Királyi sír vagy legenda? Ethelbert története új fényt kap

Királyi sír vagy legenda? Ethelbert története új fényt kap

1925-ben egy szarkofág felfedezése a dorseti Sherborne apátságban szenzációt keltett, sokan azt hitték, Ethelbert, a 9. századi wessexi király földi maradványai kerültek elő. Bár a történeti és régészeti bizonyítékok ezt megkérdőjelezték, a felfedezés lendületet adott a háború után, a vallási emlékhely újjáélesztésének.

Királyok az árnyékban

Æthelberht és testvére, Æthelbald – Wessex királyának, Æthelwulfnak fiai – rövid és eseménytelen időszakban uralkodtak a 9. század közepén. Ma mindkettőjük emlékét kitakarja fiatalabb testvérük, Nagy Alfréd alakja. Az Angolszász krónika szerint Æthelbaldot Sherborne-ban temették el, és Alfréd életrajzírója, Asser arról írt, hogy Æthelberht testvére mellé került ugyanoda. Ez ritkán vitatott adat.

A temetkezési helyek pontos helye azonban máig kérdéses. A 16. századi antikvárius, John Leland úgy vélte, hogy a testvérek a Szent Mária-templom főoltára mögötti részen nyugszanak. A 18. században John Hutchins azt feltételezte, hogy eredetileg a templom előcsarnokában temették el őket, majd később vitték őket a főoltár közelébe. Az áthelyezés akár a 11. század közepén Ælfwold püspök vagy a 12. század elején Roger, Salisbury püspöke alatt is megtörténhetett. Mindezt azonban csak évszázadokkal későbbi beszámolók támasztják alá – a fizikai bizonyíték hiányzik.

Kényelmes felfedezés

1925-ben Stephen Harold Wingfield Digby tiszteletes, a sherborne-i plébános, egy „nagyméretű kőkoporsó” megtalálásáról számolt be a Spectator szerkesztőjének. Úgy vélte, hogy valószínűleg újabb királyi sírra bukkantak. Lehet, hogy őszinte volt a hite – de az is lehet, hogy a történet hasznos volt. A két háború közti időszakban az apátság középkori Miasszonyunk kápolnájának helyreállítása pénzügyi gondot jelentett. A legenda segíthetett az ügy támogatásának megerősítésében.

Hírdetés

A Miasszonyunk kápolna a 16. században a Sherborne School tulajdonába került. Részben lebontották, majd 1560-ban igazgatói lakássá alakították. Az újjáépítés gondolata a 19. század közepén merült fel, valószínűleg Edward Harston traktariánus lelkész javaslatára. 1860-ban George Wingfield Digby visszavásárolta a kápolnát az iskolától, de a terv elhalt.

1917-ben a kápolna újra a figyelem középpontjába került, Frederick James Bosworth Wingfield Digby őrnagy, George King templomgondnok és Digby tiszteletes háborús emlékműként gondolták újra. A tervet azonban többen ellenezték.

Makacs ellenfél

Az ellenzők közül kiemelkedett Albert Reginald Powys, a Sherborne School egykori diákja, aki 1912-től az Ancient Buildings védelmi egyesület titkáraként dolgozott. Powys határozott kampányt indított a felújítás ellen, hogy megóvja a reformáció utáni épületeket. Bár 1921-ben mégis megkezdődött az építkezés, Digby 1922-es egyházközségi leveléből kiderül, az előrehaladást jelentősen hátráltatta a kampány. 1925 nyarán még 4000 font hiányzott – ekkor bukkantak a szarkofágra.

A felfedezésről már a Spectator megjelenése előtt beszámolt az Irish Catholic Herald, majd más lapok is átvették a hírt. A sajtó szerint a szarkofág Ethelbert király maradványait rejtette – de ez szakértői alátámasztás nélkül hangzott el. Később kiderült, hogy a csontváz túl nagy volt a koporsóhoz, és a szarkofág valószínűleg egy 1801-es lelet, amelyet akkor már egyszer újratemettek.

A legenda mégis hatott. A közeli Winchester, ahol Nagy Alfréd sírja található, felidézte az „ősi Wessex” világát – ezt a korhangulatot Thomas Hardy regényei is népszerűsítették. Az apátság nyáron rekordszámú látogatót fogadott, a történet bekerült az Apátságok (1925) című útikönyvbe is, amelyet M. R. James írt.

Bár a legenda új lendületet adott a kápolna-projektnek, az anyagi helyzeten keveset javított. A királyi csontok valódi holléte továbbra is rejtély. De Sherborne története gazdagabb lett egy új, ha nem is hiteles, de annál izgalmasabb fejezettel.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »