Kik kívánnak bennünket beolvasztani önmaguk közé?

Elhunyt Csoóri Sándor. Isten nyugosztalja. Kérdés persze, miként vannak ezzel azok, akik egy időben mindent elkövettek, hogy vonja vissza egy félmondatát.

Lehet, hogy furcsának találják talán olvasóink, de nekem halálhíre hallatán egyetlenegy mondata ugrott azonnal az eszembe. Móricka-effektus ide vagy oda, de tényleg. Igen, egyetlen mondata. Egyetlen, ami egykor kiverte a biztosítékot.

1990-ben a „Hitel” akkori szeptemberi számában így fogalmazott: „A szabadelvű zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag „asszimilálni” a magyarságot.” Igen, így, szóról szóra. A pesti szalonok közvélemény-formálóinak a haja is égnek állt erre.

Nyilván Csoóri vette akkor a lapot, többet ilyet nem írt le, még akkor sem, ha idézett mondata a huszadik századelő magyar valóságára vonatkozott. Most hagyjuk, hány tudós történész írta le ugyanezt. A lényeg, hogy aki ilyet leír, azonnal megkapja az összes elképzelhető bel- és lipótvárosi stigmát.

Így van ez jó ideje honunkban. Aki leírja az igazat, megkapja még azt is egyből (mint e sorok írója is hányszor, de hányszor), hogy szeretetlen, gőgös, alázat nélküli. Mert az idegen, vagy „ájtatos keresztény” bérence természetesen nem az. Nem, ő a megtestesült szeretet és alázat ugyebár. Csak az kapja e három jelzőt (bármennyire hihetetlen, gyakorta önmagukat előszeretettel keresztényeknek mondók részéről is), aki, még ha csupán verbálisan is, de ellenállni igyekszik neki.

1936-ban Szabó Dezső („Az elsodort falu” írója) „Válasz egy katólikus fiatal lánynak” című nyílt levelében szintén megkapta e minősítéseket:

„Igen, Húgocskám. Amikor bement egy mezítlábas, rongyos ruhájú galíciai zsidó egy magyar faluba egy hordó pálinkával. És egy pár év alatt hozzája szakadt a magyar paraszt munkájának minden eredménye, földje, háza, tehenei, hozzászakadt az ősi nemesi kúria s a gazdag kalászú földek. És míg a koldusbotra jutott magyaroknak ezrei mentek Amerikába vak tántorgással idegen kenyeret keresni, az ő fia mint főrendiházi tag, széles feszengéssel ült a vagyonba, a hatalomba, az élet minden jóságába, ez Szeretet volt, ez tiszta, keresztény levegő volt. Olyan tiszta levegő, hogy éhes, ápolatlan magyar gyermekek ezrei fulladtak bele. Mikor a germán középszerűség Egyházban, hadseregben, egyetemeinken, hivatalainkban dús cirógatások közt jut vagyonhoz, hatalomhoz, dicsőséghez és a magyar zseni üldözve, megtagadva, a kenyér minden lehetőségétől elzárva pusztul sírjába, ez megint Szeretet, már majdnem erotika, ez megint tisztaság és keresztény ájeres luft. De amikor én mintegy belém testesedve érzem nyolcmillió magyar árvaságát, kitagadottságát, irtózatos szenvedéseit és felüvöltök, mint Cyrus király ama néma fia – Ne bántsd a magyart! –, az Gyűlölet. Ha az idegen hódít, kiszakít, megrabol, megsemmisít, az szeretet, az copyright és patentos kereszténység. De ha én az ezer halál felé taszított, meglopott, megcsalt, a nyomorúság ezer szorításában vergődő magyarság védelmére mozdulok, az Gyűlölet.”

Vagy idézhetem Benedek Eleket is: „Ne félj, ne szégyelld szeretni a hazát! Ma a világpolgárság a divat, de te ne hódolj e divatnak. Inkább légy „vad magyar”, mint „szelíd hazafi”. Mennél jobban szaporodnak a szelíd hazafiak, annál inkább lesz szükség a vad magyarokra.”

Isten nyugosztalja, még egyszer, Csoóri Sándort. Nem volt egyedül felismerésével. Hiába, azért csak mindig vannak látók a vakok között.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »