Kis híján az életükkel fizettek társuk elfogyasztásáért a kannibál tengerészek 

Kis híján az életükkel fizettek társuk elfogyasztásáért a kannibál tengerészek 

Az éhségtől, szomjúságtól és a perzselő naptól gyötört két férfi komoran nézett egymás szemébe. Hosszú hallgatás után az egyikük, cserepes ajkait kinyitva megtörte a nyomasztó csendet: „A fiú haldoklik. Neked feleséged van és négy gyermeked, és nekem is van egy feleségem és három gyermekem. Mások is ettek már emberi húst.” Mindketten a csónakban fekvő tehetetlen testre pillantottak és felkészültek az előttük álló horrorra. A két férfi nem is sejtette, hogy tettük később a jogtörténet híres esetei közé emelkedik.

A Mignonette nevezetű angol jacht 1884. május 19-én hagyta el az angliai Southampton kikötőjét fedélzetén négy emberrel. A 31 éves kapitány Tom Dudley és két társa, Edwin Stephens és Ned Brooks tapasztalt tengerészeknek számítottak, a 17 éves hajóinasnak, Richard Parkernek azonban ez volt az első tengeri útja. Dudley-nek és csapatának Ausztráliába kellett leszállítani a jachtot, amelyet finoman szólva nem a nyílt óceánra terveztek. A csapat tudta, hogy egy hosszú és problémákkal teli útra vállalkoztak, de az előttük álló borzalmakra egyikük sem számított.

A jacht szerkezetbeli hiányosságai július 5-én mutatkoztak meg, amikor félúton Madeira szigete és Fokváros között egy hatalmas hullám feldöntötte a Mignonette-t, amely azonnal süllyedni kezdett. A hajót mindenkinek sikerült elhagynia. A négy hatjótörött egy mentőcsónakban, több mint 1100 kilométerre a szárazföldtől várta a csodát, két konzerv tarlórépa társaságában. Dudley szigorúan porciózta a csekélyke élelmet, amelyet később egy a csónak mellett elúszó, majd kifogott, teknős húsa egészített ki. Hogy elkerüljék a kiszáradást, a hajótöröttek megitták a teknős vérét és saját vizeletüket, illetve csekély vízutánpótláshoz jutottak az esőcseppek felfogásával is.

Hírdetés

Több mint két hét elteltével azonban a fenti módszerekkel elégtelennek bizonyult a folyadékutánpótlás. A szomjúságtól gyötört Parker végül jelentős mennyiségben ivott a tengervízből, amitől súlyos, szinte öntudatlan állapotba került, mivel a sós víz tovább fokozta szervezetében a dehidratációt. Dudley és Stephens ekkor határozta el, hogy a tettek mezejére lépnek és  feláldozzák a fiatal Parkert, hogy annak húsa táplálja majd őket. A két tengerész azonban jelentősen „félreértelmezte” a tengeren érvényben lévő, véres és íratlan gyakorlatot, “a tenger törvényét”, amelynek értelmében a hajótörötteknek sorsot kellett húzniuk, hogy ki lesz az, aki feláldozza magát a többiekért. Sorsolás ebben az esetben nem történt, Dudley és Stephens lefogta és megölte a harmatgyenge, haldokló fiút. Brooks nem vett részt a véres aktusban, de ő is evett az áldozat húsából, és ivott annak véréből.

A szükségből lett kannibálokra 24 nap hánykolódás után rámosolygott a szerencse: egy német hajó kimentette őket. A hajótöröttek nem titkolták el mit műveltek túlélésük érdekében, mindketten úgy gondolták, hogy a tenger íratlan törvényei szerint jogos cselekedetet hajtottak végre. A brit hatóságoknak azonban erről más volt a véleményük. Hazatértükkor mindkét elkövetőt letartóztatták és gyilkosság vádjával bíróság elé állították őket.

A tárgyalás kulcskérdése “a tenger törvénye” gyakorlatának a jogszerűsége volt, azaz a bíróságnak döntenie kellett arról, hogy végszükség esetén megengedhető-e az emberölés, hogy azzal más emberek élete megmenthetővé váljon. Ámbár az esküdtszék és a közvélemény az elítéltek oldalán állt, a bírák 1884. december 9-én halálra ítélték a vádlottakat, azzal az indoklással, hogy a végszükség csak az önvédelem esetén áll fenn, így a kapitánynak és a kormányosnak nem állt jogában meggyilkolni a szerencsétlen Parkert. A nem sokkal az ítélet után érkező királynői kegyelem azonban megmentette Dudley-t és Stephenst a kötéltől és büntetésüket hat hónap fogházra változtatta. 


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »