Filc Kálmán ült az utcai padon, ahol egy pici réztábla hirdette, hogy itt élt, majd fagyott meg egy hideg napon Ábrahám Lőrinc hajléktalan (1943–2016), okleveles vasesztergályos, rakodómunkás és magánzó. Mindig van a pad alatt gyertya vagy a támlába tűzve szál virág. Mármost városképileg legyenek hajléktalanok vagy se? Turisztikailag értve. És aki akar közülük hajlékot, kapjon? És aki nem, az is? És aki akarna, de nem fizetné a csökkentett rezsit? És aki kimegy az erdőbe hulladékból építkezni, ami nem esztétikus, a kályha miatt tűzveszélyes is? És aki városban akar élni, érezni lüktetését? Aludni egy padon, melyen éjszaka úgysem ül senki? Amelyen nappal sem ül senki, mert az éjszaka ott alvó bebüdösíti? Amelyen Ábrahám Lőrinc nappal is ott ült, és lapozgatta a könyveit, felírt egy nagy füzetbe minden említésre méltó hírt, tegnapit is, ezeréveset is. Meghalt ugyan, de Filc Kálmán hallja még mormoló hangját, meg merne esküdni, hogy az utcaipad-hírügynökség tovább üzemel, ontja a szalagcímeket, akad itt tárca, kis színes, gyerekkuckó, horoszkóp, minden.
Milyen Magyarországot szeretnénk?
Olyat, ahol kolbászból van a kolbász. Ami konfekcióméret, mégsem töri a bütykömet. Amit bárki megengedhet magának. Ami még a csapból is folyik. Ami fel van virágozva, de nem rézágyú, nem is vízágyú. Ami ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni. Ahol mindaz, amit mondok, nem használható fel ellenem. Ahol nem csak az ügyvédem jelenlétében nyilatkozhatok. Ami nem kínai, csak Kínában gyártják. Ahol egyet fizetek, kettőt kapok. Ahol ha egyet fizetek, nem olyat kapok, hogy a fal adja a másikat. Ami nem okoz komoly fejfájást, legfeljebb komoly fejtörést. Ahol nem várható keletről komoly frontátvonulás. Ahol az árak a földön járnak, a bérek meg az égben. Ahol hogy ha nékem sok pénzem lesz, felülök a repülőre. Ahol szeretném a homokórát megállítani. Ahol úgy élek, hogy majdnem belehalok. Ahol mindenütt jó, de legjobb. Ahol otthon vagyok minden otthonban. Ahol a politikusok zacskóba szedik, amit műveltek, szépen hazamennek, és nem ugatnak tovább.
Vízrajz
Magyarország vízrajza nem látszik egy cseppet sem, mert egy csepp víz átlátszó, ha megszárad, és hiába rajzoltál vele szépet vagy csúnyát. Madarat érdemes vízrajzolni, mert megszárad, és akkor mondható, hogy elrepült, vagy halat, és akkor mondhatatlanul elúszott vagy elnyelte a vízüveg, pedig igazándiból a nap nyelte el a vizet. Pontosabban a levegő, mert a nap csak felszürcsöli, és szétüti a páramolekulákat az égvilágba. Magyarország földrajza egy kicsit jobban látszik ennél, de a földdel meg csak maszatolni lehet sárosan. Mindenesetre itt volna az ideje fertőtleníteni a Fertő tavat, a Balatonnak meg van jobb oldala, de tonhal benne semmi. A Duna kavicságyába télen kell befektetni, mert jobban melenget, mint a paplan, csupa víztoll, és ki a Tisza vizét issza, saját vizét issza vissza, mondja Nagyapa, és röhög. Maga is megérik a pénzével, áll a sarkalatára anyuka, és ripakodik, hogy vén pézsmahajder, csupa hületlenségre kapatja ezt a gyereket, csoda, hogy mindenkinek a hátán kiszőrösödik tőle a hideg borzongás.
