Ki hamisít?

Ki hamisít?

Hetven éve a vesztüket érzők kemény választ adtak vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr különbéke-kísérletének meghiúsítására. 1944. március 19-én a magyar lakosság fülsiketítő teherautó és oldalkocsis motorkerékpár zajára és a beléjük sugallt felsőbbrendűségük tudatában ordibáló német katonák hangjára ébredhetett. A sokk-szerű hatást átérzők közül már sokan nem élnek, de korabeli filmkockákról is átsüt a borzalom.

Tudatosan és félremagyarázva taszították hazánkat a vesztesek sorába, amiben sajnálatos módon az akkori belső ellenzék is besegített.
Mint ahogy ma is.

A homályos háttér megállapodások utáni bejelentést követő bírálatok, megelőző tüntetések ellenére 2014. július 20-ára virradó hajnalon végül az addig üresen álló talapzatra felkerült a német megszállás áldozatainak emlékműve.

A középen álló angyal szobor gyönyörű. A szobrot két oldalról, ölelő félig, negyedig tört oszlopok látványa egy pillanatra elrepíti a nézelődőt a római birodalom bukása utánról fennmaradt, hányatott sorsú, gyakran cserélődő idegenek uralta Itáliába, ahol a vandál pusztítások nyomai éppúgy fellelhetők, mint a helyrehozott, de a politikai változásai miatt ki-kicserélt szobrok.
Megférnek egymás mellett, mint ahogy nálunk is – egy ideig.

A budapesti Szabadság téren – amire jobban illenék az Emlékezés elnevezés – azonban nincs nyugalom. Egyik oldalon, a monstrum szovjet emlékmű mellett hiába mosolyog derűsen az egykori amerikai elnök szoborba öntött alakja, míg a másik oldalon vasárnap reggel óta nyugdíjas korúak dobálják tojással a pár órája fölállított szobrot, s a fröccsenő léből bőven jut a héber feliratra is. Hiába a rengeteg kamera, a kétméterenként tűző napon álló rendőrök, a környező utcákban az őket beszállító buszok, a tüntetők rendületlenül végzik rájuk rótt feladatukat, abban a hiszemben, hogy nekik ezt is szabad. Aztán ha valaki rájuk szól a nézelődők közül, kikérik maguknak, majd rosszullétet produkálnak, ám kis idő elteltével tovább folytatják áldásosnak nem tekinthető tevékenységüket. A védekezésnek szánt kulcsmondat mindig ugyanaz: „valahogy meg kell védenünk magunkat!” (Lásd: Gáza)

Hírdetés

Nem szeretnék általánosítani, ezért úgy fogalmaznék, hogy ezen népcsoport némely tagja elfelejti, hogy másoknak is vannak jogaik, különösen saját hazájukban és senki sem szereti, ha más üti bele az orrát belső ügyeibe, különösen akkor, ha gesztust kínál kisebbségei számára. No, és másoknak is meg kell védeni magukat, különösen olyanoktól, akik folyamatosan, gátlás nélkül alázzák meg választott(?) hazájuk szent ereklyéit, szobrait, állandó zavart keltő viselkedésükkel elvonva fontosabb feladataik ellátásától a rend őreit. (Nyilván nem készül nyilvános statisztika arról, hogy ilyen esetekben mennyivel nő a sikeresen elkövetett lopások, rablások és betörések száma, miközben az egyenruhásoknak tétlenül kell nézniük a rendbontókat.)

Közben hallgathatják az állandóan felfokozott idegállapotúak hisztériáját, akik nem bírják elviselni, ha nyugalom, rend, tisztaság van körülöttük. A gyönyörű szobor előtt máris szeméthalmaz éktelenkedik, ügyetlenül feldrótozott, gyerekes ákombákommal írt mocskolódás látszik a negyedére tépett koszos lepedő darabon. (Mára már több százezer forintos tükröt helyeztek helyébe.)

Hiába, senkit sem lehet megvédeni saját magától. Tettük önmagukat minősíti szerte a világban. Ők ilyenek.
Mi viszont a szoborra emeltük tekintetünket, elfeledve a lábunk előtt heverő mocskot, ami remélhetően mihamarabb eltakarításra kerül és szigorú büntetést von maga után.

Elvégre nekünk is jogunk van értékeinket megvédeni, ebben az idegenek által sokat sanyargatott hazánkban, ahol ma is túl nagy tűrőképességgel viseltettünk a minket gyalázókkal szemben. Pedig bőven elegendő lenne betartani a bölcs mondást, miszerint legyen olyan a fogadj Isten, mint az adjon Isten!

V.A.

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)


Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »