1976-ban Koltay Gergely és Papadimitriu Grigoris életre hívta a Kormorán zenekart. 1976-ban született Vadkerti Imre, a Felvidék egyik legmeghatározóbb előadóművésze. Ez a két történet évtizedekkel később fonódott össze, de előbb az előzmények…
A folk-rock, etno-rock, nemzeti zenekar a magyar zenei palettán elsőként ötvözte a népzene és nemzetközi rockzene elemeit, ezzel párját ritkító, magyarországi viszonylatban műfajteremtő együttesként örök helyet biztosított magának nem csupán a hazai, de ugyanúgy a megkerülhetetlen nemzetközi formációk listáján.
Az együttes elhivatottsága és alkotóereje rendkívüli, az elmúlt majdnem öt évtizedben több mint száz hanganyagot, rengeteg albumot, színpadi művet, operát, filmzenét köszönhetünk neki. Töretlen lendületük titka talán a folyamatosan bővülő és frissülő zenekari tagokban lehet. Az invenciózus alkotók mindegyike erős nemzeti öntudattal és rendíthetetlen hivatástudattal bír, ezeket igyekeznek közönségükben is erősíteni. Munkájukat többször is elismerték, legutóbb idén augusztusban, a Kallós Zoltán Külhoni Magyarságért Díjjal gazdagodott a Kormorán zenekar a felvidéki Vadkerti Imrével együtt, aki 2011-ben csatlakozott a csapathoz. Ennek apropóján beszélgettünk vele, díjról, muzsikáról, magyarságról.
Mi volt az együttes tagjainak a reakciója arra a hírre, hogy idén a díjazottak között van a Kormorán?
Nagyon meglepődött a zenekar és természetesen nagyon örült mindenki ennek a díjnak. Hárman vagyunk a zenekarban külhonból: Fehér Nóra, az egyik énekes Vajdaságból, Gáspár Álmos, a hegedűs Erdélyből és én a Felvidékről. Számunkra is különösen meghatározó az elismerés, meg egyfajta visszaigazolás, hogy valamit jól csinál a zenekar. Esetünkben azt, hogy rengeteget koncertezünk a Kárpát-medencében, ami a szívügyünk, és jólesik, hogy elismerik. Nagyon csendes időszak volt az elmúlt év a Kormorán életében, ezért is volt akkora meglepetés a díj. Új lendületet kaptunk, az biztos!
Van különbség abban, hogy anyaországi vagy külhoni közönségnek énekeltek?
Az anyaországban is vannak nyilván a magyarság sorsát szívükön viselők, és ott is szeretettel vannak felénk, de mindenképpen van különbség. Külhonban más szívekre, lelkekre találnak ezek a dalok és üzenetek. Minden koncerten előkerül a magyar zászló, illetve az adott térség zászlaja leng a fellépés alatt, ami elképesztő módon emeli a hangulatot. A Légy jó mindhalálig musical Légy jó! című dalában elhangzik, hogy ,,Kárpátalja s a Vajdaság, ott megtalálod a szarvas nyomát, Székelyföld s a Felvidék és mennyi még …” Ilyenkor külhonban kicsordul a könny az emberek szeméből, ez pedig megerősítés nekünk. Igenis, táplálni kell az emberekben továbbra is a nemzeti öntudatot, és jelezni nekik, hogy látunk titeket, mi itt vagyunk, egyek vagyunk.
Üzenet tehát mindig van: a megmaradás és az örökség megőrzése…
A zenét helyezve a középpontba az üzenet mindenképpen az, hogy ne adjuk fel, amit örökségül kaptunk ne kótyavetyéljük el. Majdnem minden dalunk alapja a népzene, csodás dolog, olyan motívumok vannak benne, amelyeket átemeltek a rock és a pop műfajába is. Gergő (szerk.megj.: Koltay Gergely, a zenekar alapító tagja) említette, hogy orroltak is rá a rockerek, amikor megalapította a Kormoránt és ezáltal megalakult a folk-rock műfaja. Mi ez, ami nem elég rockos, kérdezték, a népzenészek meg szintén nem értették, minek bele a rock. Azóta meg sokan ezt játsszák, mert már világzenének hívják, és mindez lendített a népszerűségén. Ez az összekapcsolás is egy üzenet, de a dalszövegeinkből tanulni lehet, ott van ugye Kurán Gergő Balladája, aki végigkalauzol a magyar történelmen. Nagyon érdekes a tanulás egyébként Gergővel. Ha új dalt rögzítünk a stúdióban, mindig megkérdezi, na, érted, kisapám? Nagyrészt persze értem, értjük, de azért meg kell emésztenünk a különleges szövegvilággal megírt történeteit, hiszen van úgy, hogy minden sora más-más történettel gazdagít a múltunkból, amire büszkének kell lennünk, vagy okulnunk kell belőle.