Préselt lábujjak
Reggel, amikor kipirul a hajnal, jöhet a pattanás meg a kelés. Az ágyból. Kiágyazom magam a pizsamából, nehogy a hasamra süssék a napot. Az ágyból szépen kirántottáznak, én meg belenézem magamat a tükörtojásba, és ott mindig rémlik valaki, tiszta életlenségből. Piros arany a szemem tojásfehérje, mintha zátonnyal futtatták volna, a zombi hozzám képest egy hímzett matyó, pedig csak vérfarkaséhes vagyok. A fogmosó gépet kipörgetem a szájammal, egy kicsit megkeserítem az öcsém élesztését, és keserű élesztőt morzsolok az üregébe, de nem őt éleszti fel, hanem anyámat, aki hajnak áll az égbe, mert arra jön be, hogy kihabosodott az öcsém szájbarlangja. Egy kis fogmosogató szert is beleloccsantottam az öcsém teájába, amit anyu odakészített egy palack pillébe, tisztább lesz majd így az öcsém szája jóval, úgyis gyakran elmossa a fogát a felejtés. Nagyon mondja az öcsi, hogy nyomja az orrát a cipő, pedig csak egy kis kecsöpöt töltöttem bele, majd amikor véresen leveszi a suliban, fogni fáj neki, a tanárnő meg felmosóvödörnyi szemeket mereszt majd, medicinlabdányi szemet, mintha kocsányon lógna ki a fejéből, meggy fülbevaló. Sipítani is fog, nem a fülbevalója, hanem a néni, fülbemászó visítása lesz, mint egy százlábú, úgy sikong, mint a teáskanna, ha fenn felejtik, a kicsik meg körbeállják az öcsit, és nézik, milyen iszonyat undorítóan izgalmas, biztos átment az öcsi lábán egy úthenger vagy áthengerelt egy mentő, és lepréselte, mint egy növénygyűjteményt, amilyen apunak van, de a lepréselt lábujjakat senki se gyűjti, na majd én.
Pökkel
Pökkel tisztítani a cipőt, ebben állt minden titok lényege. Ha csak úgy, átabotában bekened krémmel, aztán meg nosza, nekiesel ronggyal vagy kefével, az csupán félmunka, nem lesz tartós fénye. A valódi szakértő ilyenkor köp még egy méreteset a lábbeli orrára, és dörgölni kezdi szorgosan a bőrt. A felület először behomályosodik, szinte kínszenvedés tovább suvikszolni, ragad rá a rongy, tapad a kefe. Reménytelennek látszik, hogy ez a matt réteg valaha is feltisztuljon. Aztán kitartó munkálkodás után végül felragyog, akár a felhők mögül kibukó nap, és eddig nem ismert minőségben kezd ragyogni. A kefe vagy a rongy ilyenkor már csak úgy siklik a bőrön. Mint táncos a parketten, korcsolyázó a jégen.
Vízöntő
Akármilyen kis vizesnyolcas maga máskülönben, a mai napot nem fogja megúszni szárazon. Ugye, hányszor mondta már a húgára, hogy milyen tűzrőlpattant kis teremtés? Hát ma keserűen meg fogja bánni ezt a szavajárását, mellyel a végső romlást bevonzotta és családjára szabadította. A bátyja ugyanis, aki nem vízöntő, de a vizet mégis dühösen kiönti, nos, ez a részeges barom szokásos dührohamai egyikében leönti benzinnel az ön már említett húgát, és azon melegében fel is gyújtja. Szerintem jobban teszi, ha nem megy be a hullaházba azonosítani, ha nem akarja egész életén át azt az elszenesedett arcot látni maga előtt, ha nem kíván addig álmodni vele, míg bele nem golyózik. Máskülönben meg azt csinál, amit akar. Előbb azért vágja le a bátyja testét a kötélről.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 04.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
