A pandémiás leállások globális depressziót idéznek elő, amely valószínűleg a legrosszabb a történelem során. Nem térhetünk vissza a normál élethez; bátornak kell lennünk és radikális intézkedéseket kell hoznunk a gazdaságunk újraindításához.
A kétségbeesett idők kétségbeesett intézkedéseket igényelnek, és a globális depresszió kétségbeesést hoz – ezért nyílt és őszinte vitára van szükségünk a problémáról, mielőtt rohanunk a gyógymódnál rosszabb látszólagos megoldásokra.
Nem kérdés, hogy a Covid-19 válságnak hatalmas hatása lesz. A második negyedévi előrejelzések szerint a gazdasági aktivitás legmélyebb és leggyorsabb csökkenését tapasztaljuk, mióta a kormányok negyedévente kezdték megszámolni nemzetük GDP-jét. Egy gazdasági szökőár hatalmas hullámokkal fog haladni, egyenesen nekik.
A pusztító természeti katasztrófa metaforájának felhasználása azonban a járvány globális gazdaságot terhelő autópályadíjának leírására veszélyes.
Miért? Mivel azt sugallja, hogy ez az akut egészségügyi válság és annak leküzdésére hozott intézkedések okozzák gazdasági bánatunkat. A valóságban a Covid-19 egy már krónikus betegségben szenvedő gazdaságot fertőzött meg, amely továbbra sem diagnosztizált, sem nem kezelt.
Ez egy olyan pont, amelyet újra és újra hangsúlyozni kell. A fenyegető depresszió nem Covid-19. Ez összekeveri a tünet mögöttes okát. A globális növekedés, és különösen az előrehaladott gazdaság növekedése már a Covid-19 előtt zavaró volt. És évek óta ezek vannak. Az erre az évre vonatkozó gazdasági előrejelzések már elég alacsonyak voltak, még mielőtt a legtöbb ember tisztában volt a koronavírus szóval.
Igen, a Covid-19 válság példátlan kormányzati intézkedéseket eredményezett. Az Egyesült Királyságban a Kincstár most további 150 milliárd font (186 milliárd dollár) kölcsönt vár, amely másfél más infrastrukturális projektnek felel meg, mint például a HS2 vasúti projekt, négy hónap alatt. Ez több, mint amit az ország valaha kölcsönvett, és több, mint a háborúban. És mivel továbbra is bizonytalan a visszatérés a Covid-19 előtti normalitáshoz, ez csak a kezdet.
Ez az oka annak, hogy a közelmúltban beszéltek az egyszeri vagyonadó kivetéséről. Az ötlet az, hogy mindenkinek – a háztartásoknak és a vállalkozásoknak, a gazdagoknak és a szegényeknek – nettó vagyonuk egy részének megfelelő összeget kell fizetniük. Ez megfordítaná az adórendszereket az egész világon, amelyek sokkal inkább adóztatják a jövedelmet, mint a vagyont.
Ed Conway, a Sky News közgazdasági szerkesztője, a Times- ban írva durván kiszámítja, hogy az Egyesült Királyságban a háztartások nettó vagyonának egyszeri 10% -os illetéke több mint 1 trillió font (1,24 trillió dollár) bevételt eredményez. Ez elegendő lenne a Covid-19 költségeinek megfizetésére. Csökkentené az államadósságot a háborús szintről a normálisra.
Ez vonzónak tűnhet, és ezt igazolva a „Covid-19” recesszió nevében pozícióhoz juthat. Ám katasztrófa lenne két okból is.
Először is politikai dinamit lenne. A már adóköteles jövedelem alapján vásárolt eszközök adóztatása szélsőséges esetben tisztességtelen lenne. És évek óta tartó megszorítások során, amelyekben milliók szenvedtek gazdasági nehézségektől, ez még inkább fokozná a társadalmi megosztottságot, nem pedig erősítené. Az a gondolat, hogy ebben együtt vagyunk, egyszerűen csak az egyenlőtlenségeket és a megosztást hangsúlyozza, nem pedig a közös célt. A történelemben egyetlen kormány sem tette meg ezt éppen ezért.
De a második ok még ennél is fontosabb: egyszerűen elhalasztja a szklerotikus gazdasági teljesítmény krónikus betegségének kezelését, és késlelteti a kormányok nehéz döntéseit, hogy túljuthassanak a Covid-19 viharán.
Például hogyan alakulna valamely vagyonadó-megközelítés azzal a ténnyel, hogy Olaszország 2020 februárjában elérte a gyártási tevékenység havi 17 éve egymást követő hanyatlását ? Még ha az EU költségvetési rendeletei is megengednék az ilyen megközelítést, akkor az olaszországi tartósabb gazdasági kihívások, amelyek a nem megfelelő üzleti beruházásokból és az euróövezethez való csatlakozás korlátaiból fakadnak, nem oldódnak meg.
A krónikus eladósodás és a csökkenő termelékenység a fejlett világban azt jelzi, hogy alapvető fontosságú szükség van a termelés újraindítására, az új technológiába történő befektetésre, és lehetővé kell tenni a stagnáló és zombi vállalkozások megszűnését, amelyek jelenleg csak állami támogatások és támogatások révén élnek túl. Ehhez politikai bátorság és a közvélemény meggyőzésének szükségessége az ezzel járó rövid távú nehézségektől. A termelés újbóli indítása azonban az egyetlen olyan hosszú távú út, amely új vagyont teremt, amely emeli az életszínvonalat és finanszírozhatja a közszolgáltatásokat a jövőben. A mai világban egyetlen kormány sem foglalkozik a nyilvánosan ezzel a témával.
Ha egyszeri vagyonadót vezetnének be, de a produktív befektetés elindításához használnák, és nem fizetnék ki a meglévő adósságot a stagnáló gazdaságok és vállalkozások felfüggesztésének fenntartása érdekében, akkor lehet, hogy ez történik.
Ehhez azonban szükség van arra, amelyet egyetlen kormány sem hajlandó megtenni – bevonja választóit felnőttkori beszélgetésbe az előttünk álló problémákról, és a kemény döntésekről, amelyeket meg kell tennünk ennek kezelésére.
A szerző: Norman Lewis közgazdász
Magyar Tudat Nemzeti Hírportál
Forrás:magyartudat.com
Tovább a cikkre »
