A miskolci Nagyboldogasszony-székesegyház épülete már messziről kimagasodik a város sűrű szövetéből, sárgás, krémes színeivel csodás látványt nyújt a korán lenyugvó nap fényében.
A bejárat felett, az ívekkel övezett kapuzatba szépen beágyazva kör alakú ikon tűnik a szemünkbe: az Istenszülő néz le róla, karjait széttárja. Tőle balra Nagy Szent Bazil, jobbra Aranyszájú Szent János köszönti a hívőket. Nem nehéz rájönni, hogy görögkatolikus templom előtt állunk. Belépve bámulatos belső tér tárul elénk. A hatalmas templom latin kereszt alaprajzú, gyönyörű ikonosztázzal a szentély előtt, hátul pedig karzat magasodik a bejárat fölé. Az épületet a kedvünkért teljesen kivilágították, így valamennyi részletét jól láthattuk. Minden négycentiméter ki van festve e szakrális térben, csak úgy ragyognak a kék és főleg arany színben pompázó szentek és a képek hátterei. Azt mondhatom, egyszerűen fantasztikus élmény bejönni ide és körülnézni. A liturgikus térben körben a falakon és a színes ablakokon az evangélium jelenik meg. Aki nem olvasta a Szentírást, annak számára is jól követhető az üdvtörténet a születéstől a kereszthalálon át a feltámadásig és az elszenderülésig.
Fergeteges élmény látni ezt a templomot, ahogyan a szintén káprázatos nyíregyházi és a pesterzsébeti görögkatolikus istenházát is, amelyekről korábban írtunk már. E mostani miskolci utunkkal kapcsolatban bevezetésképpen muszáj volt legalább néhány szót szólnunk a görögkatolikus székesegyházról, hiszen mindenképpen ez volt a nap a fő attrakciója. De ne vágjunk a dolgok elébe, kezdjük az elejéről!
November 21-én az Egyházi Muzeológusok Egyesülete és az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ (OKGyK) szakmai napot szervezett Miskolcra. Szabó Irén elnök és Ősz Tiborné, az egyesület titkára kezdeményezésére, Nobilis Barbara művészettörténész vezetésével jött létre az autóbuszos kirándulás. Jó másfél órás utazást követően érkeztünk meg a miskolci Herman Ottó Múzeum elé.
Az intézmény igazán érdekes, gazdag anyagot kínál a látogatóknak. A földszinti kiállítóterekben A titkos és a publikus – Kövesi István és Petró Sándor műgyűjteményei című tárlatot láthatjuk. Itt betekintést nyerhetünk abba, miként működött a műgyűjtés a szocializmusban. Jól tudjuk, hogy a Kádár-korszak történelmi és kultúrtörténeti feldolgozása lényegét tekintve még előttünk áll, de azért vannak izgalmas kezdeményezések, kutatások ebben a tárgykörben. A Herman Ottó Múzeum arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, hogyan alakult újjá a műgyűjtés 1956 után, az úgynevezett konszolidáció idején.
Értékes, drága műtárgyakat természetesen csak tehetős emberek vásároltak. Mindig is jelentősek voltak az orvosi gyűjtemények, például Gegesi Kiss Pál gyermekgyógyász vagy Hirschler Imre szülész-nőgyógyász műgyűjteménye. Képek és más műalkotások vásárlására lehetőségük nyílt egyes „maszekoknak”, „jól menő” kisiparosoknak is, köztük a múzeum állandó kiállításának címében szereplő műgyűjtőnek, Kövesi Istvánnak (1911–1981), aki mészárosmesterként hentesüzletet üzemeltetett.
A kiállításon a régiektől, Lotz Károlytól, Keleti Gusztávtól a modernekig, például Bálint Endréig minden korszak és minden műfaj képviselteti magát. Az egyik legszebb festmény itt talán Paál László Napsütés az erdőben (1875) című mesés tájképe Petró Sándor (1907–1976) miskolci belgyógyász, gyermek- és sportorvos gyűjteményéből. A tárlaton azt is megtudhatjuk, hogy mit jelentett a műtárgyvédelemben a védett státusz. 1949-ben rendelet született, amelynek nyomán a magántulajdonban lévő, muzeális értékű tárgyakról központi nyilvántartás készült. A jegyzékbe felvett és ezzel védettnek minősített ingóságokat tilos volt kivinni az országból. Jó példa erre az itt látható Ferenczy Károly-kép, a Verocchio-szobor és alabástromtál (1904) című festmény, amely az itáliai reneszánszot idéző tárgyakat ábrázol. A festő ezen a képén kivételes nyíltsággal tesz vallomást a klasszikus művészet iránti tiszteletéről. Művét nem adta el, évtizedeken át családi-baráti köréhez tartozó személyek őrizték. Mindezen vonatkozások is szerepet játszottak abban, hogy 1960-ban, amikor a BÁV árverésre bocsátotta, védett műtárgyként került kalapács alá.