Ez az üzenet, amit mondasz, hogy ne adjuk fel és tartsunk össze igencsak aktuális manapság a Felvidéken is. A zenének rendkívül erős a közösségformáló és összetartó ereje, nemegyszer voltam tanúja annak, hogy ,,fegyverszünet” lett úrrá egy-egy nemzettudatot emelő dal, koncert, fellépés alatt, és mindenkiben felébredt az együvé tartozás érzése. A kérdés az, ha a zenét kivonjuk ebből, miként tartható meg ez az állapot?
Úgy gondolom, mi magyarok úgy vagyunk „összerakva”, és ezt látod ezek szerint te is, hogy ha megszólal egy fajsúlyos nemzetébresztő zene, akkor nincs olyan magyar ember, akinek ne dobbanna nagyot a szíve, még ha nem mutatja is. Ha mindebből kivonjuk a zenét, akkor szerintem mindenképpen otthon, a családokban kellene az identitás erősítését kezdeni, hogy kellő ismeretekkel induljon el a gyermek ebbe a vegyes nyelvű világba. Ehhez az is elengedhetetlen, hogy a szülők engedjék, magyar tanárok tanítsák a gyerekeiket, hogy tisztában legyenek a múltjukkal, nyelvükkel, irodalmukkal, a sportolóink sikereivel, hiszen mindenkire büszkének kell lennünk, aki közülünk nyomot hagyott a világban. De az is rendkívül fontos, hogy egyenrangúnak érezze magát a többi, más nyelvet beszélő kortársával. Ehhez a felemelkedéshez, az önbizalom megerősödéséhez lenne különösen fontos a felvidéki magyarság parlamenti képviselete. Esetünkben ezt a feladatot a Szövetség párt végezheti el. Tagjai, jelöltjei maradéktalanul és minden önös érdek nélkül tennék ezt. Látjuk, mennyit munkálkodtak eddig is megyei szinten, és teszem hozzá, elvitathatatlan a motivációjuk. Vannak, voltak politikusok, nyilván, akik tettek azért, hogy a felvidéki magyarok egy része közömbössé, hitevesztetté vált, holott szerintem mára kitisztult a lista, így bátran szavazhatunk nekik bizalmat. Meggyőződésem, hogy a stabil parlamenti érdekképviselet a megmaradásunk egyik alappillére itt a Felvidéken.
Jöjjön most egy személyre szabott kérdés… Amióta a Kormorán tagja vagy, miként fejlődött, alakult, változott a személyiséged, ha egyáltalán változott?
Változott, mind a szakmai, mind a magánéletemre vonatkozóan. Rengeteget tanultam tőlük, mert az a típusú ember vagyok, aki nem szégyenkezik kérdezni. Így tettem sok esetben és valóban sokat tanultam. Az identitásommal soha nem volt gond, mindig tudtam, honnan jövök és kik az őseim. Mindig is büszke voltam rá, ez zsigerből jön belőlem, mert otthon ez nem volt túlmagyarázva. Tisztábban látok mégis, amióta a Kormorán tagja vagyok, s abban a hitemben is megerősödtem, hogy a kitartó, őszinte munkát mindig megjutalmazzák. Nem tudom, hányan vannak ezzel tisztában, de a Kormorán zenekar klubzenekarként indult, aztán az erős üzenet utat tört magának, és az egész világ meghallotta.
Te pedig ennek az üzenetnek és a zene erejének a fáklyavivője vagy itt nálunk a Felvidéken. Nem fáradsz bele olykor-olykor, hiszen rengeteg helyre hívnak?
Nem. Egyáltalán nem, csupán a hangom, az ugye nyilván elfárad, de rendületlenül viszem, visszük a zenét. Itt megemlítenék pár nevet a teljesség igénye nélkül, mert mindig vannak mellettem, akik segítenek: Ferenczi Kornél, aki hangosítani jár velem, ő is fontos része ennek a hivatásnak, aztán Zsapka Attila, Sipos Dávid vagy Szűts Pisti. Együtt visszük a hátunkon, ami egyre nehezebb. Egyre nehezebb például lekötni a gyerekeket, megtalálni azt a kis „turpisságot”, amitől miénk lesz a figyelmük, de óriási érzés, ha éneklik velünk a dalokat, hiszen nem a divatos sztárzenekarok közé tartozunk. Megható az is, ha egy templomban, vagy egy kultúrházban tömve van az épület, figyelnek ránk és hallgatnak minket, énekelnek velünk, s ez feltölt.
Bejártad már a Felvidéket oda meg vissza. Mindenhol ismernek, mindenütt otthon is érzed magad?
Igen, tényleg így van. Csallóköz, Zoboralja, Gömör, Bodrogköz, Mátyusföld, Kassa, mindenhol csodás emberekkel találkozom, összeköt minket, hogy magyarok vagyunk, csak a tájszólásban különbözik a gömöri a pozsonyitól, semmi másban. Ismerősként, sok helyen már barátként üdvözölnek minket és megköszönik, hogy mentünk, viszont mi is köszönettel tartozunk azért, hogy vannak és hívnak minket, mert nélkülük értelmét vesztené a munkánk.
A koncertek után mivel mennek oda hozzátok, mivel találnak meg?
Leginkább megköszönik az élményt, de történeteket is mesélnek, amiket nagyon szeretek! Van is egy, amit szívesen elmondanék. Királyhelmecen, az iskolában játszottunk és a koncert után egy kisfiú odajött hozzám és azt mondta, Imi bácsi, nagyon tetszett nekem ez a dal. Mondtam neki, hogy Perbenyiken leszünk hétvégén, ha gondolja, jöjjön el oda is. És ott volt. A koncert után szintén odajött, de már az egész családjával együtt, úgyhogy már ezért megérte! Adtam valamit nekik, mert tiszta szívből csinálom, és az a célom, hogy minél többen legyünk. Volt, hogy megkaptam, „divatmagyar” vagyok, de talán az évek igazolták, hogy valóban azt adom, amit érzek, és azért az én arcomról könnyen le is olvasható minden.
Vannak tehát olyan történetek, mozzanatok, amelyekre szívesen emlékszel vissza és örökre megmaradnak benned…
Ez egy konstans érzés bennem. Emlékszem, amikor iskoláskoromban elmentünk Budapestre kirándulni az osztállyal, és a Hősök terén néztük a királyokat, vezéreket, szenteket… Majd, amikor évtizedekkel később ott játszhattam sok ezer ember előtt, az a magammal való találkozás volt. Mostanáig emlékszem arra a meseszerű felismerésre.
Ott tartasz a karrieredben, ahova helyezted magad a kezdetek kezdetén?
Á, nem. Én nagyon szerényen álmodtam, régen túlszárnyaltam az álmaimat. Annak idején Miklós Tibornál, a zseniális szövegírónál, műfordítónál, színházi szakembernél voltam meghallgatáson a Piccolo színházban. Nagyon tetszett neki, amit csináltam, kérdezte, hogy hol lakom, mondtam, hogy a Felvidéken. Erre sajnálkozva, de korrektül mondta, hogy szívesen felvenne, de annyi munkát nem tudna nekem adni, amiért megérné nekem itt dolgozni. Ott akkor beletörődtem, de megalapítottuk idehaza a rockszínházat és azzal is egyébként gyönyörű színpadokon léptünk fel.
Egy pillanatra sem fordult meg a fejedben, hogy elköltözz a Felvidékről a nagyobb karrier érdekében?
Nem, nem tud nagyobb lenni attól, ha elköltözöm. Ugyanúgy véghez tudtam vinni azokat a dolgokat, amit rám szabott a sors, hogy itthon lakom, és ugye végül Pestre is bejutottam. Meg nekem itt van dolgom.
Ha a hosszú és rövid távú terveidről kérdezlek, mit mondasz?
A nagyon rövid távú az, hogy ünnepelhessük a Szövetség sikerét szeptember végén… Ami a személyes terveimet illeti, írattam egy albumot Szabó Leslie-vel, ami az életemről szól Létkaland címmel. Bízom benne, hogy idén elkészül és bemutathatom. Hosszú távon meg az a célom, hogy megtartsam az egészségem a munkám folytatásához, hitem pedig mindig lesz hozzá.
Megjelent a Magyar7 2023/37.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
