A magyar turkológia kiemelkedő alakja Vámbéry Ármin (1832-1913) évtizedeket szentelt Nyugat-Turkesztán (a mai modern Kazakisztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán, Türkmenisztán és Tadzsikisztán) török népei életmódjának bemutatására. Így a XIX. század derekán még az ősidők óta szinte teljesen változatlan lovas versenyekről, játékokról és lovas küzdelmekről is közölt leírásokat. Sokévi törökországi felkészülése után, páratlanul magabiztos nyelvtudással indult 1863-ban a Khívai Kánság, illetve a Buharai Emirátus sztyeppéire és félsivatagaiba, a türk népek és a vélhető magyar régmúlt nyomán. Útja során saját szemeivel láthatta az orosz hódítás előtti türkmén, kazak, üzbég vagy kirgiz sztyeppei sportokat. Számos alkalommal vehetett részt (nézőként persze) a legnépszerűbb lovasnomád taktikai csapatjátékon, a köbörén. Későbbi írásaiban igen meglepő sorokat is közölt, erről a „hírhedten férfias” sportról: Egyes helyeken kiházasítás előtti fiatal hölgyek is játszották egy kecsesebb változatát – és a csóklopás volt a tétje… (!)
Köböre 1863
Vámbéry 1863 tavaszán „sétált le a térképről”, vagyis hagyta el a korabeli Európában még ismert Perzsia északi határvidékét. A mai modern Türkmenisztánba érve kezdte meg hosszú vándorútját a Turáni-alföldön át, első megjelölt célként az Amu – darja folyó deltavidéke irányába. Ujgurisztánba (Kelet-Turkesztán) tartó dervistársai karavánja jelentette számára a biztonságot, az „állam nélküli” nomád turkomán törzsek által uralt vidéken. Közösen rótták a feltérképezetlen, akkor még teljesen ismeretlen félsivatagos sztyeppéket, remélve, hogy egyszer eljutnak a fényességes Szajjid Mohammed (1856-1864) kán birodalmának fővárosába, Khívába. Vámbéry ezekben a tavaszi hetekben (1863) láthatott először turáni köbörét.
Útleíró művében (Dervisruhában Közép-Ázsián át) sokat ír a türkmének lovas ügyességéről, hogy szinte le sem szállnak ménjeikről, „mindent lóhátról intéznek”, s hogy mekkora becsben tartják a nomádok az erejüket, harcképességüket megsokszorozó becses paripákat. Habár a magyar kutató ennek valószínűleg nem volt tudatában… puszta véletlenből, egész vándorútja során a turkesztáni lónemesítés és lovassportok legfontosabb vidékeit, városait – vagy azok közvetlen szomszédságát járta végig. Találkozott pl. a khívai kán, majd a buharai emír türkmén elit lovas alakulataival, láthatta a buharai emír kincset érő, (szó szerint palotában tartott!) versenylovait. Valószínű, hogy több tiszta vérű akhal teke tenyészetet is megtekintett, csodálkozhatott is, hogy honnan vásárolják a buharaiak vagy a turkománok a fura, atletikusan nyúlánk aranyszőrű „angol telivéreket”. Járt Szamarkandban, Termizben, Heratban, s elhaladt Balkh közvetlen közelében. Átsétált a mai modern Üzbegisztán délkeleti vidékén, Kashkadarija vilájet-en, illetve Surhandarija vilájet-en – mindkét, ország méretű tartomány a köböre fellegvára volt – s az, máig is.
Köböre 1885
Vámbéry 1885-ben adta ki A török faj – etnológiai és etnográfiai tekintetben c. összefoglaló művét. A Közép-Ázsiai törökök c. fejezet 3. Játékok és mulatságok c. alfejezetében számol be a 20 évvel korábban látott sztyeppei lovassportokról. (Saját személyes élményei mellett, a más nyugati- és keleti szakirodalmakra is támaszkodhatott. A török kultúra legelismertebb pártolójaként – sőt a törökségi népek ügyének legfőbb „nagyköveteként” Vámbéry majd minden keleti forráshoz, vagy azok feldolgozásaihoz hozzájutott. Nem csak törökül és perzsául írt, olvasott szépen,de angolul és franciául is.)