A két műgyűjtőnek, Petró Sándornak és Kövesi Istvánnak köszönhetően hihetetlenül gazdag anyagot vonultat fel ez az állandó kiállítás. Láthatunk itt képeket Perlmutter Izsáktól, Borsos Miklóstól, Szőnyi Istvántól, Mészöly Gézától és még sok más nagyszerű művésztől. A tárlatot Szakácsné Pirint Andrea kurátor, művészettörténész szakszerű tárlatvezetésével nézhettük meg.
A képgyűjtemények megtekintése után felmentünk az első emeletre, ahol elénk tárult az 1960-as évek előtti város látképe, a nagy átépítések előtti régi Miskolc, nemcsak távolról, hanem az utcákból nézve is. A kiállítás címe: Miskolc anno… – Városképgyűjteményünk a 20. század első feléből. Miskolc városszerkezetében rohamos változások mentek végbe a 20. század első felében. A modernizálással párhuzamosan a régi település gyökeresen átalakult. A kortársak tudatában voltak e történések súlyának, s az arra érzékenyek emlékmentő szándékkal fordultak az épített környezet felé.
Az 1899-ben alapított miskolci múzeum vezető szerepet játszott ebben. Óvjuk és védjük ingatlan műemlékeinket, szerezzünk azokról és küldjünk be fényképeket, rajzokat – szólt a múzeum felhívása. De az intézmény – Leszih Andorral az élén – ennél többet is tett. Nem csupán a fellelhető dokumentumok, képi ábrázolások és tárgyak begyűjtését szorgalmazta és végezte el, de ösztönző szerepet játszott abban is, hogy a régi város még érintetlen részleteiről dokumentumigényű művészeti alkotások szülessenek.
A kiállítás rendkívül gazdagon mutatja be a város épített környezetének változásait. Rengeteg akvarellt, olajfestményt, ügyesen kialakított installációt, a városképi hangulatot parkkal, szoborral megidéző részletet láthatunk a termekben. A múzeummal szorosan együttműködtek egyes festők és más művészek, elsősorban selyebi Kiss Lajos, Szeghalmy Bálint, Tomán Kálmán, Bartus Ödön, akik a régi Miskolc számos jellegzetes szegletét megörökítették. 1931-ben kiállítás nyílt alkotásaikból, amelyeket a múzeum már akkor megvásárolt a gyűjteménye számára.
Azt is megtudhattuk, hogy Miskolc területi határai 1945 előtt a mainál lényegesen beljebb húzódtak. A városnak akkoriban már része volt az 1880-ig önálló Mindszent község, de azok a törekvések, amelyek a környékbeli, közigazgatásilag különálló települések „becsatolására” irányultak, még nem hoztak eredményt. A századfordulótól kezdve érlelődő Nagy-Miskolc-eszme csak a korszak végére vált valóra. 1945-ben Diósgyőrt, Hejőcsabát és Tapolcát, 1950-ben pedig Görömbölyt, Hámort és Szirmát is Miskolchoz csatolták.
A termekben a sokszor kis méretű akvarellek egy-egy kiemelt részletét – szellemes megoldásként – poszterré nagyítva nézhetjük meg a háttérben. Az egyik legszebb kép itt Meilinger Dezső Az avasi templom és harangtorony (1922) című festménye.
Az Avas oldalába épített gótikus református templom Miskolc legrégebbi műemléke, a város régmúltjának legősibb, ma is álló mementója. Arról, hogy pontosan mennyire régi, megoszlanak a vélemények. Sem az alapítás évét, sem a körülményeit nem ismerjük. Az adatok szerint már a 13. században állt itt egy plébániatemplom, amely Szent István nevét viselte. Ennek gyökeres átépítésével, 1480 körül alakult ki a mérműves ablakokkal megvilágított, kívülről támpillérekkel tagolt, háromhajós építmény. A templom a török hódoltság idején, 1544-ben jelentős károkat szenvedett, de két évtized múltán újjáépült, s ettől kezdve mindmáig a református liturgia szerint működik.
Ezt a kiállítást is csak ajánlani tudom a művészetek és a helytörténet iránt fogékony érdeklődőknek, s bizton állíthatom, érdemes ellátogatni Miskolcra, a Herman Ottó Múzeumba. De utazásunknak ezzel még koránt sincs vége.
