Ezekben a napokban vált világossá, hogy mi a vergődő magyar baloldal első feladata. Még mielőtt rákanyarodhatna a jövő tavaszi parlamenti választások felé vezető útra. A felismerés nem új. Eddig is tudta mindenki, hogy mi a helyzet, de felvállalni a megoldást, konkrét és végleges döntést hozni senki sem mert. Lehet, hogy most sem születik ilyen. Elvégre odázgatni könnyebb, mint valamit valamiért alapon rácsapni az asztalra. Ám azzal minden érintett szereplő tisztában lehet, hogy beköszöntött a huszonnegyedik óra.
A feladat: a baloldalnak meg kell szabadulnia Gyurcsány Ferenctől. Az embertől, akit eddig – a kissé elkoptatott frázissal – lenyelni és kiköpni sem voltak képesek. Tapasztalhattuk, hogy a híradásokba visszakecmergett Lengyel László politológus éppúgy érti ezt, mint a közeg meghatározó pártembereinek zöme Botka Lászlótól Juhász Péterig. Értették persze négy évvel ezelőtt is. Akkor nem bírták összeszedni a bátorságukat. Nem volt olyanjuk.
Tény, hogy a Demokratikus Koalíció létező párt, értelmezhető bázissal. Tény, hogy ha a baloldal szétaprózódik – tekintettel arra is, hogy az ellenzék eleve többpólusú –, az az érvényes választási rendszerben megnehezíti, aktuális feltevéseink szerint már-már kizárhatóvá teszi Orbán Viktor és a Fidesz legyőzését. 2013–14-ben is ez a megfontolás vezetett a széles-gyurcsányos összefogáshoz. Az eredményét ismerjük: a lista pártjai közül egyedül az MSZP alakíthatott országgyűlési frakciót, miközben a jobboldal másodjára is kétharmadot szerzett. A nagy összeborulás totális kudarcot hozott. Mennyit számíthatott ebben, hogy az amúgy Fidesz-elutasító választók sokasága akkor sem szavazna olyan szövetségre, amely Gyurcsány Ferencet is tartalmazza, ha bottal kergetnék az urnákhoz? Nehéz számszerűsíteni. Ám azt sejtjük, hogy a középtájt tanácstalankodók számára az egykori miniszterelnök elfogadható a legkevésbé a komplett oppozíciós térfélről. Hogy az ördögbe ne ő lenne az első, ha még a szocialisták háta is borsódzik tőle?
Ez így marad, míg világ a világ és ország az ország.
Gyakran felmerül: ha voltak is bűnei a DK elnökének, elévültek rég. Ez egyrészt nem igaz. A 2004. december 5. előtti kampány rettentő hazugságai például nem évülnek el. A 2006 őszén és azután történetek sem nagyon. Másrészt nem is ezek számítanak. A Gyurcsány Ferenccel szembeni általános-elsöprő ellenszenv nem a múltnak szól. Hanem a jelennek. S ha felmerül egy lehetséges jövő víziója, amelynek akár ő is főszereplő-félesége lehetne, attól aztán mindenki fejvesztve menekül.
Gyurcsány Ferenc 2009-es lemondása, majd az MSZP széthasítása után sem tett semmit, amitől kvalitásosabb, tehetségesebb, szerethetőbb politikusnak tarthatná őt a fanatikusok körén kívüli publikum. Ellenkezőleg: minden fellépése, megnyilvánulása újabb és újabb rétegeket pakol a képre, amely egy fárasztó politikai bohócot ábrázol. Messzebbre ne menjünk: minapi évértékelője stílusában-tartalmában tökéletesen illusztrálja mindezt.
Kétségtelen: a politika az eladható demagógia művészete is. Napjainkban különösen az, és minden jel arra utal, hogy ez a közeljövőben pláne így lesz. Csakhogy az, amit Gyurcsány Ferenc csinál, értékesíthetetlen. Rossz ízű szubkulturális termék, semmi több.
Mi lenne, ha mégis úgy merülne fel a dilemma újfent, hogy hát de nélküle Orbán Viktor marad a király? Vele nem? A gyakorlat mit tanít? Botkáéknak egyszerűen muszáj vállalniuk a kockázatot. Történetesen azért is, mert igaz: ha a DK kimarad az összefogásból, annak a szavazóit is el kell gondolkodtatnia. A pártot választani nem tudók farvizén.
Végül: ha nem vállalják a döntést most sem, az nem azt jelenti, hogy minden marad a régiben. Ha tovább gyakorolják a szőnyeg alá söprés művészetét – amihez csodásan értenek –, hamarosan nem marad belőlük semmi. El fognak tűnni mind egy szálig. Jó-jó, annyira nem is okvetlenül hiányoznának. Én nem is aggódom. Elemzek csupán.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 11.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
