Az anyaság még értékvesztett világunkban is olyan fogalom, amelyet senki és semmi nem kezdhet ki. Egyenlő az örökkévalósággal, szobrászok, festők, költők kiapadhatatlan témája, örök misztérium, titokzatosság. Ég és föld leomolhat, a világ összedőlhet, de az nem lehet, hogy az édesanya ne szeresse önmagánál jobban gyermekét, hogy bármi áldozatot meg ne hozzon érte, vagy, hogy elhagyja. Az összes égitest hamarább hull az óceánba, hiszen az anyaság feltétel nélküli, szeretetteljes, örökké tartó kapcsolat.
Május virágai az édesanyákat köszöntik, nekik nyílik a harangvirág, a tulipán, nekik tiszteleg a hajladozó, illatozó orgonavirág, nekik bontja ki tarka virágszőnyegét a rét. Szeretettel és ragaszkodással vegyük körül az édesanyákat, mert ők ringatják méhükben az új életet, a jövendőt. Vérükből, húsukból szakadtunk ki mi is egy gyötrelmes éjszakán.
Később, ha megbotlunk, felsegít, ha tévedünk, szeretetteljesen helyreigazít. Amikor aztán felcseperedünk, és elindulunk a nagybetűs életbe célokkal, tervekkel, útravalóként az édesanya tanácsait, féltő gondoskodását, könnyeit kapjuk. A messzeségen át mindig hazavár, akkor is, ha gondoktól terhelve távol sodródunk tőle, ha már a magunk családja, a napi gondok kötik le figyelmünket. Életem során magam is megtapasztaltam, hogy ha az ember felnőttkorban is lelki szinkronban marad édesanyjával, az biztos támaszt, egy védőburkot jelent, amely átsegíti az élet minden nehézségén.
Ellentétben az apai szeretettel – amely követelményeket támaszt – az anyai szeretet feltétlen, oltalmazó, elnéző. Szívében mindig otthon vagyunk, mert ő az édesanyánk.
Tisztelet és megbecsülés övezze őket, amikor áldott állapotban járnak-kelnek közöttünk, amikor babakocsiban vagy a karjukon megmutatják a csodát, a kis emberkét, akit ők ajándékoztak a világnak.
Óvó szeretetünkkel vegyük őket körül. Sőt még akkor is, amikor vénen a boltok pénztáránál topognak, számolgatva, mire is futja még az a kevéske, amit tőlünk, gyermekeik társadalmától kaptak. Talán nem volt jó állásuk, kiemelt munkahelyük, nem végeztek „termelő” munkát, csak anyák voltak, akik dolgoztak hajnaltól napestig a családért, a gyermekekért. Az anyaság napjaink elanyagiasodott világában sajnos nincs kellően értékelve.
A katolikusok májusban nemcsak a földi édesanyákat, hanem égi anyánkat, Máriát is köszöntik. A földi anyák pedig egyre fáradtabban vonulnak az égi haza felé. Lassan mennek el, csendben, észrevétlenül. Ez is az anyák titka. És ha már elmentek, sírhalmukra helyezzünk virágot, szerény jelét hálánknak és köszönetünknek mindazért, amit értünk tettek, amit meghálálni nem lehet a világ minden kincsével sem, talán csak a síron túl is átívelő szeretettel.
Ezen a napon, aki csak teheti, szerezzen örömet édesanyjának. Látogassa meg, halmozza el szeretetével, és mondja meg neki, hogy mennyire szereti! Amíg lehet…
Nekünk pedig, akiknek már az égi hazába távozott az édesanyánk, valami olyan elégtételt kellene sugallni a túlvilágra, hogy a szívünk sajogjon bele! Mert így megmaradnak tudatunkban az emlékfoszlányok anyák napjától anyák napjáig.
Kibédi Ervin:
Ahogy a napok rövidülnek
(Részlet)
Ahogy a napok rövidülnek,
Úgy érzem, mintha köd borulna rám,
Ahogy az éjjelek lehűlnek,
Mind gyakrabban jut eszembe Anyám.
Ó, mennyi mindent nem tettem meg!
Még nem késő, te még megteheted,
Megőszülve is maradj gyermek,
Mondd meg neki, mennyire szereted.
Most valahol megfáradtan
Nem kér sokat, csak keveset,
Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót,
Egy vigasztaló kedveset,
Tán még lehet, tán még lehet.
Bárhol is vagy, hát fordulj vissza,
Az ember másképp nem tehet,
És csókold meg, amíg nem késő,
Azt az áldott, édes szívet,
Ha még lehet, ha még lehet.
Megjelent a Magyar7 2024/18. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
