Enyedi Ildikó, Az én XX. századom, a Bűvös vadász és a Simon mágus rendezője tizennyolc év után készített ismét nagyjátékfilmet. Testről és lélekről című alkotása múlt hét szombaton elnyerte a berlini filmfesztivál fődíját, az Arany Medvét. A rendezővel a díjról, a hosszú hallgatásról, a szerelem kockázatáról, a vágóhídról és a szarvasok teljes életéről beszélgettünk. De elmondta azt is, miért aggasztja a kormány tevékenysége.
– A díjátadót követő sajtótájékoztatón azt nyilatkozta, a berlini premier után elsírta magát a közönség pozitív reakciói miatt. Ennyire bizonytalan volt, hogy a nézők szerethetik-e a filmjét?
– Nem voltam bizonytalan, egészen biztos voltam benne, hogy ez a film csupán egy szűkebb réteget érint majd meg. Mindenkit borzasztóan erős vizuális ingerek érnek nap mint nap, ennek a filmnek pedig éppen a visszafogottság, a csend a lényege. Nagy lelki nyitottság kell ahhoz, hogy az ember felfedezze és élvezze az elrejtett humort, izgalmat, érzelmeket. Ráadásul a filmfesztiválok közönsége általában nagyon kényes. Ehhez képest a premier alatt, és a későbbi vetítéseken a nézők pontosan követték a film érzelmi hullámzását, együtt tudtak élni vele, nevettek az apró vicceken, elérzékenyültek az érzelmes jelenteken. Mindenre rátaláltak, amit elrejtettünk. Abba az áldott állapotba kerültek, ami a legjobb nézői helyzet, amikor valaki csak ül, és elfogadja, ami a vásznon történik. Ez számomra hatalmas ajándék volt.
– Az Arany Medve ezek szerint még nagyobb meglepetésként érhette.
– Meg sem fordult a fejemben, hogy díjat kapunk. A Berlinale a világ aktuális kérdései melletti kiállásáról híres. A Testről és lélekről azonban egy magánéleti történetet mesél el ideológiai, politikai reflexiók nélkül. Az, hogy megkaptuk az Arany Medvét, a saját előítéleteimre cáfolt rá. Kiderült, hogy sokkal nyitottabb és nagyvonalúbb a közeg, amelybe sok év elteltével visszatértem, mint ahogy gondoltam.
Mint egy pohár vízA múlt hét szombati gálán adták át a berlini filmfesztivál legfontosabb díjait. A legjobb filmnek járó Arany Medvét a Paul Verhoeven holland rendező vezette zsűri Enyedi Ildikó Testről és lélekről című alkotásának ítélte. A rendező köszönőbeszédében úgy fogalmazott, olyan egyszerű filmet akartak készíteni, mint egy pohár víz.
– Majdnem két évtized után készített újra nagyjátékfilmet. Miért volt ez a hosszú hallgatás?
– A legtermékenyebb éveimet egy kilátástalan őrlődésben töltöttem. Borzalmas időszak volt. Öt filmterven dolgoztam, de valahogy egyiket sem sikerült összehozni. Ilyenkor az ember egy idő után már nem biztos, hogy jó döntéseket hoz, így biztos bőven benne vagyok én is ebben a hosszú szünetben. De, alighogy elkezdtük végre ezt a filmet, az előkészítés első napján elfelejtettem az egészet. Nehéz is visszaidéznem. Most minden erőmmel azon vagyok, hogy a következő filmemet minél hamarabb elkezdhessem.
– A Testről és lélekről két visszahúzódó ember kapcsolatát mutatja be, akik nappal egymás közelében dolgoznak, álmaikban pedig szarvasként találkoznak. A női főhős, Mária zárkózottsága nem mindennapi, néhol autisztikus jeleket mutat, néhol Asperger-szindrómásnak tűnik. Miért egy ilyen különleges érzékenységen keresztül akarta elmesélni a történetet?
– Mindenkinek más stratégiája van arra, hogy a saját félelmeivel és érzékenységével együtt éljen. Mária a történetben a bezárkózást választja. Minden érintkezést a külvilággal a minimális szintre csökkent. Ebből szakítja ki az Endrével való találkozása. Ám ahhoz, hogy túllépjen a saját biztonságos világán, hatalmas bátorságra van szüksége. Ha meg akarja élni a szerelmet, teljesen át kell adnia magát egy idegennek. Meg kell kockáztatnia, hogy esetleg visszautasítják, megalázzák, bántják. De ezek a félelmek mindannyiunkban benne élnek. A szerelemért kockáztatnunk kell, hogy hülyét csinálunk magunkból. De hát, ha valami megéri, akkor ez az.
