Az Erdélyi Szabad Karaván Egyesület pénteken reggel Baróton Erdővidék Múzeumának udvarán ütötte fel sátrait s tartott bemutatót arról, mivel (is) foglalkozhattak a 14. században élt elődeink. A székelyudvarhelyi fiatalok – soraikban többek közt néprajzos muzeológus, történész, lelkész, szabó és textilrestaurátor, reklámgrafikus – számára már nemcsak elfoglaltság, hanem életforma is a történelmi újrajátszás és a kézműves-foglalkozás: csak idén mintegy húsz, jelentős közönséget vonzó hazai és nemzetközi fesztiválon jártak.
Barótra nem az egész csapat érkezett, de az erdővidéki tanulócsoportok és érdeklődő felnőttek nem maradtak látnivaló nélkül, hiszen a kovácsműhelyben, az érmeverdében, a textilműhelyben és a gyertyamártó műhelyben dolgozóknak hála látványból, mesékből és történetekből nem volt hiány.
Zsinórt a viaszba!
Bardócz-Tódor András a méhviasz melegítésével van elfoglalva, amikor hozzálépünk. Elismeri, most nem annyira hagyományőrző módon végzi dolgát, a 3,5–4 órás munkafolyamatot szeretné rövidebbre fogni, ezért előmelegítette a viaszt, cserébe viszont magára a melegen tartásra a nyílt tűzön kerül sor. Az úgy történik, hogy a tűz fölé kerül a vizes edény, s abba a viaszos edény. Amint jól megolvadt a viasz, leveszi a tűzről, zsinórt vág, amelyet belemárt a viaszba. Hogy milyenek lesznek az elkészült darabok? Mutatja is a régebb öntött vékonyabb-vastagabb, egy- és kétkanócos gyertyákat. Nemcsak szépek, de fajtájuk szerint akár három-négy, de akár bő öt órán át is világítanak.
A legtöbbek által kedvelt, gyertyához fűződő történet az olvasógyertyákhoz kötődik. Azokat leginkább szerzetesek használták – mint a neve is mondja – olvasáshoz. Lényege az, hogy a zsinórt mindössze kétszer-háromszor mártották, majd tartóra vagy akár ujjukra feltekerték, s ahogy fogyott, kicsit engedtek belőle. Ha pedig nem vigyáztak, végül bizony szó szerint a körmükre égett.
Miként fénylik a nagybányai forint?
Az érmeverés rejtelmeibe Bakk Lorándnak, a Malleus Argenteus műhely mesteremberének köszönhetően tekinthetünk be. Amit látunk, az a pénzkészítés utolsó előtti része, az érme leverése. Nem hosszú folyamat, de igazán látványos tud lenni, hiszen a fémdarabon mindössze egy jól elhelyezett erős mozdulat után – oda kell csapni rendesen! – kép és szöveg jelenik meg mindkét oldalon!
Az érmeverő történeteinek hála némileg fellebben a fátyol, miként készült néhány száz évvel ezelőtt a pénz. Mennyit nyomott a budai vagy éppen az erdélyi márka? Ki határozta meg, hogy adott mennyiségű nemesfémből mi készüljön? Hol, melyik településeken működött pénzverde, honnan érkeztek pénzkészítő mesteremberek, és milyen kötelezettségeket kellett vállalniuk?
Bakk Loránd segítségével Mátyás és Zsigmond Nagybányán vert forintjainak a kópiáját készíthette el az arra vállalkozó. Na, nem éppen az eredeti formában, mert a műhely még nem tart ott, hogy nemesfémet használjon. Az ezüstöt alumínium helyettesíti, az aranyat sárgarézzel idéznék meg, ha éppen lenne most hozzá alapanyag. Sajnálatos módon elapadt a megfelelő puhaságú rézforrás, újat pedig még nem sikerült találni. Na, és ha nincs réz? A pénzkészítéssel egyidős a pénzhamisítás, amit akár úgy is műveltek, ha fővesztés járt érte. Baróton is csalni készültek…
Élmény tapasztalat által
Simó Márton, a kovácsműhely vezetője az egyesületről szólva elmondta, tevékenységük során a 14. század második felére, a nagy pestisjárvány utáni időszakra összpontosítanak. Azért erre, mert ez egy jó átmeneti korszak: a székelységet már különállóan lehet azonosítani, és jól illusztrálható az interetnikai környezetünk. Viseletben és fegyverzetben eltérések vannak a szász és a királyi magyar bandérium, valamint egy székely között. A fegyverzet nagyot fejlődött abban az időszakban, bár még a kora középkori szúró-vágó fegyverek vannak többségben, de már léteznek kézi tűzfegyverek, sőt, ágyuk is.
Fontos számukra az is, hogy a céhek által a kézművességről nagyon jól felhasználható információk maradtak ránk.
A munkába szeretik bevonni a fesztiválok kicsi és nagyobb közönségét, mert így közelebbről szemügyre vehetik a kézműves tárgyakat, s megbizonyosodhatnak: azok jók és használhatóak. „Célunk, hogy a látogatók a tapasztalás során maguk alakítsák ki a képet a középkornak ennek a szeletéről. Hogy ne múzeumi »vitrinélményük« legyen, hanem élő élménnyel távozzanak. Lássák, kövessék például a textilműhelyben a gyapjú útját: gép nélkül miként sodorták, növényi festékkel miként színezték, szőtték, majd varrták meg elődeink a ruháikat” – mondotta Simó Márton.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