Könyve megjelenésének egyfajta szomorú aktualitása is volt a maga idején: Oroszország egy évvel korábban, 1884-ben fejezte be Nyugat-Turkesztán gyarmatosítását. Ősi államok és független népek sorának önállósága „húnyt ki” a cári hadsereg csapásai alatt: 1865-ben elfoglalták a Kokandi Kánságot; 1868-ban a Buharai Emirátust; 1873-ban a Khívai Kánságot. Az 1880-1884 között zajló rendkívül véres háborúban Oroszország felszámolta a türkmén törzsek függetlenségét. A magyar közvélemény – ugyanúgy, mint a nyugati közvélemény komoly várakozással tekintett a megjelenő könyvre. „Kik a török népek – hova lesznek a török népek ezután…?” tanakodtak a külpolitikai kérdések iránt fogékony európaiak, Székelyudvarhelytől – Rómán és Berlinen át – Londonig.
A 3. Játékok és mulatságok c. alfejezetben Vámbéry lejegyezte többek között a sztyeppei versenylovaglás (csapau); a lovas leányvadászat (Kiz-kovu); a sztyeppei lovas párviadalok (Szogus) sajátosságait. Ismertette a „nem lovas” nomád megmérettetések egyes ágait is.
Most azonban kanyarodjunk végre írásunk fő tárgyához, a köböre egy igen meglepő XIX. századi, „nőiesített formájához”, amit a még férjhez nem adott turkesztáni leányok is játszhattak.
Vámbéry 1885. évi, a nomád sportot leíró „szabálykönyve”, saját szavaival a következő:
A leányvadászathoz hasonló… Kök-büri, azaz zöld farkas, mely leginkább a turkománoknál van szokásban, de egyéb nomádoknál is feltalálható. …a leányt nem egy, hanem több fiatalember üldözi, kik mindannyian azon iparkodnak, hogy a leány öléből kikapják a bárányt, vagy gödölyét (kecskegida) s ezáltal megszerezzék maguknak a jutalmul adandó csókot. Az üldöző lovasnak csak akkor szabad hatalmába ejteni a leány ölében lévő állatot, ha a leggyorsabb futásban mellette lovagolva, egyik kezével megkaphatja. De… ha a leányt feltartóztatni akarja, akkor jogában áll ennek korbácsütésekkel szabadulni meg támadójától. Ha sikerül valakinek a bárányt elkapni tőle… a leány azt megcsókolja, az pedig diadallal vezeti vissza a leányt az ünnepség helyszínére.
Sztyeppei fair play
A csóklopásos Kök-büri, azaz köböre nagyon szemléletes példája a férfi és nő közötti gyengéd, kiegyensúlyozó szerepeknek – a legvadabb keleti sztyeppéken is. Az archaikus lovagiasság, a nők iránti gyengédség, féltő-széptevés megjelenése, amit Vámbéry igen jó szemmel vett észre, és örökített meg.
A magyar kutató soraiból kiderül, hogy a leányok az „eredeti teher”, a levágott juh, vagy kecske tömegének csak az 1/20-át, 1/30-át vihetik (2-3 kg-os élő bárány vagy gida), s a férfiak nem „támadhatják” őket. A lányok megütése (akár véletlenül is) óriási szégyennek számított. A legényt, aki leányra emelte a kezét (az ostorozást a férfiak félvállról, sőt könnyed kacajjal kellett, hogy vegyék) kiközösítették társai, sőt az ünnepség után meg is verték.
Köböre az Ősök Napján, Bugacon
Köböre 2024
A mai modern Üzbegisztánban, főleg annak délkeleti vidékén (Kashkadarija vilájet-ben, illetve Surhandarija vilájet-ben) máig él ez a turáni lovas hagyomány. Aki elég szerencsés ahhoz, hogy szemtanúja legyen, évezredek energiáit látja életre kelve kavarogni. Ismeretlen- mégsem teljesen idegen jelenetek, érzések, pillanatok küzdelmes folyamát. A köböre felkavaró, mi több lélekbe markoló élménynek bizonyulhat.
Durva, sokszor fájdalmas, kitérhetetlenül őszinte, férfias erőfitogtatás. Minden mozdulatában igaz és eredeti. Napjainkban úgy tűnik, Európában az utolsó, s talán egyetlen igaz örökösei a magyar puszták lovas hagyományőrzői.
Most a mi dolgunk, hogy vigyázzunk rá – ahogy a lányoktól lopott csókokra vigyáztak anno Vámbéry nomád lovasai.
* * *
FORRÁS:
1./ Vámbéry: Dervisruhában Közép-Ázsián át
2./ Vámbéry: A török faj
Vízfestmények: Szamarkandi festők munkái
Fotók: Üzbegisztáni köböre és akhal teke képek, kurultaj
Szöveg: Gőgös Norbert
Forrás:kurultaj.hu
Tovább a cikkre »
