Az érsekújvári Szent József Szeretetszolgálat 2014-ben jött létre keresztény katolikus hívők kezdeményezésére, akik elhivatottságot éreztek a segítésre. Az érsekújvári plébánia vezetője Gyurcsó Zoltán vikárius atya melléjük állt, rendbe tették az egyház tulajdonában lévő Szent József iskola épületét, megkezdték a környék rászorulóinak segítését tartós élelmiszerekkel.
A karitász ház vezetője Pavol Pšenák, nyugdíjas katonatiszt, aki önkéntes munkában végzi feladatát, csakúgy, mint segítői. Elmondta, a felújítás előtt szörnyű állapotban volt az öt éve lakatlan épület A falak repedezettek voltak, az égvilágon mindent cserélni kellett. Eleinte az egyház fizette a felújítást, de támogatók és a városháza is hozzájárult.
„Az volt a terv, hogy bántalmazott anyák lesznek itt elhelyezve gyermekeikkel, majd gyermekotthonokból kikerült fiatalok akartunk szállást adni, de ezek a kezdeményezések sorra elakadtak a bürokrácia útvesztőjében. Ha nem jön az ukrán menekülthullám, a mai napig kihasználatlanok lennének a helyiségek, holott a fenntartásáért fizetnünk kellett. Ezúttal már semmi baj nem volt a szállással, a körülményekkel, minden megfelelt az előírásoknak” – meséli.
Egyelőre húszan vannak itt elszállásolva, nők és gyerekek
Elsőként egy csupa mosoly fiatalasszonnyal, Ruszlanával találkozom szembe. Elmondja március 24-én lépte át a szlovák-ukrán határt és pár nap elteltével már az újvári menekültszállásra került, főleg azért, mert a városban van kórház, ahol meg tudja kapni a szükséges kezeléseket. A 45 éves nő hat éve küzd gyomorrák félével (pontosan nem tudtuk megérteni, mivel). Majdnem több időt tölt a kórházban, mint a szálláson.
Harkov közeléből jött, ahol állandóan lőttek, hullottak a bombák. Nővérének lánya és annak családja, autóval utaztak, amikor rakétatámadás érte a járművet. Mind a hét benne lévő utas életét vesztette.
A férje nem jöhetett el az országból, igaz fel van mentve a katonaság alól, de a családos férfiakat csak akkor engedik elmenekülni, ha legalább három gyermekük van. Az internet nem működik Ukrajnában, de telefonon sokszor beszélnek. Családi házuk még áll, de ablakai már betörtek.
Komfortosan érzem itt magam, mindent megkapok, amire szükségem van. Van ágyam, ágyneműm, tudok fürdeni és kezelik a betegségem. Ezért roppant hálás vagyok, ha nem jutok el ide, már nem vagyok az élők sorában”
– mondja, és az eddig mosolygós fiatalasszony elsírja magát. Vele sírunk Pavollal együtt.
Ruszlana még hozzáteszi, ha lehetséges lesz, haza szeretne menni, bár szinte biztos, hogy otthon ezt a kezelést nem tudnák nyújtani neki.
Ljuba a Kijevhez közeli Csenyihivből érkezett. Éppen négy unokájával van a szobán. A két középső most jött haza az óvodából, a nagylány pedig az iskolából. Elmondja, a gyerekek anyukái is itt vannak, ők még nem érkeztek haza a munkából. Egyikük pszichológusként helyezkedett el a helyi egyházi iskolában – óvodás és kisiskolás korúakkal, valamint ukrán menekült gyermekekkel foglalkozik, a másik anyuka egy gyárban kapott munkát.
A fiatalasszonyok férjei Ukrajnában maradtak és a védelemben szolgálnak. Ljuba elmondja, az utolsó pillanatig nem hittek a háború kitörésének lehetőségében. Csak akkor tudták elhinni, amikor lehullottak az első bombák.
A 13 éves Vlado már jól beszél szlovákul, ő az elsők közt érkezett az édesanyjával, aki most varrónőként talált munkát. Átélte a bombázást, ami traumaként hatott rá. Ezért nem is követi az otthoni eseményeket, de azt határozottan érzi, visszamegy szülőföldjére amilyen gyorsan csak lehet. Velük lakik még keresztanyja is, hét hónapos kisgyermekével.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
