Kísértés a trón és az oltár szövetségére

Kísértés a trón és az oltár szövetségére

Kereszténység és politika – lengyel szemmel. Avagy beszélhet-e Isten nevében egy politikus?

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a vallásosság próbaköve ma Lengyelországban és Európában – és nem csak ezeken a helyeken – a menekültkérdés. Két okból is. Keresztényként nem felejthetjük el, hogy minden ember a testvérünk, és minden emberben, különösképpen a valamilyen módon elesettekben fel kell ismernünk „Jézus Krisztus arcvonásait”, ahogy azt olvashatjuk az Elvándorlók és úton lévők lelkipásztori gondozásának pápai tanácsa című dokumentumban.

Másfelől annak a kereszténynek, aki politikai tevékenységet vállal, emlékeznie kell arra, mit tanít a politikáról a második vatikáni zsinat. Az egyházról szóló lelkipásztori konstitúcióban olvashatjuk, hogy a politika legalább annyira nehéz, mint amennyire nemes művészet, és hogy azoknak, akik művelni szeretnék, ennek megfelelő képességgel kell rendelkezniük, valamint tisztességesen fel kell készülniük annak gyakorlására. Feladat, az egyház társadalmi tanításához igazodó politika számára pedig egyenesen elhivatottság „az egyes személy vagy éppen politikai pártok részéről megvalósuló igazságtalansággal, elnyomással, erőszakkal és intoleranciával szembeni” okos és bátor fellépés. Lengyelországban mindezzel akadnak gondjaink. Pártállammal és pártos egyházzal lettünk gazdagabbak, sőt jelen van a vallásállam létrejöttének a fenyegetése is, miközben Ferenc pápa arra figyelmeztet és arról beszél, hogy „a vallásállamoknak mindig rossz végük van”.

Lengyelországban többé-kevésbé mindegyik politikai párt tagjai azonosulnak a kereszténységgel. Még a legszélsőségesebb baloldali formációkban is találunk olyanokat, akiktől nem idegen a valóság keresztényi alapú megközelítése. Egyházunk – a leglátványosabb példát véve alapul – fundamentalistákra és haladókra osztott, és nem csak politikai értelemben. Nem lenne ezzel semmi baj, ha nem felejtődne el – a zsinat szavaira emlékezve –, hogy a politikus hivatása gyakorlása során ugyan a saját keresztényi lelkiismerete szavára hallgat, de nem képviseli az egyházat, csak saját magát. Ahogy az egyháznak sincsen saját pártja, és nem részesít előnyben semmilyen politikai rendszert.

Lengyelországban jelenleg a kormányzó párt, a Jog és Igazságosság (PiS) politikusai és a hozzájuk kötődő társadalmi közösség hajlamos erről megfeledkezni. Mi több, az ellenzékben lévő, velük szemben álló politikai erőkhöz tartozó hittestvéreiktől kérlelhetetlenül elvitatják a jó szándékot és a hitet. Az ellenzéki pártok politikusait és a hozzájuk sorolt katolikus jobboldali publicistákat egyaránt „hasznos idiótáknak”, a lengyelség elárulóinak vagy olyan liberálisoknak tartják, akik semmi mást nem tudnak felmutatni az abortusz, a fogamzásgátlás, a gender, valamint az eutanázia ügyén túl. A kormányon lévők és az általuk megregulázott média közben arra is törekszik, hogy meggyőzze a társadalmat: nemzeti létünkre és nemzeti kultúránkra a legnagyobb fenyegetés az Európai Unió részéről leselkedik – melyet nem csupán idegen intézményként, hanem egyenesen ellenségként kezelnek. A jobboldali médiának ebben a katolikus médiumok bizonyos – talán meghatározónak is mondható és mindenekelőtt egyházmegyei és szerzetesi kötődésű – része is segédkezik.

