A szokásos időponttól eltérően a múlt héten csütörtöktől vasárnapig tartották Budapesten az ünnepi könyvhetet, immár a 92-iket. Mint ismeretes, a tavalyi a járványhelyzet miatt elmaradt, pontosabban az online térbe kényszerült, és az idei is hónapokat csúszott. Ezért is előzte meg felfokozott várakozás mind a kiadók, mind az olvasók részéről.
A rendezvényen 140 könyves pavilonban 173 kiadó kínálta a könyveit, és két színpadon tartottak több mint hetven könyvbemutatót és beszélgetést. Az átalakult Vörösmarty téren nem is fért volna el az esemény, és mivel a járványhelyzet sem kedvez a zsúfolt tömegrendezvényeknek, a könyvespultok egy részét ezúttal levitték a Duna-korzóra.
Fájdalmas tény ugyanakkor, hogy a felvidéki könyvkiadás részéről enyhén szólva enervált volt a várakozás és a hozzáállás. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által kiadott katalógusban lapozgatva ugyanis alig néhány szlovákiai magyar művel lehetett találkozni. Ami azonban ennél megdöbbentőbb: első ízben fordult elő, hogy a határon túli magyar könyvkiadóknak nem jutott külön könyvsátor.
Az 1999-ben alakult Xantusz könyvkiadó 2002 óta foglalkozik a határon túli magyar könyvek terjesztésével és forgalmazásával. Bihari Zoltán, a kiadó igazgatója sajnálattal mondja, hogy a több évtizedes gyakorlatnak vége szakadhat. Ennek több oka van. Elmondhatjuk, hogy az idei könyvhét a problémák jéghegye csúcsának tekinthető.
Az ünnepi könyvhéten a rendszerváltástól kezdve a határon túli régiók minden évben ingyenes regionális pavilont kaptak a könyvhét szervezőjétől, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésétől, amely a könyvszakma egyfajta ernyőszervezete.
A Xantusz Könyv a lebonyolítást vállalta, ami azt jelenti, hogy ők forgalmazták az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági és a kárpátaljai könyveket Magyarországon. Ez a hiánypótló tevékenység a felvidéki kiadókkal kezdődött, majd fokozatosan kiterjedt az egész Kárpát-medence irodalmának a terjesztésére. 2002-től az ő kínálatukban volt az egész felvidéki paletta. A könyvhét idején pedig az év közben nem forgalmazott, kisebb magánkiadók alkalmi köteteit is felvállalták.
Évekkel ezelőtt persze még konszolidáltabb volt a helyzet a felvidéki kiadók háza táján. Ma már az olvasó csak kapkodja a fejét, és hiába keresi a kiadót s főleg a könyveket. Ráadásul a könyvesbolthálózat is megroggyant, alig találunk magyar könyvesboltot a Felvidéken. Bihari Zoltán elmondja, hogy ezt a negatív tendenciát természetesen ők is érzékelik. Egyrészt a bevételeken, másrészt a címszámon is.
A kétezres évek elején-közepén még erős volt a felhozatal, ami napjainkra a felére, egyharmadára csökkent. Azelőtt mintegy száz kötetet forgalmaztak az öt nagyobb kiadótól (Lilium Aurum, AB-Art, Méry Ratio, Madách, Nap), ezekhez társult a KT kiadó, a Fórum Intézet, a Csemadok Közművelődési Intézet féltucatnyi kiadványa. Később a Méry Ratio nagyon felfutott, és ki is vált a közös pavilonból. Volt még egy kiadó, a Bíró Szabolcs Historiuma, ő ma már a nagy kiadóknak dolgozik. A régi nagyok közül a Madách sincs ott a piacon, legalábbis a könyveivel nehéz találkozni.
A kétezres évek elejétől elindult egy csökkenés, a kétezres évek közepén pedig drasztikusan lecsökkent a kiadók tevékenysége
– mondja Bihari –, amibe belejátszott a szlovák támogatási rendszer átalakítása, amikor már csak egyesületek kaphattak támogatást, amelyek nem forgalmazhatták a támogatott könyveiket.”
Őrült szabályokat hoztak Szlovákiában, aminek meglett az „eredménye”. Persze, voltak kiadók, amelyek ezzel különösebben nem foglalkoztak, megelégedtek azzal, hogy megélnek a támogatásból, és semmi sem ösztönözte őket a piaci jelenlétre.
„Napjainkra gyakorlatilag oda jutottunk, hogy a címszám a felére, harmadára csökkent, mivel a könyveladás a kiadóknak csak gondot jelent – mondja Bihari Zoltán, aki azt állítja, hogy ennek (is) köszönhetően évente harminc címnél nem jelenik meg több a Felvidéken. – Márpedig, ha kiadó vagyok, arra kell törekednem, hogy a könyv eljusson az olvasóhoz. Ha nem így történik, ha nem az a cél, hogy az emberek olvassanak, akkor az író az íróasztalnak ír. Kulturális és társadalmi értelemben is azért adunk ki könyveket, hogy olvassák az emberek.”
Mint említettük, a tavalyi könyvhét csak virtuálisan valósult meg, az idei pedig – felvidéki szempontból – kapott egy övön aluli ütést. Még a pandémia előtt, 2019-ben volt egy könyvfesztivál, ahol találkozott az MKKE új elnökével, Deák Katalinnal, akitől akkor tudta meg, hogy 2020-tól a határon túli kiadók pavilonját is fizetőssé teszik, meséli Bihari.
„Az új elnök ezt úgy említette, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, miközben a kormányra mutogatott, amelynek ugye vajmi kevés köze van ehhez. A saját döntésük volt, amit pénzügyi okokkal magyaráztak, és a kiadókra hárították az egészet, mondván, a kiadók intézzék el maguknak, hogy kapjanak erre külön támogatást.
Pedig három évtizedes gyakorlat volt – és ebben konszenzus alakult ki –, hogy a határon túli könyvkiadóknak nem kell bérleti díjat fizetniük.”
A történet másik furcsasága, mondja Bihari Zoltán, hogy amikor ezt közölte a kiadókkal, azok nem tiltakoztak, különösebben nem rázta meg őket a változás. Miután közös felvidéki pavilon így nem nyílt, az idei könyvhéten gyakorlatilag az időközben tulajdonost váltott és Budapestre költözött AB-Art kiadóhoz társult Lilium Aurum képviselte a felvidéki könyvkiadást az idei ünnepi könyvhéten. Miután az AB-Art is kiesett, mintegy húsz könyvet tudtak volna kivinni a Vörösmarty térre, folytatja Bihari, ám ilyen körülmények között és ilyen hozzáállással nem tudták vállalni a jelenlétet.
Nem tudom, mi tudná visszafordítani ezt az örömtelen folyamatot – mondja végül Bihari Zoltán. – Én ebbe már nem tudok több munkát beletenni. Amit végtelenül sajnálok, hogy a kiadók jelenléte az idei könyvhéten megszakadt.
Márpedig ha egyszer valami megszűnik, azt nehéz újrakezdeni. Ha jövőre ismét ingyenes lenne a pavilon, ismét megcsinálnám, de úgy tűnik, hogy nem errefelé mennek a dolgok. Küzdöttem sokáig, hogy a felvidéki kiadók magyarországi forgalmazása jól működjön, de ez az időszak úgy tűnik, lezárult.”
Bár a fenti látlelet egy terjesztő nézőpontja (aki szinte missziót teljesített a felvidéki irodalom magyarországi jelenlétében), a fentiekhez sajnos sok hozzáfűzni való nincs. Kínzó kérdés annál több. Hogyan juthattunk ide harminc évvel a rendszerváltás után? Amikor minden arról szól, hogy ledőltek a határok, és egyetlen magyar irodalom létezik – a maga régióival –, lehet, hogy újabb szellemi határok vannak kialakulóban? Szokták mondani, hogy a tehetség megtalálja a maga útját. A könyvre, mint piaci termékre, sajnos ez nem vonatkozik. Legalábbis napjainkban. És reméljük, átmenetileg.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/36. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