Fotó: Székelyhidi Balázs
– Mária szerepében Borbély Alexandra az elmúlt évtizedek egyik legerősebb magyar filmes alakítását nyújtotta. De ha jól tudom, elsőként nem őt választotta ki a szerepre.
– Alig várom a magyarországi premiert, hogy Alexandra színházi rendezői megnézzék a filmet. Ő annyira más karakter a mindennapokban, hogy szerintem senkinek sem jutna eszébe róla a filmbéli Mária. Én is így voltam ezzel sokáig, nem tudtam elképzelni ebben a szerepben. Hónapokig kerestem a megfelelő színésznőt, csodálatos színésznőkkel találkoztam castingon, de mindig hiányzott valami. Aztán egyszer csináltunk egy próbafelvételt Alexandrával, ahol elkezdett életre kelni a szerep. Jött egy újabb felvétel, majd még egy, és lassan kibontakozott előttünk Mária alakja. Alexandra valószínűleg megérezte, hogy a bizalmam feltétlen az irányában, és ebben a környezetben, ebben a biztonságban sikerült megtalálnia magában azt apró dolgot, ami közös benne és a főhősben. Ebből a csírából keltettük életre a karaktert. Alexandra ez után már nem eljátszotta, hanem megélte a szerepet. Tanúja lehettem annak, amiért a színészet egy mágikus mesterség. A szemem láttára alakult át, saját gesztusai lettek, saját belső törvényeket alakított ki. Így pedig már képtelen volt hibázni, alig kellett instruálnom őt a forgatáson.
– A férfi főszerepre nem profi színészt kért fel. Morcsányi Géza dramaturg és egy könyvkiadó vezetője. Nem volt nagy kockázat amatőrrel dolgozni?
– Géza volt a kiindulási pont számomra. Minden rendezőben működik egy belső iránytű, amely segíti a tájékozódást a filmkészítés során. Munka közben folyamatosan figyelnem kell rá, máskülönben veszélybe sodrom a forgatást. Amikor elkezdtük a munkát, biztos voltam benne, hogy helyes az irány, és Gézával semmilyen kockázatot nem vállalok. Tudtam.
– A film központi helyszíne egy vágóhíd, amelyről egy nyilatkozatban korábban azt mondta, a mai társadalom modelljeként jelenik meg. A vásznon azonban ez a helyszín nagyon is valóságos, semmi esztétizálás nincs benne, a szemünk előtt vágják le az állatokat.
– A budapesti háziasszonyok még az én gyerekkoromban is a piacon élő csirkét vettek, hazavitték és a szomszéd házmester vágta le. Az emberek tudták, minek mi az ára. Ma kevesen gondolnak bele, hogy a lefóliázott csirkemell honnan és hogyan kerül a hűtőpultba. A vágóhíd a filmen nem egy metaforikus tér. És ami fontos, nem valami lepukkant kelet-európai környezet, vérmocskos falakkal és kilátástalansággal, hanem egy EU-konform üzem. Egy pontosan szabályozott, tiszta, világos tér. A vágóhídon, ahol forgattunk, három napig vágnak, négy napig feldolgozás zajlik. Eszerint választottuk ketté a felvételeket. Azokat a jelenteket, amikor a színészek, a dialógusok kerültek a középpontba, mindig műszakon kívül vettük fel az üres vágócsarnokokban. Az állatok levágását azonban dokumentumfilmszerűen rögzítettük. Semmit nem módosítottunk, nem szóltunk bele a munkások dolgába, hagytuk, hogy csinálják, amit mindig. Igyekeztünk a legnagyobb tisztelettel jelen lenni, és felvenni, ami történik.
– Hogyan viselte a stáb ezt a munkát?
– Nem volt semmiféle pesti sápitozás és álszentség, hogy „jaj, szegény kis bocikák”. A vágóhíd nagyon erőteljes, megrendítő hely. A marhák egy napot töltenek ott, mielőtt levágják őket. Ez alatt az idő alatt az emberek és az állatok között kialakul egyfajta kapcsolat. Megható volt látni a munkások természetes szolidaritását, ahogy terelték az állatokat, ahogy beszéltek hozzájuk. Ebben az az archaikus egység, ösztönös tudás mutatkozott meg, amely a törzsi közösségek életmódját idézi fel. Hajtják az állatot, levadásszák, megeszik, majd megköszönik neki, hogy életet adott számukra.
Fontosabb, ami összeköt, mint ami szétválasztKedden délután a budapesti Toldi moziban tartott sajtóbeszélgetést Enyedi Ildikó rendező és az Arany Medve-díjas film stábja. A rendező az eseményen hangsúlyozta, „jó lenne többet foglalkozni azzal, ami összeköt minket, mint, ami szétválaszt. A Testről és lélekről című film egy egyszerű, csendes magánéleti történet, ami épp erről szól.”
– A vágóhíd nappali valósága után a főszereplők álmukban szarvasként bukkannak fel a téli erdőben. Miért épp a szarvasokra esett a választása?
– A szarvasmarhák miatt lettek a szarvasok: a rokonság volt a lényeg. Egy disznó, vagy egy szárnyas levágása is szörnyű dolog, de az csak iszonyt keltene a nézőben. A marhák, ezek a hatalmas testű, nagyon kifejező arcú, pillantású állatok halála drámai, átélhető a nézők számára, hiszen egy nagyon összetett lény pusztul el a szemük előtt. A vágóhíd ellentéteként pedig ott vannak a szarvasok, akik szabadon járják az erdőt. A szabadság persze nem valami boldog idill, hiszen a vadonban küzdeni kell a túlélésért, kevés az élelem, lelőheti őket a vadász, rájuk támadhatnak a farkasok. De teljes életet élnek. Nem egy szűk, ingerszegény tér keretei közé szorítva, társas kapcsolatok nélkül kell eltölteni az életüket, mint a szarvasmarháknak. Vagy mint a főszereplőinknek, akik vágóhídi állatokhoz hasonlóan nagyon limitált életet élnek.
Fotó: Székelyhidi Balázs
– Milyen volt a vadakkal forgatni?
– Felszabadító élmény volt. Az egyik technikusunk számára például a forgatáson derült ki, hogy állatkoordinátornak kellett volna mennie, annyira ösztönösen jól kommunikált az állatokkal. A vezető koordinátorunk, Horkai Zoltán be is vette őt besegíteni a csapatba. Mindannyian tudtuk, hogy rugalmasnak kell lennünk, türelmesnek, és rá kell bíznunk magunkat a véletlenre. Hajnaltól naplementéig forgattunk a szebb fények miatt, úgyhogy sötétben mentünk fel a hegyre és sötétben jöttünk le. Nagyon hideg volt, hó borított mindent, de ezek a felvételek remekül összekovácsolták a stábot.
– Egy német rádiónak a díjátadót követően úgy fogalmazott, hogy Magyarországon jelenleg „nem csak arról van szó, hogy tisztességtelen módon megkerülik a szabályokat, hanem alapjaiban változtatják meg és rombolják szét a szabályokat. (…) Szívesen volnék büszke a hazámra, de már hosszú évek óta nem tudok az lenni, és ez fáj nekem”. Szavainak komoly visszhangot keltettek itthon.
– Nem szeretném, hogy szándékosan félreértsék, amit mondtam. Én nem az országtól félek, és nem az országot szégyellem, hiszen ez a hazám. Csupán a jelenlegi kormány politikusainak tevékenysége aggaszt, mert úgy látom, hogy lebontják a demokrácia alapintézményeit. 1989-ben nagyon hosszú idő után esélyt kaptunk rá, hogy nyugalomban, egymással összefogva létrehozzunk egy jó kis országot. Sajnos rosszul éltünk vele. De ez számomra nem az emberekről szól, végképp nem a konzervatív gondolkodású honfitársaimról, akiknek az elveit tisztelem, hanem a kormányról, és egy szűk érdekcsoportról. Mélyen elkeserít ami történik, sajnálom, hogy nem tudok mást mondani. Nagyon remélem, ez az ügy nem fog rátelepedni a filmre.
– Korábban azt mondta, gőzerővel dolgozik a következő filmjén. Mi lesz az?
– Füst Milán A feleségem története című regényéből készítünk filmet. A Filmalaptól kaptunk rá előkészítési támogatást, most a producerekkel és a koprodukciós partnerekkel tárgyalunk. Remélem, sikerül megvalósítani.
– Az Arany Medve, gondolom, sokat segíthet benne, hogy elháruljanak az akadályok.
– Segít a díj, természetesen. De ezzel kapcsolatban elmondok egy történetet. Akira Kuroszava világhírű japán rendező az élete vége felé szeretett volna rendezni még egy filmet. Egy producer mesélte nekem nyafogva, hogy Kuroszava emberei megállás nélkül bombázzák a rendező filmtervével, de ő inkább valaki mással forgatna. Nem is jött össze a film, Kuroszava pedig nem sokkal később meghalt. Vagyis semmire sincs biztosíték. Rengeteg olyan alkotó van, akikhez képest én, Arany Medvével vagy anélkül, egy hangya vagyok csupán, mégsem kaptak lehetőséget rá, hogy elkészítsék a következő filmjüket.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
