség világában és Jézus kortársai között is szoros volt a kapcsolat az eskü és az isteni név használata között. Márpedig a tízparancsolat kategorikusan tiltotta, hogy Isten nevét feleslegesen vagy könnyelműen használjuk. Éppen ezért sokan megpróbálták az Isten színe előtt kötelezettséget vállaló vagy őt tanúként meghívó esküt más szavakkal kifejezni. Esetleg az Úrról, a Mindenhatóról, az Irgalmasról, a Hosszantűrőről beszéltek a titokzatos négy betű kiejtése nélkül. Mások egyenesen különbséget tettek nagyobb és kisebb eskü között. A „nagyeskü” valamilyen formában Isten személyére vonatkozott. A kisebb eskü szólhatott a templomról, az égről, említhette a templomot úgy is, hogy „ez a ház”, vagy beszélhetett a templom kincstáráról, a templomszolgálatról és más hasonlókról. Jézus azonban éppen nem a formaságokat hangsúlyozza, hanem a dolog lényegéről beszél. Tiltja az esküdözést, de méginkább megkívánja az igazmondást. Ez volt az üzenete már Jeremiás próféta szavainak is, amelyeket az esküvel kapcsolatban szokás volt idézni a keresztény tanításban: „ha így esküszöl: »Él az Úr!«, hűséggel, törvénnyel és igazsággal, akkor áldást nyernek benne a nemzetek, és benne fognak dicsekedni.” (Jer 4,2; vö. CIC 1199. kán. 1. §.).
Ennek értelmét azonban a keresztény közösség éppen Krisztus szellemiségéhez híven nem bizonyos formulák eltiltásában látta, hanem az emberi őszinteség és hitelesség hangsúlyozásában. Ezért van az, hogy a folyamatos katolikus hagyomány nem magát az eskü letételét tekintette súlyos bűnnek, hanem az esküszegést és a hamis esküt (vö. Lev 19,12). Ennek elkerülése végett a legjobb, ha tartózkodunk magától az esküdözéstől is. Szent Jeromos szerint az eskü az ószövetségi törvényben „olyan, mint a kicsinyeknek tett engedmény. … Az Isten nevére tett eskü nem azért volt engedélyezve, mert az helyes, hanem mert jobb volt, ha az Istennek teszik, mint ha a démonoknak”. (Aquinói Szent Tamás, Catena aurea I., Szeged, 2000, 171.) Aranyszájú Szent János szerint, aki gyakran esküdözik, az olykor hamisan esküszik, ahogyan azok, akik sokat beszélnek néha helytelen dolgokat is mondanak (Supermatth Op. Imperf. hom 12). Szent Ágoston pedig kijelenti, hogy „az esküszegés súlyos bűn” és távolabb áll tőle az, aki nem hajlamos az esküdözésre, mint akinek ez a szokása”. (Contra Faustum 19.23) Jézus tehát azért mondja, hogy ne esküdjünk, mert eskü nélkül is igazat kell mondanunk. Az ígérő eskü tekintetében pedig világos, hogy aki nem esküszik, nem lehet esküszegő. (vö. Augustinus, De serm. Dom. 1.30.)
Maga Szent Pál apostol néha Istent hívja tanúnak szavai igazsága mellett. „Tanúm az Isten, akinek lelkemmel szolgálok” – írja a római levélben (Róm 1,9; vö. Gal 1,20). Aquinói Szent Tamásnál azt olvassuk, hogy Szent Pál nem rossz szokásból esküdött, hanem írásban adta elő kijelentését, vagyis megfontoltan és óvatosan fejezte ki magát.
2. A mai evangélium tanítása rányitja szemünket a papi hivatás mélységeire. Esküvel és fogadalommal a Leviták könyve szerint állatokat, házakat, földeket lehetett a Mindenhatónak felajánlani, sőt embereket is (Lev 27;6,1–27).
A diakonátus, az áldozópapság és a püspökség külön-külön is szentségi fokozatai a szent rendnek, amely az Egyház különleges szolgálatára hívja, avatja, képesíti az embert.
3. A papság megbonthatatlanul kapcsolódik az Eucharisztia áldozatához. Krisztus személyében mutatják be a papok a szentmiseáldozatot. Az ő teljes önátadásának mintájára meghívást és kegyelmet kapnak arra, hogy egész életüket és minden tevékenységüket Krisztus és az Egyház ügyének ajánlják az egész emberiség üdvösségének szolgálatában. Ez a teljesség kívánja meg, hogy személyesen egyre inkább azonosuljunk Krisztussal. És
Minden hétköznapi gondunk között, oktatói, szervezői, közösséget építő munkánkban, de még akkor is, amikor az autónkkal bajlódunk, vagy az önkormányzatnál intézünk ügyeket, erre gondoljunk. És
Kérjük tehát Urunkat, Jézus Krisztust, hogy fogadja el életünk teljes felajánlását. Nem esküdözünk és nem hősködünk. Alázattal és gyöngeségünk tudatában ajánljuk neki önmagunkat és minden képességünket. Kérjük munkánkra és egész életünkre az ő áldását. Ámen.
*
A szentbeszéd után a jelenlévők elimádkozták a Mindenszentek litániáját, miközben a felszentelendők a földre borulva fejezték ki Istennek való önátadásukat. A szentelő püspök ezután a kézfeltétel (szentelés) által átadta papi hatalmat a diakónusoknak, elhangzott a szentelési imádság, majd az egyházmegye papjai a felszenteltek fejére téve kezüket befogadták őket a papi közösségbe.
A továbbiakban a főpásztor átadta az új papoknak a szentmisére előkészített kenyeret és bort, valamint az evangéliumos könyvet, majd megkente a fejüket megszentelt olajjal (krizma), a papi küldetés jelével.
A következőben az újonnan szentelt papok felvették a miseruhát, engedelmességet fogadtak a főpásztoruknak, majd a misén a továbbiakban a püspökkel és a többi pappal koncelebráltak.
A szentmise végén Erdő Péter bíboros az újmisés áldás előtt kifejtette: „A régiek azt mondták, a papszentelésre nemcsak eljövünk, hanem elzarándokolunk. S tudom, hogy mi mind, akik most itt vagyunk, zarándokként jöttünk ide és újmisés áldásban is részesülünk, »amiért – mint mondták egykor – érdemes akár egy pár csizmát is elkoptatni«.”
Az újonnan szenteltek a főpásztoruk kérésére újmisés áldásukat elsőként neki adták.
A papszentelési misén az esztergomi bazilika kórusa látta el a zenei szolgálatot, Kovács Péter karnagy vezetésével.
Az Új Ember június 16-i, e heti számában olvashatják az esztergomi Nagyboldogasszony és Szent Adalbert-főszékesegyházban június 15-én szentelt áldozópapok vallomásait az életükről, küldetésükről.
Fotó: Csapó József
Videó: Kardinális
Körössy László/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
