Száz évvel ezelőtt, 1922. január 3-án született Nemes Nagy Ágnes költő, esszéíró, a 20. századi magyar irodalom kiemelkedő alakja. Április 26-án a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Könyvtári esték sorozata keretében erre emlékezve tartott előadást Hernádi Mária teológus, irodalomtörténész, a PPKE BTK Vitéz János Tanárképző Központjának adjunktusa, a költő életművének kutatója.
Előadásának címe ez volt: „Ki küldött vajon vigaszul?” – Közvetítő lények Nemes Nagy Ágnes költészetében. Az idézet a Lovak és az angyalok című versből való.
Hernádi Mária kifejtette, hogy ha angyalokat emlegetünk, a vallásos vagy istenes költészet jut eszünkbe. De vajon létezett-e ilyen Nemes Nagy Ágnes korában? – tette fel a kérdést.
Ha ez hitelesen van közvetítve, akkor másodlagos a tematika, hogy a vers kiről vagy miről szól, Istenről, lovakról, fákról vagy madarakról. Nemes Nagy Ágnes költészete attól töltődik szakrális tartalmakkal, hogy van ilyen nyitottsága. Ez két dologból fakad. Az egyik, hogy számára a költészet lényege a közvetítés. Vallotta: „A költészet nem egyéb, mint egy felfelé nyújtott kéz.” A közvetítés attitűdje az, ami teljes egészében meghatározza az ő költői hitvallását. Az Elégia egy fogolyról című versében írja: „Sohase mondd a mondhatatlant, / Mondd a nehezen mondhatót.”
Mindnyájan tele vagyunk olyan élményekkel, amelyeket nem tudunk szavakkal kifejezni. Az istentapasztalatunk is idetartozik, nehezen vagy egyáltalán nem tudjuk verbalizálni.
a költő feladata az, hogy a kettő között közvetítsen. Nemes Nagy Ágnes példaképe, Rilke írta: „Határainkon megvetjük a lábunk / – s a Névtelent magunkhoz tépjük át.”
Az irodalomtörténész előadó kiemelte: Nemes Nagy Ágnes költészetéből a hatvanas években eltűnik Isten, és megjelennek a közvetítő lények. Nincs többé leírva az Isten szó, de ott van az istentapasztalat. Korábban egy rossz istenképpel viaskodott, és egy ponton túl nem tudott továbbjutni. Racionális érveket sorakoztat, feltárva a fájdalmait.
Ekkor jelennek meg Nemes Nagy Ágnes költészetében a közvetítő lények, az angyalok, a madarak, a lovak, a fák. Az istenhiányra érkeznek vigaszul, nincs megnevezve, hogy ki küldte őket, de lehet tudni, hogy Ő küldte. Nem Isten helyett vannak jelen ebben a költészetben, hanem Felé mutató mozdulatokként, utakként, egyúttal a távolság enyhítői.
Hernádi Mária rajzokon keresztül érzékeltette a közvetítő lények szerepét Nemes Nagy Ágnes költészetében: középen van az ember, körülötte angyal, fa, ló, madár – különös rendben, rendszerben függenek össze egymással. Négy lélekszimbólum, mind a négy segítő; az imént említett hazafelé vezető utat rajzolják ki ezek a közvetítő lények, de a lélek más-más vetületeit jelenítik meg: mondható, mondhatatlan, Ég, Föld. Van egy vertikális és egy horizontális tengely, ami kiad egy keresztet – mutatott rá az előadó.
A ló Nemes Nagy Ágnes egész költészetében végig jelen van, de a korai verseiben különösen erőteljesen. A ló az a lény az ő számára, amely hordozza és kimenekíti a nehéz helyzetekből. Amikor házon belül szorult helyzetbe kerül az ember, aki ezekben a versekben beszél, és azt mondja: „Keresnek, feltúrják éjemet, / vésik nappalomat”, akkor felpattan a lovára, és elvágtat vele Kelet felé, mint a népmesei táltos, akit a meseterápia úgy értelmez, mint a lényünk legmélyebb magját, belső táltosparipát.
A ló azzal, hogy kimenekíti az embert a saját megdermedt múltjából, segít megkeresni és megtalálni a saját útját; önmaga mélyebb rétegeivel kapcsolja össze az embert.
