Az első világháború kezdete (1914) és a második világháború vége (1945) közötti három teljes évtized harmada, azaz éppen tíz év telt el háborúval. Bizonyára az egymás öldöklésével járó fegyveres konfliktusoknak is köszönhető – szögezi le új könyvében Romsics Ignác –, hogy felértékelődött a politikában a katonatisztek szerepe.
A Helikon Kiadónál megjelent Honmentők/honvesztők című kötetében a neves történész-akadémikus hat tábornokból lett államfő életpályáját mutatja be és hasonlítja össze: Mannerheim finn tábornagyét és kormányzóét, Józef Klemens Piłsudski lengyel marsallét és államfőét, Horthy Miklós altengernagyét és Magyarország kormányzójáét, Ion Anonescu román tábornagyét és kondukátorét, Francisco Franco spanyol generalisszimóét és teljhatalmú diktátorét, valamint Philippe Pétain francia marsallét, Vichy-Franciaország szintén teljhatalommal felruházott államvezetőjéét.
Akár a régmúlt, akár a közelmúlt külföldi politikusaira, állami vezetőire és kimagasló történelmi alakjaira igaz, hogy a velük való foglalkozás nem tartozott a magyar történetírás legfrekventáltabb kutatási témái közé, az utóbbi évtizedekben azonban ez az érdeklődés talán még a korábbinál is visszafogottabbnak tűnik. A kíváncsiság hiánya – úgy vélem, döntően – a saját nemzeti történelmi kutatások dominanciája mellett természetes módon a nyelvi nehézségekből fakad: egy idegen nyelv olvasási szintű elsajátítása is már sok befektetett energiát igényel, és ahhoz, hogy valaki más nemzet történetéről nemzetközi szinten is újat tudjon mondani, nem spórolható meg a kurrens szakirodalom naprakész követése, valamint külföldi levéltári kutatások nélkül, amik megint csak pályázat, pénz és idő.
Már ezért is nagyon üdítő ez a kötet. Romsics új könyvében ugyanis az elérhető legfontosabb angol, német és francia – Horthy Miklós esetében természetesen magyar nyelvű – szakirodalom feldolgozására, kisebbrészt finn, lengyel, román és spanyol tanulmányokra, egykori államfők visszaemlékezéseire (hatuk közül négyen is írtak memoárt), valamint közvetlen hozzátartozóik (feleségük, orvosaik) naplóira alapozva készítette el „mini biográfiáit”. Horthy Miklós kortársai életpályájának szakszerű és olvasmányos stílusban elkészített pályaívei komplett életpályákkal ismertetnek meg, a kezdetektől, családi származástól és neveltetéstől a katonai pálya alakulásán át a hatalomban eltöltött idő és tevékenység ismertetéséig, valamint az adott szereplő haláláig és emlékezetéig.
Az egyes államfőkre jellemző „legkisebb közös többszörös” a katonatiszti pálya, ugyanakkor eltérő időben és különböző hosszúságú ideig voltak hatalmuk csúcsán saját országuk államfőjeként. Mannerheim tábornagy kétszer állt Finnország élén, igaz, mindkét esetben rövid ideig – egyszer 1918-ban, egyszer 1944-ben választották az ország kormányzójává, illetve elnökévé, Piłsudski marsall 1918–1922 között, „informális első számú vezetőként” pedig 1926–1935 között irányította Lengyelországot, Ion Antonescu 1940–1944 között volt Románia kondukátora (conducător) – ugyanakkor, mint amikor Philippe Pétain állt a németek által meg nem szállt Francia Állam élén (1940–1944), Horthy mintegy negyedszázadon át működött Magyarország kormányzójaként (1920–1944), leghosszabb ideig pedig Francisco Franco vezette Spanyolországot: előbb 1936-tól államfőként (Jefe del Estado), 1939-tól pedig teljhatalmú diktátorként (caudillo) egészen 1975-ös haláláig, azaz majdnem negyven évig irányította az ibériai-félszigeti államot.