Ha elfogadjuk, hogy az a mód, ahogy az egyház a menekültkérdéshez közeledik, visszatükrözi a hitét is, akkor ennek elég kifejező olvasatát kapjuk Pawel Lisicki szerkesztő publicisztikáiban. Ferenc pápa leszboszi látogatása után Lisicki azt írta, hogy Ferenc pápa „a baloldal tipikus képviselőjeként […] azt az állítást közvetíti, hogy a vallási és kulturális különbségeknek nem kell, hogy jelentőségük legyen a migránsok elfogadásában. Nem fontos, hogy ők keresztények vagy az iszlám hívei – mindenkit ugyanolyan jog illet.”

Ezeket az alapvetéseket megkérdőjelezendő Lisicki a teológiai érveléshez menekül. Be kell ismerni, hogy megalapozottan, ám már erősen meghaladott álláspontot képviselve. Meghökkenti, mi több felháborítja és megbotránkoztatja az a tény, hogy a pápa a muszlimokat „Isten gyermekeinek” nevezi. Szerinte – ezzel a kortárs teológia álláspontjával megy szembe – „ez a meghatározás nem egyszerűen az emberekre vagy a muszlimokra vonatkozott, hanem a keresztényekre, azokra, akik elfogadják a keresztet”. Isten atyaiságát kizárólag a katolikusokra szűkítve és számukra fenntartva Lisicki szembehelyezkedik azzal, ami a keresztény gondolatiságban meghatározó, vagyis hogy minden ember Isten gyermeke, mert mindannyian az ő képére és hasonlóságára lettek megalkotva.

A százados szolgájának, vagyis egy pogány nem zsidónak a meggyógyításáról szóló példabeszédben Jézus – aki értékeli azt a bizalmat, amelylyel amaz, a római megjutalmazta – így szól az apostolokhoz és a hallgatósághoz: „Bizony mondom néktek, senkiben sem találtam ilyen nagy hitet egész Izraelben. De mondom néktek, hogy sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában, ennek az országnak fiait pedig kivetik a külső sötétségre, s ott lesz sírás és fogcsikorgatás” (Máté evangéliuma 10,5–12). Az Úr előtt tehát egyedül az ember lelkiismerete számít, ez a legfőbb morális norma, még akkor is, ha az illető bűnt követett el.

Mi több, ha valakinek nyugtalankodnia kell a saját örökléte, azaz a megváltás felől, azok nem a „napkeletről és napnyugatról” valók, akik még csak nem is hallottak Isten fiáról, hanem azok, akik teljes biztonsággal állítják, hogy ők Isten gyermekei.

A katolikus és jobboldali publicisták a fentebb illusztrált módon igazolják és támogatják teológiai-morális oldalról a politikusokat abban – a kormányon lévőket éppúgy, mint sokakat az ellenzék soraiban –, hogy a menekültkérdéshez ellenségesen közeledjenek. Hasonlóképpen nyilvánul meg a lengyel püspökök, plébánosok és káplánok meghatározó része is, amit aztán készségesen ki is használnak a politikai ranglétra alacsonyabb fokán tartózkodó politikusok és az önkormányzatok is.

Jelen van tehát a trón és az oltár szövetségének a fenyegetése, ami végeredményben elvezethet egy puhább teokratikus diktatúrához. Merthogy mindig létezik a kísértés a morális rend bevezetésére, mely ennek vagy más vallásnak a szabályaiból következne, az állami törvények, a polgári jog és a büntetőjog közreműködésével. Miközben Ferenc pápa világosan kimondja, hogy „az államnak világinak kell lennie. A felekezeti államok rosszul végződnek. Ellentmondanak a történelemnek. Úgy vélem, hogy a szilárd jogokkal megtámogatott és a vallásszabadságot garantáló világiasság nyit teret a fejlődésnek.”

Ferenc pápa a La Croix-nak adott interjújában mondta: „Isten gyermekeiként és az emberi méltóságunkra való tekintettel mindannyian hasonlóak vagyunk.” Ebből az következik, hogy a politikus, amennyiben működésében a keresztényi lelkiismeret vezeti, akkor ha van valami, aminek megőrzésével különösképpen törődik, az a világi állam, melyben „mindenki szabadon fejezheti ki a saját hitét. Ha a muszlim nő fátylat akar hordani, hadd tegye. Hasonló a helyzet a katolikussal, ha az keresztet akar hordani. Mindenkinek lehetővé kell tenni, hogy saját hitét megvallhassa, nem a kultúra peremén, hanem abban magában” – mondja Róma püspöke.

Mivel a jól működő laikus államnak alapja a párbeszéd, szükségesek olyan intézményi terek, ahol ez megvalósulhat. Ferenc számára ilyen, a megértésre irányuló hely a parlament, és a megegyezéshez elvezető út, a módszer a kompromiszszum: „Azért van a parlament, hogy vitatkozzunk, indokoljunk, megmagyarázzunk, érveljünk. Így fejlődik a társadalom.” És így ölt alakot a jog is. Ha ebben a jogalkotásban és jogérvényesítésben a katolikusnak akad külön feladat, az mindenekelőtt a lelkiismeret tiszteletben tartása – állítja a pápa a már említett interjúban.

Az utóbbi hónapokban konfliktusokkal terhelt Lengyelországban a törvényhozói, a bírói és a végrehajtói hatalom viszonya. Viták vannak a lengyel kormány és Brüsszel, valamint a velencei bizottság között. Ennek a konfliktusnak a sűrűjébe, tudatosan vagy sem, bevonódtak a laikus és a klerikális közösségi hírforrások is. Ez a törekvés már a legutóbbi parlamenti választásokon és az elnökválasztáson is határozottan láthatóvá vált. Például azzal, ahogy Jaroslaw Kaczynski, a győztes párt vezetője szólt az egyik szerzetesi médiakonszern élén álló Tadeusz Rydzyk atyához: „Hálával fordulok a tisztelendő igazgató atyához mindazért, amit a lengyel egyházért, Lengyelországért tett, és nagyon sokat tett. Igazgató atya, nélküled nem született volna meg ez a győzelem. […] El kell mondani, hogy nincs ez a győzelem a Mária Rádió [lengyelül Radio Maryja] családja nélkül.” Ez nem mást jelent, mint hogy egy szerzetes és az általa irányított média egyetlen párt oldalán szállt síkra. Ezzel maga is egyfajta oldallá vált, kvázi párttá vagy valamiféle politikai formációvá.

Ugyanebben a beszédében a PiS elnöke, miután ecsetelte, milyen nehézségek tornyosulnak pártja és kormánya előtt a Lengyelország újjáépítése felé vezető úton, ennél is tovább ment, és a következőket mondta: „Látható, hogy ezen a nehéz úton haladva Lengyelországot szolgáljuk. Látható, hogy mi a lengyelség lényege. Látható, hogy nincs Lengyelország az egyház nélkül. Látható, hogy mindenkinek, még ha nem is részesült a hit kegyelméből, ezt el kell fogadnia. Minden, az egyház felé nyújtott kéz a haza felé nyújtott kéz. Mi ebben hiszünk.” Ekképpen simítja egybe a lengyelséget és az állampolgárok hazafiasságát az egyházzal és fordítva. Az egyház és az állam így egy és ugyanaz. Ha pedig valakinek ne adj’ isten mégis kétsége támadna efelől, annak érdemes a döntőbírósághoz folyamodnia tanácsért, melyben azok találhatók („mi”), akik hisznek. Ez a bizonyos „mi” természetesen Kaczynski pártbéli elvtársait jelenti, illetve tulajdonképpen őt magát. És ekképpen kerülünk a klerikalizmus ördögi körébe, amitől szüntelenül óvtak az utóbbi idők pápái.