A horizontális tengely a szív síkjánál van, ami a kapcsolatok síkja – a lírai én itt kapcsolódik önmagához, a fával és a madárral pedig a másik emberhez. E szimbólumokban tehát a társ jelenik meg, fa- és madáralakban, nagyon sok versben. Mindkét társszimbólum az Ég felé közvetít, a fa gyökereivel a földbe kapaszkodik, ágaival az Égbe, sok kultúrában világtengelynek is nevezik. A madarak szintén a fönt és a lent között közlekednek, ahogy az angyal is. A fölfelé mutatás benne van a társhoz való viszonyban is, akármilyen ez az összekapcsolódás;
Nagyon ismert a Madár című vers. Egy madár nő a versbeszélő vállán, mely lehet akár a tehetség, a felelősség vagy a társ szimbóluma is. A remete című versben pedig egy tölgyfa nő a beszélő vállán. Bizarr mindkét vers, mert a testébe nő bele a szárnyas lény, amelynek az a hivatása, hogy felfelé vezesse. A Mielőtt című versben ezzel ellentétben belül nő egy fa, és kitölti az ember testét. A Diófa címűben így ír a költő: „Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem / veled a hasító, kérgesítő időben. / Árnyékát lombhajad szelíden rám veti, / s ágas-eres kezem visszafelel neki. / Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt / te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat, / gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta / te tartasz, barna törzs, te, nagy szemű diófa.”
A fa és a madár tehát a lírai énnel mindig nagyon szoros egységben jelenik meg – mutatott rá Nemes Nagy Ágnesről szóló előadásában Hernádi Mária. A két lélekszimbólumról való különbségről kifejtette, hogy a fa stabil, ebből fakad a társhoz való hűség, ragaszkodás, negatív értelemben az odakötözöttség, de mindenképpen stabilitás képzete. E dimenzióban inkább az érzelmek jelennek meg. A madár nem ennyire stabil, ha valami nem tetszik neki, elszáll. A szárnyai a felülemelkedést teszik lehetővé számára. Ezért a szabadság egyetemes szimbóluma, az értelem és a szellem is ott van benne.
Az angyal a hírnök, küldött, létének értelme a hír átadása, szinte azonossá válik a hírrel. Ezért a bibliai angyalok azonnal eltűnnek a hír átadását követően, nincs tovább küldetésük. A felfelé nyújtott kéz, a mozdulat az angyal, az Istentől való távolság áthidalója, Isten jelenlétének jelzője. Ezért került a vertikális tengely tetejére. A mondhatatlan, az Ég felé közvetít, és felfelé vonz, Istenhez, de ez nincs kimondva a versekben, csak angyalok jelennek meg.
Az irodalomtörténész több Nemes Nagy Ágnes-verset is felolvasott, amelyben megjelenik az angyal: Paradicsomkert; Angyal; A mozdulat; A lovak és az angyalok; Ház a hegyoldalon; Téli angyal; A távozó. Részletesen elemezte is ezeket a költeményeket, végül így összegzett: az angyalok Nemes Nagy Ágnes költészetében a közvetítés költői és emberi magatartásának szimbólumai. Egyik esszéjében olvashatjuk: „Költő vagyok, tehát a kimondhatatlan, kimondatlan vagy nehezen kimondható dolgok bányásza. Suhogó és bizonytalan dolgok közt élek, az angyalok valóban itt csellengenek a szobámban, hinnem kell bennük, mert ők, csakis ők tesznek költővé.”
Az előadó kiemelte, hogy
Emellett e lírában az angyal az embermivolt fokmérője is, amennyiben az embert mint Istenre hangolt lényt határozzuk meg. Az égi hírnök mint a felfelé húzó belső erő, mint a „magasság vágya” jelenik meg a versekben. Az angyalok egyszerre őrzik meg transzcendens isteni jellegüket, és egyszerre rendelkeznek érzékletesen ábrázolt földközeli karakterrel. A kozmosz összes rétege megjelenik bennük, egyszerre hasonlítanak emberre, madárra, növényre, élettelen tárgyra. Nemes Nagy Ágnes angyalai férfias karakterek, a versek gyakran nők mellett ábrázolják őket, akik többször is gondoskodással fordulnak feléjük, és ezt a gondoskodást az angyalok elfogadják. Létmódjuk az örökös úton levés, ezt jelzi a versekben, hogy zsákruhát, csuhát viselnek.
A Kimondhatatlantól való távolság fájdalmas tapasztalata teremti meg őket Nemes Nagy Ágnes művészetében, ők lesznek azok, akiken keresztül ugyanez a Kimondhatatlan bensőségesen közelivé válik.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