Az egyéni életutakkal megismertető biográfiák elolvasásán túl – amelyek önmagukban is nagyon érdekes és tanulságos olvasmányok – a kötet legizgalmasabb része az államfők életpályáinak tulajdonképpeni összehasonlításaként és összefoglalójaként szolgáló „utószó”. Az említett hat férfiú életpályája – olvashatjuk – lényegében két dologban mutat csak teljes hasonlóságot: „mindannyian katonatisztek – és egy kivételével (Piłsudski – B. G.) hivatásosok – voltak, és pályájuk csúcsán mind országuk első számú államvezetőjévé váltak. Ezen belül és ezen túlmenően azonban különböztek, pontosabban: egyben-másban hasonlítottak, egyben-másban nagyon is eltértek egymástól.” Generációs szempontból Romsics a vizsgált állami vezetőket két csoportra osztotta, aszerint, hogy kik születtek egymáshoz közel: legidősebb Pétain volt (1856-os születésével), őt követte Mannerheim és Piłsudski (1867), majd a tőlük mindössze egy évvel fiatalabb Horthy (1868); a másik csoportba tartozott Antonescu (1882), különösen pedig mind közül a legfiatalabb Franco (1892) – a spanyol diktátor harminchat évvel volt fiatalabb a francia államfőnél. A nagy életkori eltérések természetesen különböző élettapasztalatokat eredményeztek, aszerint is, hogy az egyéni világlátást milyen meghatározó nemzetközi történelmi és technikai változások alakították ki. Az első „korcsoportba” tartozó négy „senior” számára a legmeghatározóbb nemzetközi esemény még a berlini kongresszus (1878) és a hármas szövetség (1882) létrehozása volt, a „juniorok” számára viszont az antant kialakulása (1893–1904), valamint a spanyol–amerikai (1898–1899) az angol–búr (1899–1902) vagy az orosz–japán háború (1904–1905) voltak. És amíg előbbiek esetében fiatal koruk technikai szenzációja a robbanómotor, a telefonhálózatok és a villamosság volt, utóbbiak a motoros repülőgép megjelenésére és a rádiózás „feltalálására” csodálkoztak rá.
Ideológiai elköteleződésükre és világképükre nagymértékben hatottak – állapítja meg Romsics mindkét generációnál – a liberális szabadversennyel szemben a gazdasági életben az állam fokozottabb beavatkozását és a piacgazdaság korlátozását hirdető, társadalmi téren pedig a „polgári átalakulás veszteseiért, vagy magukat vesztesnek érző frusztrált csoportjaiért” síkra szálló „újkonzervatív áramlatok”. Ehhez viszont olykor „markáns nacionalizmus”, olykor pedig – különösen a kapitalizmus árnyoldalaiért felelőssé tett zsidóság ellen irányuló – „biológiai értelemben vett rasszizmus” társult. Hogy a gyakran azonosnak gondolt életpályák valójában milyen kacskaringókkal jártak, jól jelzi, hogy Piłsudski a pályája elején még Marx és Engels tanaival és orosz anarchista nézetekkel szimpatizált. Az azonos katonatiszti pálya ellenére ez a hatfős minta a családi háttér szerint is két típusba sorolható. Négyen az országuk valamelyik elit csoportjából származtak (közülük is legelőkelőbb hátterű az őseit a 17. századi svéd nemesekig visszavezetni tudó és dédapja révén Finnországnak a 19. század elején de facto miniszterelnököt is adó család sarja, Mannerheim volt), leggyakrabban már mindkét ági nemesi származással és családjaik kezén jelentős földbirtokokkal – kivéve Francót, akinek felmenői katonatisztek, ezen belül is leginkább zömmel tengerészek voltak. A szerényebb származásúak második csoportjába tartozott a szintén katonacsaládból származó Antonescu és a legmélyebbről indult Pétain, akinek apja még észak-franciaországi középparaszt volt, felmenői közt pedig legfeljebb falusi elöljáró és pap emelkedett ki.
A Honmentők/honvesztők kötetben a korszellem és a származás mellett Romsics szereplőinek alapvetően konzervatív világképét természetesen tovább árnyalja (ki-ki esetében: birodalmi eszmény, arisztokratizmus, konzervatív elitizmus, vallásosság), az egyes életpályák alakulásában teret szentelve olyan témáknak is, mint a hadsereg kötelékén belüli fegyvernemválasztás (lovasság, tengerészet vagy gyalogság), a gyakorlati és elméleti tantárgyak iránti iskolai szorgalom, fiatalkori kicsapongásaik és családalapításuk, az államaik élén álló uralkodóházhoz, vagy államfőhöz fűződő személyes kapcsolataik, egyéni karakterük és bátorságuk és különösen a tényleges fegyveres akciókban (például az első világháborúban) tanúsított harctéri teljesítményük.
Hatuk közül négyen az első világháborút követő idők belviszályokkal terhes, polgárháborús időszakában (részben ezeknek köszönhetően) kerültek országuk élére. Mannerheim, Horthy, Franco és Antonescu „neveltetésükből, világképükből és hivatásukból adódóan” a „jobboldal vezérei lettek”, ám nem ugyanazokkal szemben: a „fehérek” vezetőiként Mannerheim, Horthy és Franco ellenségei a „vörösök” voltak, míg Antonescu a szélsőséges román náci típusú legionáriusokat verte le. Külön érdekessége az összehasonlításnak a kötet szereplőihez köthető erőszak és ennek gyakran kíméletlen alkalmazásával járó vérengzések összehasonlítása. A legtöbb áldozat élete Franco lelkén szárad, aki az 1936–1938 közötti polgárháborúban elesett áldozatain túl mintegy 72-73 ezer főt végeztetett ki (a vele szemben álló Köztársaság-pártiak ennek körülbelül a felét), a négy hónapig tartó finn polgárháború 3000 fős háborús áldozatai mellett a Mannerheim vezette fehérek mintegy 8400 főt végeztek ki (a vörösök közel 1650-et), az internálótáborokban pedig mintegy 12 500-an hunytak el, a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereghez köthető áldozatok száma ezer körülire tehető, legkevesebb áldozattal (néhány száz fő) pedig az 1941. januári romániai harcok jártak.
Romsics lényeges különbségeket állapít meg abban is, mikor kerülnek hatalomra, valamint „hatalomgyakorlásuk jellege” szerint is – az összehasonlítás különösen az utóbbi szempontból roppant érdekes és elgondolkodtató. Mannerheim például, miután első, pár hónapig tartó ideiglenes államfői (kormányzói) pozícióját megvonták tőle, képes volt átadni a hatalmat, a háttérbe vonult, az 1920-as évektől pedig a többpártrendszerre alapozott parlamentarizmust elfogadva „kifejezetten a nemzet kohéziójának erősítésére törekedett” és – összegzi a szerző – „a nemzeti egység megteremtése érdekében hajlandó volt fátylat borítani a múltra, vagyis megbocsátani ellenfeleinek”. Franco ezzel ellentétes pályát írt le: ellenfeleit kíméletlenül leverte, kormányzóként pedig függetlenítette magát az alkotmánytól és a parlamenti többség akaratától, 1937-től kialakította a diktatúra jogi és politikai kereteit, személyiségéről és politikai elképzeléséről pedig sokat elmond, hogy formailag a Nemzeti Tanács vezetőjeként a szervezet alapszabálya szerint „minden hatalmat birtokolt”, tetteiért pedig csak „Istennek és a történelemnek tartozott felelősséggel”. A második világháború alatt a Francóéhoz hasonló politikai rendszer épült ki Romániában és a Pétain vezette Vichy-Franciaországban is: utóbbi helyen a köztársasági intézményrendszer leépítésével és autoriter rendszerrel való felváltásával, Antonescu alatt pedig a parlament feloszlatásával, a vasgárdistákra alapozott tisztogatásokkal, katonai jellegű diktatúra bevezetésével, agresszív nacionalizmussal és személyi kultusszal.
Különösen érdekes a hazai olvasóknak Horthy Miklós értékelése, annál is inkább, mert a kötetben szereplő életrajz a legújabb történészi értékelése Magyarország két világháború közötti kormányzójának. Romsics Ignác jól ismert történészi ars poeticájának megfelelően, ahogy eddig is ódzkodott a történelmi szereplők „angyalokként és ördögökként” való ábrázolásától, ezúttal is jó és rossz viselt dolgaival együtt mutatja be a kormányzó működését. Összehasonlítva Horthy-rendszerét Franco, Pétain és Antonescu egypárti diktatúráival Romsics arra jut, hogy ezekhez képest a magyar rendszer „kifejezetten jogállam volt, amelyben rendszeres időközönként tartottak választásokat, érvényesült a hatalommegosztás montesquieu-i elve, s a politikai és a szellemi életet, valamint a nyilvánosság különböző színtereit csaknem a korlátlan pluralizmus jellemezte”. Ugyanakkor a rendszer – teszi hozzá – a „demokratikus finnországi rendszerrel mégsem volt azonosítható”. Ennek okaként a szerző a rendeleti úton bevezetett választójogot, a főváros és a törvényhatósági jogú városok kivételével mindenütt visszaállított nyílt szavazás intézményét, valamint a diktátorokéhoz képest Horthy korlátozottabb kormányzói jogköreit emelte ki. Összességében – vonta meg a kormányzó mérlegét a kötetről a Válasz online-nak adott interjújában – Horthyt „se fasiszta honvesztőnek, se makulátlan honmentőnek” nem tartja.
Romsics új kötetében egykori államfők életpályájában kimutatható azonosságokra, az ezekben való több eltérésre és számos különbségre mutat rá. Franco rendszeréből például hiányzott az antiszemitizmus, amíg Antonescu azt vallotta, hogy maga „a Sátán zsidó”, Piłsudski 1930–1935 közötti lengyel politikai rendszere ugyan az autoriter rendszerek sorába tartozik, mégsem volt annyira monolit és elnyomó, mint a francia, a spanyol vagy az 1940 utáni román berendezkedés. Az informálódás mellett a nemegyszer „párhuzamos életpályák” és a gyakran autoriter, diktatórikus jegyeket mutató, vagy tényleges diktátor által vezérelt politikai berendezkedések sokszempontú összevetése jó példa arra is, hogy a megértés és megismerés lényege – ahogy gyakorta olvashatjuk – nem más, mint az összehasonlítás.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
