Prológ: Igen tisztelt Publikum! Kérnék egy kis csendet. Tudom, hogy miután jegyüket megvették és hátradőltek székükben, alig várják, hogy a függöny eltűnjön és kezdetét vegye az előadás. Most mégis türelmüket kérem, vegyenek mély levegőt, csukják be szemüket, ne gondoljanak se jóra, se rosszra, így adják át magukat az érzéseiknek… Kérdezhetek? Igazán mi az a lényeges, ami hiányzik az életükből? Társuk mellett is egyedül vannak? Hogy érzik így magukat? Ugye tudják, ahogy Hamvas Béla mondta, szeretet nélkül az élet őrület.
Prológ: Igen tisztelt Publikum! Kérnék egy kis csendet. Tudom, hogy miután jegyüket megvették és hátradőltek székükben, alig várják, hogy a függöny eltűnjön és kezdetét vegye az előadás. Most mégis türelmüket kérem, vegyenek mély levegőt, csukják be szemüket, ne gondoljanak se jóra, se rosszra, így adják át magukat az érzéseiknek… Kérdezhetek? Igazán mi az a lényeges, ami hiányzik az életükből? Társuk mellett is egyedül vannak? Hogy érzik így magukat? Ugye tudják, ahogy Hamvas Béla mondta, szeretet nélkül az élet őrület.
„Harminchat fokos lázban égek mindig én s te nem ápolsz, anyám.” A szeretet hiányában a lélek fázni kezd, és végül elpusztul, mint a költő, aki a fenti sorokat írta és vonat elé vetette magát…
Ahol nincs szeretet, ott nincs élet, ott káosz van. Isten ebből a káoszból, ebből a tohuvabohuból teremtette meg a világot – szeretettel. Én azt kívánom, hogy vágyjanak arra, amit mi adhatunk Önöknek… Kamaraelőadásunk egy három részes kis mozaik, amelyben a szereplők mint élő kövek ugyanúgy várják és kapják a szeretetet, mint Önök… Főszerepben a Szeretetkoldust Péter, a Szeretetkirályt a Mester jeleníti meg. Így az ige, Istennek az ember iránti szeretetében testté lesz… Kérem, ismerjenek magukra… és az Istenre.
– Édesanyám megébredtem, de jó, hogy mellettem van. Tegye a fejemre a kezét, igen nagyon vágyom rá. Félek magamtól. Adjon olyan erőt, mint amikor az első anyaízű pogácsát nekem készítette, és azzal utamra indított. Van még abból a pogácsából? Süssön kevéske-sokat a régiből, kérem.
– Tudom fiam, már három napja félrebeszélsz, lázálomban sok halról, egy bárányról és egy vacsoráról, ahol te is ott leszel és a testvéred András, meg a többiek…, és valami fényről, amit követni fogtok… Sokat elmondtál, beleremegtem, én is féltelek.
– Édesanyám, az írás szólt belőlem. A Messiásról fogok vallani, mert én ismerem fel az Emberfiát, aki közénk eljön, hogy az igazságot elhozza nekünk. Tudja már maga is, hogy így lesz…
– Tudom fiam, el is hívtuk a rabbit, de ő ijedtében hamut kért és szabóhoz is kellett mennie, mert megtépte ruháját, és mielőtt hazáig futott, kérte, hogy hallgassunk erről. A hamut felmostuk, a szabót kifizettük, a rabbit többé nem hívjuk.
– Édesanyám, szeret maga engem?
– Hiszen tudod fiam, hogy mennyire. Érted élek és halok.
– Édesanyám, ezt a választ a lelkemre helyezte, megtanultam. Mégis kevés lesz, amikor majd én kimondom. Magammal van a bajom. Többre vágyom, de gyenge anyag, gyenge máz vagyok, nagy természetű, hirtelen, töredezett. A repedéseimet kell kitöltenem.
– Nem baj fiam, ember vagy, olyan amilyen, járd ki a sorsod és majd megérkezel.
– Simon, téged keres az az ember. Jön feléd és ahogy néz… Látod a szemét? El fog hívni, követed?
– Igen, András, mást nem tehetek. De a szemével rebben, jelzi, téged is vár, megidéz.
– Rendben, én is vele megyek. Figyelj, hozzánk szól!
– Aki engem követ, az ő útján jár, aki engem hallgat, az ő hangját hallja, aki rám néz, az Atyára figyel… Mondom nektek, hogy az Atyát egyedül a Fiú ismeri, és egyedül csak az Atya ismeri a Fiút.
A szeretet üzenetét hoztam el nektek. Apostolaim lesztek, emberhalászok, velem együtt az újszövetség hálójával, egy új világban. Reménységben örömhírt, nehézségben vigasztalást, imádságban alázatot hirdessetek. Várjátok az Atya országát, amely bizonyosan el fog jönni… Gyertek, kövessetek, sok dolgunk van és arra rendelt időnk.
– Mester, én elfoglak árulni Téged. Háromszor is egymás után gyenge leszek. Segíts! Adj magadból az én szívembe még egy keveset, bár tudod, hogy méltatlan vagyok arra, hogy rám figyelj.
– Tudom Péter. Szomorú is vagyok miattad rendesen. Ahogy láb a saját nyomát, úgy a szeretet az embert hagyja el. Ezért kell újra és újra segítenem… Hallod a kérdésem, szeretsz te engem? Ismerem válaszod, de várom is…
– Mester, aki szeret, annak nem lehet hazudni. Én sem tudok neked. Nem azért, mert ismersz, hanem mert szeretsz. Úgy jársz bennem, mint én saját magamban. Látod gondolatomat, érzed lelkemet…
– Péter, nagy koldus vagy. Nem kérsz keveset. Szeretetet koldulsz tőlem, de tudod azt, hogy kérni kitől érdemes. Válaszom hitünkre rendelten szeretetemben is kemény. Petrusz, ne félj, én már előre megbocsátottam neked, igaz bennem s általam a keresztre mész és egyházam mozdíthatatlan sziklája te leszel.
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
