Urunk megkeresztelkedése, évközi 1. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 1,7–11)
Működése során többször kérdőre vonják Jézust, hogy kicsoda ő, mi alapján mondja, amit mond, milyen hatalommal teszi, amit cselekszik. Ő-e az, akire a nép várakozik, vagy mást várjanak? Más evangéliumi szakaszok pedig azt tárják elénk, hogy egy-egy bibliai személy miként döbben rá, kicsoda valójában Jézus.
Manapság sokszor beszélünk identitásról. A szónak van pozitív értelmezése. Ilyen, amikor egy személy vagy egy csoport nemes és szilárd önmeghatározással, önazonossággal, helyes, pozitív öntudattal rendelkezik, és így hitelesen tud válaszolni arra a kérdésre, kicsoda ő valójában. Ez pedig tartást ad neki, ezért identitására építeni tud. Az identitás negatív értelmezése, amikor ez az ismeret már nem igaz belső tartást ad, hanem elsősorban mások ellenében fogalmazódik meg, s így inkább elválasztja a személyt vagy a csoportot másoktól.
A karácsonyi ünnepkörben, annak evangéliumi történeteiben egyértelműen megmutatkozik, hogy kicsoda Jézus, mi az identitása.
Karácsony titkában azt szemléltük, hogy Isten emberré lesz. A gyermek Jézusban Isten végtelen, lehajoló szeretetét csodáljuk. Azt a titkot, hogy Isten szeretet, de nem elvont értelemben, hanem egészen kézzelfogható módon. Jézus megkeresztelkedésekor az lesz nyilvánvalóvá, hogy az a Jézus, akit emberi szemeinkkel embernek látunk, valójában az Atya Fia, a Szentháromság második személye. „Te vagy az én szeretett Fiam” – hallja Jézus a megnyílt égből.
Ez a kinyilatkoztatás nekünk is szól. Jézus működésének az ad súlyt és hitelt, aki ő maga mint Istenember, az Atya Fia. Egy emberi tanítót lehet csodálni, egy csodának lehet örülni. De
Nem egyszerűen csodatevő, hanem az ember megszabadítója. Nem valamit, hanem magát ajándékozó. Személy, akivel életközösségre lehet lépni mint Istenemberrel.
De nekünk szól ez a kinyilatkoztatás azért is, mert megmutatja, hogyan lehet igazán szilárddá és elkötelezetté válni. Jézus tudja, kicsoda. Mondhatjuk: identitása van, a szó pozitív értelmében. Ez ad neki belső tartást, szilárdságot, küldetéstudatot és kitartást ahhoz, hogy elvégezze, amiért az Atya küldi. Az identitásából fakadó hatalommal tanít és cselekszik, ugyanakkor ez óvja meg, hogy ne tegyen olyat, ami öncélú, küldetésétől eltérő lenne. Ez számunkra is példa, egy-egy személy, de az egész Egyház számára is. Az Egyház az alapítójától és fejétől nyeri önazonosságát, identitását, súlyát. Rá tekintve tud ellenállni az igaztól és lényegestől eltérítő korszellemnek, s ez az identitás, Krisztusra tekintés ad neki kellő rugalmasságot is ahhoz, hogy a világban élve, félelmeit félretéve változni tudjon abban, amire a Fő, azaz Krisztus indítja.
Szerző: Dobszay Benedek OFM
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
