Vona Gábor, a Jobbik egykori elnöke korábban azt nyilatkozta, hogy a néppártosodás akkora siker a Jobbik életében, hogy azt tanítani fogják az egyetemeken. Nos, abban egyetértek Vonával, hogy valóban tanítani fogják – legalábbis tanítani kellene – csak éppen nem sikerként, hanem a magyar parlamentáris rendszer történetének egyik legnagyobb bukásaként. Történelmünk során sokak személye tett már tökre pártot, szervezetet, mozgalmat így vagy úgy, de vitán felül áll, hogy amit Vona művelt a tekintélyes erővel rendelkező radikális párttal, azt eddig nem nagyon sikerült másnak megtenni nemhogy a saját pártjával, de még máséval sem.
Nyilván a néppártosodás nem múlik el nyomtalanul, vannak utórengései. A Vona által kiherélt egykori pártkáderek számára pedig vissza-visszakacsint a múlt, minél jobban kívánnak szabadulni tőle, annál inkább. Pedig már annyira szeretnének továbbra is különösebb munka nélkül jó kereseti lehetőséghez jutni.
Mielőtt bárkit megtévesztenék, nem Kulcsár Gergely védelmében írom ezt a cikket, azt nem érdemli meg, és nem is szorul rá. Egyszerűen csak jelenségekre kívánok reagálni az üggyel kapcsolatban.
Az összefosásnak (bocsánat: összefogás) azontúl, hogy nevetséges, van egy olyan kellemetlen velejárója is, hogy mindenki elveszti a színét benne (már akinek volt valaha). Múlt héten ezt a témát már kellően kiveséztem, s mivel az Orbán-utálat azóta sem avanzsált sem világnézetté sem pedig politikai programmá, a helyzet nemigen változott. Ilyenkor pedig törvényszerű, hogy kölcsönhatásba kerülnek egymással olyan emberek, akiknek egy normális világban az égvilágon semmi közük nem lenne egymáshoz, maximum a népszerű „ismered azt a viccet, hogy x, y és z bemennek a kocsmába” történetek furcsa fantáziavilágában. A „holocipőkbe” köpködő Kulcsár Gergely is egy ilyen vicc szereplője, csak fantáziavilág helyett a kőkemény valóságban. Kulcsárnak már nyilván minden porcikája megbánta, hogy tíz perc hírnév kedvéért kimarad ilyen „menő dolgokból”, mint például a különböző pozíciók egymás közti leosztása, de hát mindennek megvan az ára, ugyebár, hiába is menekülne kézzel-lábbal a múltja elöl.
A politikailag korrekt világnak lényegében egyetlen egy szabálya van, kis túlzással minden más megengedett. Ez pedig dióhéjban annyi, hogy ne sértsd meg azokat (illetve azok felmenőit), akik ezt a rendszert működtetik. Ha ezt megteszed, akkor a „demokraták kaszinójába” többé nem léphetsz be. Soha. Annak ellenére se, hogy elvileg kilenc éve van „jobboldali kormányzás” Magyarországon. Kulcsár Gergely pedig pontosan ezt az aranyszabályt sértette meg. Ha például milliókat lopott volna, minden további nélkül lehetett volna jelölt, és a belpesti ficsúrok sem fordítanak hátat neki.
Kulcsár Gergely bizony két szék közül a pad alá esett. A radikálisoknak már nem kell (mondjuk a cipős „botrányán”, illetve az utána következő szánalmas vezeklésén kívül én amúgy sem nagyon hallottam róla az évek alatt), a demokratáknak pedig nem is fog kelleni soha. S úgy gondolom, hogy ez valahol így igazságos. Kevés visszataszítóbb dolgot tudnék felidézni annál, mint vezekelni látni egy „nemzeti radikálist” egy ilyen, vagy ehhez hasonló dologért, amit ráadásul heccből és polgárpukkasztásból csinált tíz perc szereplés kedvéért (nagyjából ennyire is gondolta komolyan). De hát akkoriban Vona Gábor (és persze a zsíros parlamenti fizetés) vonzóbb volt annál, hogy ne érte volna meg bűnbánóan egy virággal szelfizni egyet a cipőcskékkel. Megjegyzendő továbbá, hogy köpködés helyett a nemzet nagyobb hasznát látta volna például annak, hogy betiltott irodalmak olvasását, esetleg magas fizetéséből ezek nyomtatásban való terjesztését propagálta volna.
Kulcsár Gergely vissza(nem)térésének története egyetlen szempontból fontos. Jól szemlélteti, hogy kiknél is pattog valójában az a bizonyos pöttyös laszti, hiszen a belvárosi srácok egyet füttyentettek, és Kulcsár máris kiskutya módjára vonult háttérbe. Elég szokatlan, hogy egy pár százalékos rétegpárt dönti el, kik indulhatnak és kik nem, hacsak nincs jóval nagyobb befolyásuk annál, semmint azt egy „halandó” a támogatottságból kiindulva lemérhet. A Jobbiknak pedig már arra sem maradt energiája, hogy legalább betyárbecsületből a saját emberüket bevédjék, mint ahogy azt a DK teszi számos esetben, ha a sajátjairól van szó (mondjuk mit is várunk egy olyan alakulattól, ahol a belső levelezések is kiszivárognak). Mellesleg emlékszünk még, hogyan csicskáztatta a pár százalékos SZDSZ annak idején a szocialistákat? Kísérteties a hasonlóság.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
