Ilyen nincs, ilyen nincs és mégis van: Gyurcsány Ferenc nap nap után keményen dolgozik azon, hogy megerősítse a baloldal stigmatizáltságát.
Lassacskán ráfordulva a jövő évi választások előtti célegyenesre, Gyurcsány Ferenc leporolta egy régebbi ötletét, és „újra kitalálta”, hogy a határon túli magyarok ne szavazhassanak az országgyűlési választásokon. A habitus persze ismerős, már-már trollkodásnak minősülne felsorolni, hogy a 23 millió „románnal” történő riogatástól elkezdve a Nastase-koccintáson át a 2004. december 5-ei ellenkampányig hány olyan baloldali és gyurcsányi gesztus, megszólalás vagy akció volt, mely már-már súrolta a Btk-s hazaárulás tényállását. Nem felejtendő persze az sem, hogy a kedvezményes honosításról szóló, 2010-es országgyűlési döntést csak 3 MSZP-s képviselő nem szavazta meg – Molnár Csaba, Szanyi Tibor és – ki nem találnák – Gyurcsány Ferenc. És az sem, hogy a komplett MSZP-frakció mondott nemet a Nemzeti Összetartozás Napjáról (június 4.) szóló 2010-es határozati javaslatra is.
Időről időre bebizonyosodik tehát, hogy Gyurcsány tehertétel a baloldal számára. Egyrészt azért, mert bármennyire igyekezzenek történelmi „hibáikat kijavítani”, a volt miniszterelnök rendszerint „sikeresen” előrukkol egy-egy megszólalással, amellyel lerombolja az addig tett „erőfeszítéseket”. Hiába megy ugyanis az MSZP meaculpázni Erdélybe, Gyurcsány egy hanyagul eltartott kisujj-mozdulattal újra és újra be tudja bizonyítani, hogy a baloldal valóban ráront saját nemzetére. Másrészről azért is tehertétel az „egységes” (hehe) baloldal számára a DK elnöke, mert jelenlegi politikai taktikája egyértelműen arra megy rá, hogy saját párthívei felé küldjön erős üzeneteket, amennyire csak lehet, bővítse a potenciális DK-szavazók körét – már rég nem törődve azzal, hogy ezzel a közös baloldali fellépésnek nem hogy csak árt, hanem azt egyszerűen lehetetlenné teszi. Morális szempontból persze vállalhatatlan, hogy Gyurcsány most éppen a határon túli magyarok kárára akarja megerősíteni saját bázisát, az ő szűk és elvarázsolt terében viszont végül is logikus: ha sikerül 2018-ban jobb eredményt elérni, mint a vállaltan töketlen MSZP, akkor egyértelműen ő érezheti majd magát felkentnek a baloldal „újraegyesítésére”.
A háttérben persze az egész „neszavazzanakahatárontúliak” téma mögött mélyebb dolgok húzódnak meg: az egész magyar balliberális oldal ugyanis se kiköpni, se lenyelni nem tudja a rendszerváltozás óta Trianon traumáját, így adekvát reakcióra sem képes a határon túliakkal kapcsolatban. Legalább a két világháború között volt egy téma, melyben a fajvédőktől kezdve liberálkonzervatívok, szociáldemokraták és még a kommunisták is egyetértettek: ez pedig a revízió ügye volt. Bár persze eltérő mértékben, de valóban mindenki úgy gondolta, ebben politikai konszenzus volt, hogy a trianoni „békeszerződést” felül kell vizsgálni. Persze a II. világháború és a fordulat éve után a rákosista, majd kádári kommunista rezsim az egész ’45 előtti kurzust reakciós kriptofasiszmussá minősítette, a revízió gondolatával együtt, mondván, hogy a „világ proletárjai, egyesüljetek!” gondolata nem ismerhet határon túli magyart, csak a nemzetközi mozgalomhoz tartozó munkást, parasztot és értelmiségit – éljen az Kassán, Munkácson vagy Nagyváradon.
Az 1989-90-es átalakulással persze elemi erővel tört fel az az egészséges igény, hogy az anyaországnak igenis törődnie kell az elszakított nemzettesteken élő honfitársainkkal. Csakhogy a posztkommunista „elit” erre nem tudott mit és hogyan reagálni, hiszen az azt megelőző 40 évben e téma- és problémakört elhallgatták, illetve az azzal foglalkozókat elhallgattatták. Ez ’90 után úgy alakult át, hogy aki a kelleténél többet emlegette Trianont vagy foglalkozott a felvidéki, erdélyi, újvidéki stb. ügyekkel, azt hol vonalasan, hol gunyoros megvetéssel „magyarkodó köldöknézőnek” titulálták. A ’90-es évek baloldali kurzusa abban látta – tévesen – a megoldást, hogy a „Budapestről ne szóljanak bele a határon túliak életébe” jelmondat azt jelenti, hogy Pozsonnyal, Bukaresttel vagy Belgráddal kell kizárólagosan jóban lenni – és akkor majd biztos „megoldódik” az ottani magyarság ügye is.
Ez persze nagyon nem így lett, így amikor az Antall- és Boross-kormányokra ráerőszakolt kényszerzubbonyt 1998 után sikerült levetkőznie a jobboldalnak és érdemi döntések születtek (pl. státusztörvény), akkor Gyurcsány Ferenc szerepét (még) az SZDSZ játszotta el, és a parlamentben egyedüliként vétózták meg a szomszédos államokban élő magyaroknak kedvezményeket és támogatásokat biztosító jogszabályt.
Ezt követően meg jöttek a előbb már érintett fejlemények. És hiába próbál a baloldal szépíteni a történteken – ugyanúgy, mint ’56 emlékezete kapcsán –, mindig lesz egy-egy keresetlenül őszinte hang, ami emlékeztet minket arra, mit is gondolnak a baloldalon magyarság sorsfordító eseményeiről. Mindezek fényében pedig valóban nehéz eldönteni, hogy Gyurcsány Ferenc (vagy Szanyi Tibor) egzisztálása átok vagy tisztánlátásunkat segítő ajándék-e a mindennapokban.
Szánthó Miklós
vezető elemző, Alapjogokért Központ
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