Abban az esetben, amikor a politikusokat a tevékenységükre nem csupán az egyház, hanem mindenekelőtt a Jóisten hatalmazza fel – mert ilyen hangokat is lehet hallani –, a kormány kritikája bűnnel ér fel. Ellenben az egyházi visszaélések kritikája esetében – nem annyira manapság, de a múltban annál inkább így volt ez – nem tudható, hogy vajon kihágás történt vagy bűntény. A világi hatalom pedig – az egyházi hierarchia erőivel vállvetve – észrevétlenül hajtja végre annak ítéleteit. Pedig Ferenc, Róma püspöke azt mondja: „Az államnak egyformán kell kezelnie minden kritikát. Ezen alapszik az igazi világiság.” Mert hát hogy is lehetne egyetérteni azzal az állítással, hogy „minden, az egyház felé nyújtott kéz a haza felé nyújtott kéz”?

Nehéz szívvel lehet csak hallgatni az ilyen jellegű kijelentéseket, különösen azért, mert emlékeztetnek a kommunista miniszterelnök, Józef Cyrankiewicz beszédére, melyet 1956-ban mondott a hatalom ellen felkelő munkásoknak Poznanban: „Minden provokátor és elmeháborodott, aki kezet mer emelni a népi hatalom ellen, biztos lehet benne, hogy a népi hatalom pótolja majd ezeket a kezeket.”

Ehhez hasonló módon országunkban olyan politikai rendszert, tehát tulajdonképpen olyan államot próbálnak létrehozni, amelyben a vallás meghatározza a politikusok működését. Ez pedig egyenes út – ahogy Leszek Kolakowski professzor mondja – a totalitárius szent zsarnoksághoz. A politikában, ahogy a vallásban is, ez az isteni jellegű teremtés kiterjesztésén alapszik. Ugyanakkor, ahogy arra a történelem tanít, az a politikus vagy az a káplán, aki azt hiszi, Isten erejét birtokolja, és hatalmában áll mennyországot teremteni a földön, ha épít is valamit, az nem más, mint a pokol.

Nem szeretném a pszichoanalitikust játszani, ám Jaroslaw Kaczynskinak a kormány számos akciójával kapcsolatos értelmezései freudi elszólásnak tekinthetők. Láthatóan úgy vélik, és ezt ki is mondják, hogy a választási győzelem a gondviselő Isten jeleként fogható fel, és ha ez így van, akkor ez azt is jelenti, hogy ez Isten akaratát testesíti meg. Aki ezt nem ismeri el, az magát zárja ki a nemzet közösségéből. Ettől még maradhat lengyel, csak éppen „másodrangú” (utalás Kaczynski kijelentésére, aki így nevezte egy nyilatkozatában a kormány ellen tüntetőket – a szerk.). Így bábozódik be a teokratikus diktatúra – Kolakowskival szólva – a szeretet diktatúrájában. „Mi tudjuk” és mi mondjuk meg, hogy mi az igazi jó, szép és igaz.

Az államról és az egyház szerepéről való ilyesféle gondolkodásnak a szélsőséges példája nálunk az úgynevezett koronázási mozgalom. Ennek a mozgalomnak a tagjai, világiak és néhány egyházi személy is, Jézust Lengyelország királyaként iktatnák be. Megítélésük szerint már maga ez az aktus megvédené Lengyelországot minden rossztól. És így nyer teret minden vallás legfőbb ellensége, a babona, és ehhez társul még a mágia is. Nem az ateizmus a vallás első számú ellensége, hanem az a meggyőződés, hogy így vagy úgy, de el lehet nyerni Isten bizalmát, és akár még arra is rá lehet venni őt, hogy teljesítse az akaratunkat. Isten a politikai vitákban megkérdőjelezhetetlen érvként működik. Hiszen a parlamenti vitákban nem lehet döntést hozni arról, hogy valami egyezik-e vagy sem Isten akaratával.

(Fordította: Szathmáry István Pál)

A kereszténység és a nyers politika témában indított vitacikksorozatunk eddig megjelent írásai:

György Zsombor: A bárányok nem hallgatnak;

Horkay Hörcher Ferenc: Kereszténység és politika Európában, Magyarországon;

Szilvay Gergely: Képmutatás-e a keresztény politika?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »