A Duna időtlen idők óta megannyi titkot rejteget, melyek némelyike a szerencsés körülmények folytán idővel napvilágra kerül. Különösen az olyan rendkívül alacsony vízállás idején, mint az idei is, számos meglepetés bukkant elő a kiszáradt mederben, többségükben a második világháborúban aknára futott és elsüllyedt hajók rozsdamarta maradványai. Megannyi tragédia néma tanúiként idézik a múlt emlékeit, amelyek több mint hét évtized után is itt kísértenek.
A hideg novemberi tél fodrozódó fehér hullámtarajokat korbácsolt a Dunán és a hegymenetben igyekvő, színültig megrakott uszályokat vontató hajó hangosan dohogva küszködött az elemekkel. A gépész minden lóerőt kipréselt a valaha szebb időket látott motorból, ám a partot nézve így is szinte helyben látszott topogni a hajóvonta.
A naptól, széltől cserzett arcú kapitány a fejét csóválta, miközben aggódva tekintett előre. A hatodik esztendejében járó világháború tavasszal immár a Dunát is elérte, az angol repülőgépek által éjszakánként ledobált aknák szinte minden méteren halálos veszélyt rejtettek a hajóforgalomra, pedig a minden oldalról szorongatott Németországban egyre égetőbb szükség volt nyersanyagokra, élelmiszerre, s így tragikusan időszerűvé vált az ókori mondás, miszerint
S mindennek félelmetes nyomatékot adott a hajót kísérő SS-őrség. Annyi már számukra is nyilvánvaló volt, hogy a parancsban megszabott határidőre nem ér el a fontos rakomány Passauba. Ezzel a ténnyel az őrparancsnok is tisztában volt, aki tehetetlen dühében szaporán szitkozódott, befejezni azonban már nem tudta, mert egy hatalmas robbanás belefojtotta a szót.
A második világháború utolsó esztendejében se szeri, se száma nem volt a hasonló eseteknek, hiszen a szövetségesek repülőgépei elaknásították a fontos vízi szállítási útvonalat, ezzel is bénítva a nyersanyagok tekintetében behozatalra szoruló német hadigépezet folyamatos működését. A Duna aknamentesítése minden erőfeszítés ellenére sem volt tökéletes, s így aki kényszerűségből vízre szállt, soha nem lehetett biztos abban, hogy hajója eléri a legközelebbi kikötőt.
Mivel a hengerelt vaslemezeket a hadiipar igényelte, a fogyatkozó uszályok pótlására különös ötlettel álltak elő – vasbetonból kezdték készíteni az uszályokat. Igaz, a betonhoz szükséges cementtel is takarékoskodni kellett, de a vasból készült hajók mágneses terére élesített aknák kisebb veszélyt jelentettek a betonuszályok számára. A háború vége azonban gyorsan közeledett, így nem sok betonhajó készült. Az egyik betonból készült felrobbant uszály torzója egészen a hatvanas évek elejéig látható volt Komáromnál a Vág-Duna torkolatában.
A magyar hajózás történetének szakavatott tudója, Csonkaréti Károly a Hadihajók a Dunán című könyvében többek között a következőket írta az aknatelepítésről és az aknák hatástalanítására tett erőfeszítésekről, magyarán a Dunán lezajlott aknaháborúról:
„1944 áprilisában az angolszász légierő megkezdte a Duna aknásítását. Az úgynevezett ráhatású – a hajók által keltett mágneses, majd indukciós hatásra működő, tehát érintkezés nélküli – aknák legnagyobb része magyar folyamszakaszra került.
A háború folyamán a németek először a tengeren alkalmazták ezt az aknatípust, amelyet az angolok tökéletesítettek, továbbfejlesztettek és folyami változatait is kialakították.
A dunai aknamentesítést a német haditengerészet irányította. Kezdetben ballonzárakkal igyekeztek védekezni (Újvidék, Visegrád), de kevés eredménnyel. Az aknákat a folyam fölött cirkáló, elektromos robbantókészülékkel felszerelt – azokat a vízfelszín fölé lelógató – repülőgépekkel robbantották, de amikor a robbanáskor felcsapódó vízoszlop egy gépet a Dunába rántott, felhagytak ezzel a módszerrel. Ekkor szervezték meg a magyar folyamzár-zászlóaljak aknafigyelő szolgálatát. Az aknamentesítést ezek jelzései alapján német demagnetizált hajók végezték indukciós aknakereső-robbantó készülékeikkel.
Az aknaharcban a folyamőrség alárendelt szerepet kapott, mivel az aknák működési elvét a németek titokban tartották. Mivel azonban a németeket érthető módon csak a hajózóút érdekelte, azt fésülték át, a partközelbe esett aknákat (kb. 50-60 darab) magyar tisztek, köztük Bognár Jenő folyamőrkapitány – kiemelték, szétszerelték, s így ezeket az időzített, számlálószerkezettel ellátott különböző rendszerű aknákat a folyamőrség is megismerte. Akadt közöttük olyan is, amely csak negyvennégy nap elteltével élesedett, s csak a tizenötödik hajó elhaladása után robbant, s így a már mentesítettnek vélt területen is bekövetkezhetett aknarobbanás.
Az aknakeresés és szétszerelés munkája során a magyar folyamőrtisztek felismerték, hogy a magyar folyami erők az aknaharc terén nagy lemaradásban vannak. A folyamzár-zászlóaljakat – kellő műszaki felszereltség hiányában – ekkor már nem lehetett átállítani az indukciós aknák elleni hatásos küzdelemre. Néhány szétszerelt aknát – német parancsra – átadtak a német haditengerészetnek, de jó néhány darabot további tanulmányozás céljából elrejtettek. Amikor a németek előtt nyilvánvaló lett, hogy a magyarok ismerik a folyami aknák szerkezetét, átadták nekik a műszaki leírásokat.
Ezután a folyamőrség néhány alapegysége is kapott aknarobbantó készülékeket, s azokat evezős ladikokon vagy nagy AM-on vontatva ők is bekapcsolódhattak a tényleges aknamentesítésbe. A hosszú kötélen vontatott robbantókészülék elve: az elektródákba bocsátott áram a fenéken fekvő aknában mágneses erővonal-változást hoz létre, így csak az időzítéstől és a számlálószerkezet beállításától függően felrobbantja. Ezzel a módszerrel kb. 700 aknát robbantottak vagy szedtek fel, 200 akna azonban a hajók vagy uszályok alatt robbant. A folyamőrség Hegyalja aknakereső vontatója is így, aknakeresés közben pusztult el 1944. november 22-én.”
Miután a fentiekben betekintést nyertünk a Dunán folyó aknaharcba, a folytatásban arra is kitérünk, kik és hogyan telepítették a tengeri aknákat úgyszólván a Duna teljes hosszában a második világháború utolsó előtti esztendejében. Különös, hogy több mint hetven esztendővel a világháború befejezése után még mindig vannak az egykori szövetségesek levéltáraiban titkosított anyagok. A dunai aknatitkok egy részét mindössze másfél évtizeddel ezelőtt tették hozzáférhetővé a brit irattárak a nyilvánosság, de elsősorban a második világháború eseményeivel, okozati összefüggéseivel foglalkozó történészek számára. Tartsanak velem legközelebb is!
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