A Görögkatolikusok évszázados öröksége című centenáriumi időszaki kiállítás a múzeum második emeletén található, s miután megnéztük, ezt is jó szívvel ajánlhatom a kedves olvasóknak. Kik a görögkatolikusok? A kérdés ma is időszerű. Ezt olvashatjuk a tárlaton: „A »görög« szó ebben az értelemben nem nemzetiséget, hanem a »bizánci« egyházi hagyományhoz tartozást jelöli. Az 1054-es nagy egyházszakadás után, amikor a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka közötti hitbéli egység megbomlott, a szétvált egyházrészek keresték az egység helyreállításának lehetőségét. Több sikertelen kísérlet után tartós eredményt hozott az 1596-ban megkötött breszt-litovszki unió; a keleti szláv ortodox közösségek egy része – saját kérésére – úgy lépett egységre a katolikus egyházzal, hogy miközben elfogadta annak legfontosabb tantételeit, saját hagyományait (például a szertartásait, nős papság stb.) is megtarthatta. Ennek mintájára a történelmi Magyarország területén is több egyházi uniót kötöttek. 1646-ban az ungvári vártemplomban a környékbeli ruszin ortodox papok többsége elfogadta az egri püspök által kínált egyesülést, majd 1699-ben és 1701-ben az erdélyi románokkal állt helyre az egység. A magyarországi görögkatolikusok ezeknek az egyházi uniókban létrejött közösségeknek az utódai.”
A kiállítás úgy indult, hogy a görögkatolikus püspök megkereste a múzeumot, és felvetette, hogy szeretnének egy jubileumi kiállítást rendezni. A trianoni békediktátum után az új országhatárokon belül csak nagyon kevés parókiája maradt meg az Eperjesi és a Munkácsi Egyházmegyének. A Szentszék ezen egyházközségek számára 1924. június 4-én áthidaló jelleggel létrehozta az apostoli exarchátust. Ennek századik évfordulójára készült el a mostani kiállítás. A 16. századtól egészen a 21. századig láthatunk képeket, ikonokat és más tárgyakat a Herman Ottó Múzeumban. A tárlat felépítése tulajdonképpen a templomok alaprajzát követi, azt adaptálták a rendezők a kiállítótérben. Az egyes épületrészek színek szerint is jól elkülöníthetők. A falakon az indigókék szín a templom előcsarnokát jelképezi. Ha továbbhaladunk, középkék szín jelöli a templomhajót, innen indul a tárgyi emlékek bemutatása. Az első részben a látogató megtudhatja, kik is a görögkatolikusok. Megismerheti a Miskolci Egyházmegye történetét, és arról is képet kap, hogy ez egy ma is élő egyház, amely közösségeket foglal magában, szentségeket szolgáltat ki. A falon látható nagy fotómontázs segítségével bárki áttekintheti a Görögkatolikus Egyház működését. Ezen a kiállításon is remek vezető volt segítségünkre: Terdik Szilveszter művészettörténész, a tárlat kurátora kalauzolt bennünket.
Később a püspöki székházban, az ott elköltött ebéd után, megnézhettük a kápolnát, amelyet Seres Tamás festőművész, restaurátor és csapata festett ki.
Ezután látogattunk el a csodálatos miskolci székesegyházba, amelyről írásom elején szóltam már. A templomban korábban csak a szentély falai voltak kifestve. Az épület a 20. század elején készült, a belső tér vasbeton szerkezetét sárgásbarnás színek uralták, kevés díszítőfestéssel. A tervek szerint a templomot az előbb már említett Seres Tamás és munkatársai festették volna ki, de más elfoglaltságaik miatt ez nem volt lehetséges, így végül ukrán festőművészek munkája nyomán születtek meg a falképek. Szekkótechnikával dolgoztak, egyes alkotásokat a műhelyben előre elkészítettek, majd utóbb felragasztották őket a templomfalakra, a többit pedig közvetlenül a falakra festették.
Sötétedni kezdett már, amikor utunk utolsó programjaként megtekintettük az avasi református templomot. Fehérre meszelt, vastag, erőteljes, négyszögletes oszlopok uralják a teret. Különlegessége a reneszánsz stallum, amely a feltételezések szerint a diósgyőri vár kápolnájából származik. Oldalán, mely a 15. században készült, liliomos zászlót tartó fekvő oroszlán intarziás képe látható. Festett előlapja a 18. századból való.
Az Avasról lefelé jövet már teljesen ránk sötétedett, pedig még csak öt óra körül járt az idő. Hamar összegyűlt a szakmai napra érkezett társaság, s az autóbusz visszaindult velünk Budapestre. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy a szervezőknek és a kitűnő tárlatvezetéseknek köszönhetően remekül sikerült ez a kirándulás.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
