A felvidéki irodalom kiemelkedő alakja, Koncsol László február 17-én tért meg Teremtőjéhez. Végső búcsúztatása február 24-én Komáromban, a református ravatalozóban lesz, 12:30 órakor. Emléke előtt azzal az írásával tisztelgünk, ami a Komáromi Öregdiákban, a komáromi magyar gimnázium BARÁTI KÖRÉNEK hírlevelében jelent meg, 2010. márciusában. Ebből az olvasók megismerhetik nehéz gyermekkorát, hányattatott sorsát, de természetesen munkásságába is betekintést enged. Egy megrázó, rendkívüli önéletrajz következik.
Életem úgy alakult, hogy akadályt akadály után kellett leküzdenem. Három-négy éves koromban előbb egy budapesti, majd egy debreceni klinikán mondtak le rólam, s küldtek haza meghalni. Egy ungvári orvos, Gyüre doktor bácsi mentett át talányos jövőmbe. Az elemi iskolában nagyjából a harmadik osztályig jutottam, magyarul, mert falum a bécsi döntéssel ugyan visszakerült anyaországunkhoz, de nemsokára berobbant a front a visszavonuló német és magyar meg az előretörő szovjet haderővel, s 1944-ben két kemény bombatámadást kellett az Úr segítségével túlélnem.
Nyolc múltam akkor, s a két pincét, a bombák sivítását, robbanását s a robajba metsző női sikolyokat nem felejthetem. A közelünkben felfortyanó töltetek nyomásától hintázott velünk a téglaboltozatos, gerendákkal aládúcolt pince. Amikor előtámolyogtunk, kráterek, égő csűrök, kazlak, boglyák és házak – és halottak mindenfelé. Lelkész édesapám csak temetett és temetett.
Átvonult rajtunk a II. ukrán hadsereg, nyomult az elképzelhetetlen fegyveres tömeg Ungvártól a Dargó-szoros – Kassa felé. Kis termetű, félvad, büdös, szőrös, harapós tartaléklovak százai, talán ezrei szürcsölték ki falum, Deregnyő kútjainak vizét. Látom a katonát, ahogy húzza, egyre csak húzza és üríti a vödröt a lovak elé a vályúba. Szovjet vadászgépek keringenek fölöttünk alacsonyan, nehézbombázók húznak a Dargó felé, és halljuk bombáik robaját. Aztán hetekig dübörgött a nyugati hegyvonulat apokaliptikus ostroma, ugattak a szovjet sorozatvetők, a katyusák, s a fellegek közt lüktetve morajlottak a nehézbombázók nyugat felé.
Hamarosan jöttek a honfoglaló csehszlovák hatóságok, minket Mandzsúriával, később Csehországgal, majd lakosságcserével fenyegettek. Két hónapra át is menekültünk alföldi rokonainkhoz. Visszatérve falunkba már nem járhattam magyar iskolába, de hullámokban jöttek hozzánk a szlovák tanító nénik. Jöttek és elmenekültek, mert nem boldogultak velünk.
Nem tudtak magyarul, és mi nem tudtunk szlovákul. Hiányzott az oktatás-nevelés alapeleme, a közös nyelv, a közös kultúra, az iskola, a gyermek és a család nyelvi, kulturális, érzelmi harmóniája. A családból, az óvodából, a templomból-bibliából, az utcáról és az alsóbb osztályokból, a nemzeti kultúra elemeiből hozott nyelv, amelyből a magasabb tudás kibontakozhat. Tisztelet és becsület, persze, annak a néhány kedves szlovák népdalnak és versnek, amelyet bebifláztunk, de egyrészt nem értettük őket, másrészt mégsem az az iskola feladata, hogy érthetetlen szövegeket magoltasson be a rábízottakkal. A gyermek négy-öt év alatt jól-rosszul megtanulja az idegen iskola nyelvét, de a tananyagot nem érti meg, illetve nem éli át, s a gyatra alapokra nem épülhet szilárd tudás. Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany, Ady, József Attila helyett kapja az át nem élt Bottót, Janko Kráľt, Sládkovičot, a szlovákoknak is nehéz Hviezdoslavot. Csak őket, az anyakultúrájuk nélkül, hogy elidegenüljön.
Két évig senyvedett elmém Deregnyő szlovák iskolájában, amikor Édesapám fölkínálta nekem a sárospataki református gimnáziumot, amely agyamat kifényesíti. Ettől kezdve három évig Patakra szökdöstem az országhatáron át. Huszonnyolcszor csúsztam át titokban a két ország gyepűjén. Kalandjaimat megírtam, filmre vittük, ma is élő tanúim bizonyítják őket.
Sokan tettük ezt, akik tanulni is akartunk, nem csak iskolába járni, és később, amikor kezdtek megnyílni a felvidéki magyar iskolák, Komáromba is kerültünk át Sárospatakról. Béres Pista és Sanyi, a gömöri (runyai) Seres Sanyi jut hirtelen eszembe; de Jakab Pista is, a tanár úr, aki évek óta Révkomáromban él, szintén pataki diák volt. Nekem földim, 1947 óta ismerem, falvainkat hat kilométer és a Ráski-erdő választja el egymástól. A lányok pünkösdre ott szedték a templomunkat ékesítő rengeteg gyöngyvirágot. Ő mondta, hogy 44-ben Nagyráskáról nézte Deregnyő szeptember 21-i, esti bombázását. Akkora fényesség volt tőle, hogy náluk újságot lehetett volna olvasni benne.
Deregnyő Komáromtól vagy négyszáz, Dunaszerdahelytől, polgári iskolámtól négyszázötven kilométer. Közben édesanyám szörnyethalt Budapesten, és félárván cseperedtem föl. Aztán jöttek az előnytelen származás, a rossz káder félelmei: tanulhatok-e? Mit és hol tanulhatok? Követhetem-e hajlamaimat, lehetek-e azzá, aki lenni szeretnék? Jöttek a kamaszkor apró válságai, lázongásai, majd a lelki éréssel járó lehiggadás, kijózanodás.
Falum vezetőinek jóakaratából a pozsonyi egyetem bölcsészkara, a vágyott magyar–történelem helyett a lehetséges magyar–szlovák szakon. Közben 1956 október-novembere, majd tanulmányaim vége, a házasság, a tanári állás Rimaszombatban, végül két hónap múlva bevonulásom a csehszlovák hadseregbe. Huszonkét havi szolgálatom után (1961) tanári állás a gömöri Harkács alapiskolájában, két év múlva kiadói felelős szerkesztői állás a Madách-Posonium jogelődjénél Pozsonyban, onnan három év múlva átlépés az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe révkomáromi osztálytársam, Tőzsér Árpád mellé, nyolc esztendőre. Pár év szabadúszás, majd két év nyomdai munka, újabb szabadúszó évek a diktatúrára jellemző írói pályatöréssel: tiltó listára kerültem, kézirataimat visszaadták, családommal anyagi csődbe hullottam.
Az Úr médiumaként, delíriumban jutottam a csallóközi Diósförgepatonyba, hogy belépjek a falu földműves szövetkezetébe, s kezdjem kutatni a település történetét. Ebből a munkából sarjadt a Kalligramnál megjelenő sorozat, a Csallóközi Kiskönyvtár 38 eddigi kötete.
A mérleg: írtam vagy húsz könyvet és magyarra fordítottam tizennyolcat. Ezekből három-négy kalandos véget ért. Kivettem részemet nyolc folyóirat-évfolyam (nyolcvan szám) szerkesztéséből, világra segítettem vagy száz magyar könyvet, és segítettem szlovák műfordítóknak magyar versek és prózai művek tolmácsolásában. Írtam és szerkesztettem néhány patonyi tárgyú munkát, s eljutottam a kiskönyvtár 38. kötetéig. Ezek közben tanítottam magyart, szlovákot, angolt, zenét különböző szinteken, két-három évig orgonáltam a pozsonyi református gyülekezetben, s három évig szolgáltam a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházat mint főgondnoka, püspökünkkel, földimmel, és révkomáromi gimnáziumi osztálytársammal: Erdélyi Géza barátommal.
Fiam négy, leányom két gyermekére büszke, mi tehát hitvesemmel, aki nyugdíjas pedagógus, hat unokánknak örülhetünk. Informatikát, anglisztikát, építészetet tanulnak, akik közülük odáig cseperedtek.
Akadály akadály után, írtam kisdolgozatom elején, de sikerült valamit tennem, hogy nemzetünk tisztábban lássa önmagát, s hogy jobban ismerjük egymást csehek, szlovákok és magyarok.
Eszembe jut ballagásunk mottója: „Gondolj merészet és nagyot, / És tedd rá éltedet: / Nincs veszve bármi sors alatt / Ki el nem csüggedett.” (Vörösmarty: Keserű pohár.) Élő révkomáromi diáktársaim még bizton emlékeznek rám, ahogy ülök az Aula zongorájánál, s kísérem Dobai Jancsit, aki Erkel Hunyadi Lászlójának Bordalát énekli ezzel a Vörösmarty-szöveggel. Játszottam ezt zongorán, és játszom ötven éve az életben. Egyik sem könnyű játék, aki nem hiszi, járjon utána. Nehéz, de úgy messziről nézve biztosan szép. A görögök ezt így kalapálták ki érdekes nyelvükön: „Ta khalepa ta kala.” (Szép az, ami nehéz, vagy: A nehéz dolgok szépek.) Ha ők is ezt a tanulságot szűrték le életükből, biztosan így igaz. Lányok és fiúk, ifjú testvéreim, lépjetek ti is erre a Jézus által is kijelölt keskeny útra.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
