Az első világháborút követő zűrzavarban igen merész tervek születettek, amelyek a káosz, az elégedetlenség, a földéhség és az emberiség aktuális problémáinak kiküszöbölésére, megoldására szolgáltak volna. Egyikük volt az Atlantropa-terv, amely Herman Sörgel német építész fejéből pattant ki. A lényege az volt, hogy az Afrikát és Európát elválasztó Földközi-tenger kiszárításával, egészen pontosan a vízszintjének lecsökkentésével új földterületeket nyert volna az emberiség, amivel – a remények szerint – újabb konfliktusoknak sikerült volna elejét venni.
Az 1920-as évek olyan briliáns felfedezéseket szültek, mint a penicillin vagy az árammal működő közlekedési lámpa, ám számos megmosolyogtató vagy éppen zavarbaejtően ambiciózus mérnöki ötletek is ekkor kerültek napvilágra. Ez utóbbiak sorába tartozik az Atlantropa-terv, amely egy hatalmas gátrendszert álmodott meg többek között a Gibraltári-szoroshoz. Ez a szerkezet a tervek szerint egyrészt annyi elektromos áramot termelt volna, amely Európa fogyasztásának felét fedezni tudta volna, másrészt segítségével kiszáradt volna a Földközi-tenger egy része, az egykor víz borította vidékek helyén pedig hatalmas új területeket vehetett volna birtokba a többek között a földekért is háborúzó emberiség.
Habár igencsak sci-fibe illőnek hat e terv, az ötletet valóban fontolóra vették, és az 1950-es évekig számos tudós emlegette, mint esetleges megoldást. A különös, utópisztikus látomásnak is beillő elképzelés Herman Sörgel német építész fejéből pattant ki. A 42 esztendős Sörgel 1927-ben találta ki Atlantropa tervét, amelyet eleinte Panropaként emlegetett. Az emberiség legnagyobb mérnöki munkái, mint például a Szuezi-csatorna megépítése inspirálta őt, ám a mércét még magasabbra helyezte.
A Földközi-tenger a párolgása következtében számításai szerint harmincszor annyi vízmennyiséget veszít, mint amennyivel a beleömlő folyók szaporítják. Ez a differencia csak azért nem jelentkezik szemmel láthatóan, mert a tenger összefüggésben áll a világóceánokkal és az elveszített vízmennyiség ilyesformán állandóan pótlódik. Így „csupán” annyit kell tenni, hogy a Gibraltári-szorosban gátak hálózatát építik ki, amely a vízutánpótlást akadályozta volna meg, a tervek szerint hasonló módon jártak volna el Szueznél és a Dardanelláknál is, valamint a Szicíliát Tunéziától elválasztó tengerszoros is kapott volna néhány gigantikus konstrukciót. Ezen gátakat összekötve a tetejükre autó- és vasutakat terveztek, amelyek segítségével könnyebb lett volna a közlekedés a két (pontosabban három) kontinens között.
Herman Sörgel
A becslései szerint a gátak segítségével a tenger magassága évenként tizenöt méterrel csökkenne. Tíz év alatt 150 méteres vízvisszahúzódásra lehetne tehát számítani. A projekt során – amely az egyik előadása szerint 250 éves időtartamra lett volna tervezve – megközelítőleg 660 ezer négyzetkilométernyi, művelhető földterületet hódítottak volna el a természettől (tehát nem az egész Földközi-tenger száradt volna ki, csak a vízszint lecsökkenésével új területek bukkantak volna elő a habokból, főként az Adriai-tengeren), miközben a gátak kb. 250 millió ember napi szükségletét biztosító áramot termeltek volna. A cél az volt, hogy bőséges villamosenergiát biztosítsanak az emberiségnek, valamint az élelmiszerellátást is javítsák, amivel egy új aranykort kívántak elhozni Európa népei számára. Sörgel gyakran mondogatta, hogy a „szuperkontinens” (vagyis az Afrikából, Európából, valamint az újonnan nyert területekből álló Atlantropa) létrehozása az egyetlen módszer egy újabb globális konfliktus megakadályozására.
Az első világégés borzalmainak és emlékeinek béklyóitól gyötörve számos tudós kereste Európában a megoldást hogy egy szebb és biztosabb jövőt teremthessenek a kontinens lakói számára. Habár a háború, majd az azt követő spanyolnátha milliók életét követelte, Európa lakossága 1920 és 1930 között 488 millióról 534-re nőtt. Eközben az öreg kontinens térképe teljesen megváltozott: birodalmak szűntek meg, régiúj országok bukkantak elő, számos apró államalakulat jött létre, amelyek sokáig nem találták helyüket a nagypolitikában. A német vidékeken pedig ismét egyre népszerűbb lett a már a 19. század végén felbukkanó Lebensraum (élettér) geopolitikai elmélet, amely azt a meggyőződést követte, hogy egy társadalom számára az a legfontosabb, hogy fennmaradjon és virágozzon, ehhez pedig megfelelő méretű földterület szükségeltetik. A leginkább Hitler felemelkedése után ismertté váló elképzelés a Führer gondolataiban már úgy öltött testet, hogy az árja német népnek joga van elvenni Kelet-Európa lakosainak földjét, hogy a szükségleteit ki tudja elégíteni.
A két világháború között egyre inkább elterjedt az a nézet, hogy Közép-Európa egyszerűen kicsi a túlnépesedő lakosai számára, vagyis nincs elég hely. Az Atlantropa-terv pedig azt ígérte: orvosolható a probléma.
A grandiózus terv történetének egyik legfurcsább eleme az volt, hogy valóban komolyan vették. A Földközi-tenger vizének eltüntetését célzó Panropa-projekt 1929-ben került be a köztudatba. Bár sokan felvonták rá a szemöldöküket, abban a korszakban, amikor megkezdték a Hoover-gát építését, amikor a Balti-Fehér-tengeri-csatorna is látható alakot öltött, nem sokkal korábban pedig átvágták Közép-Amerikát Panamánál, nem beszélve a hollandokról, akik szintén jelentős földterületeket hódítottak el a tengertől, egyáltalán nem tűnt lehetetlen feladatnak.
Feltehetőleg így nézne ki most Európa, ha megvalósul a terv
Sörgel ma talán őrültnek tetsző terve egy regényt is inspirált, amely a projekt eredeti nevét kölcsönözte a címéhez: Panropa. Az 1930-as alkotásban a heroikus német mérnökök annak ellenére hozták létre a gátrendszert, hogy számos ázsiai és amerikai gazember hátráltatta őket. A projektről film is készült, valamint megalakult az építészek és mérnökök által életre hívott Atlantropa Intézet. A figyelemfelkeltő elgondolás hosszú éveken át kapott nyilvánosságot a sajtótermékek oldalain. A Pesti Napló 1937 októberében például így írt róla: „Vannak még nagy fantáziával megáldott emberek… Ezen a héten a pálmát kétségkívül Hans Soergel német mérnök nyerte el, aki szédületes tervéről gyors egymásutánban tartott előadást a stuttgarti és a nizzai rádióban. Nem kevesebbről van szó, mint hogy Soergel ki akarja szárítani a Földközi tengert.”
Az Atlantropa-terv természetesen azzal nem foglalatoskodott túl sokat, hogy mit kezdenek azon az észak-afrikai, dél-európai, valamint közel-keleti kultúrák, amelyek tagjainak életét évszázadok óta a tengerpart határozza meg. Ahogyan annak a hatásaival sem, hogy a Kongó-folyó lezárásával és Közép-Afrika elárasztásával oldotta volna meg az attól északabbra fekvő Szahara öntözésének kérdését, valamint így tette volna a fekete kontinens belsejét hajózhatóvá. Habár az 1930-as években német kortársai a zsidókat nevezték meg, mint a Németországot fenyegető legnagyobb veszélyt, Sörgel szerint Ázsia lakóitól kellett akkoriban tartani.
A gibraltári gát látványterve
Atlantropát a korabeli felfogásnak engedelmeskedve Sörgel „természetesen” európai kézbe tette volna, az afrikai népekre csupán munkaerőforrásként tekintett. Ötletét a náci vezetéshez is elvitte, ám a terv nem szinkronizált a németek kelet felé forduló, hódító politikájával, így a világháború végéig esélytelennek tűnt a megvalósítása.
A második világégés porának elültével a projekt ismét előtérbe került, és számos politikus, valamint iparmágnás figyelmét keltette fel (főként az afrikai gyarmatokkal való kapcsolattartás zökkenőmentesebbé válását várták tőle), ám a világ fejlődése teljesen más irányba haladt: az atomenergia jóval praktikusabbnak tűnt, mint egy utópisztikus, szörnyű társadalmi és természeti változásokkal járó gátrendszer. Atlantropa ötlete végül Sörgel halálával végleg az enyészeté lett: 1952. december 4-én este Sörgel biciklivel ment a müncheni egyetemre előadást tartani, amikor egy ismeretlen sofőr elütötte. A 67 éves mérnök néhány héttel később, karácsony napján halt bele sérüléseibe. A tettest sohasem kerítették kézre.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
