Azt nem lehet mondani, hogy az elődök tiszteletében a város lakói elmaradtak más magyarlakta területektől. Máshol már a 19. század végén elkezdtek emlékműveket, szobrokat állítani, kiemelkedő egyéniségek köré kultuszt kialakítani, ez nálunk csak szándék maradt.
Valószínű, hogy az 1834-es nagy égés után, amikor a város több mint háromnegyed része a lángok martalékává vált, nehezen szedte össze magát, és jött a szabadságharc. 1849-ben a szabadságharc ágyúgyártásának lett a fellegvára. Hiába volt a lelkesedés és a sok áldozat, a forradalom nem járt eredménnyel, csak megtorlással. Ezért történhetett meg, hogy csak a 19. század végén éreztek rá a valóságra, ahogyan Anatole France mondja „Nincs olyan társadalmi érték, ami ne került volna könnybe és vérbe”, és megteremtették a szabadságért meghalt hőseinkre emlékezés kultuszát. Ekkor döntöttek és díszpolgárrá választották Kossuth Lajost, a szabadságharc vezérét, aki nagyra értékelte és támogatta a hadiipar kifejlesztését Kézdivásárhelyen. Ezzel megteremtették a Kossuth-kultuszt a 19. század végén és a 20. elején. A Kossuthra való emlékezés Kézdivásárhelyen mindig egy keveset más volt, mindig érzelmi megnyilvánulásokkal történt. Ő mindig elevenen élt és él a köztudatban, a polgári eszmékért, amit Kossuth hirdetett, hamar lelkesedtek, alakja a szabadságért küzdés szimbóluma lett.
Emlékét hosszú ideig a Kaszinó ápolta, ebben az épületben ünnepelték először, a kiegyezés után, 1888-ban március 15-ét. 1890-ben a Kaszinó választmány döntése szerint a március 15-ei ünneplés és bál jövedelmét egy Kossuth-szobor felállítására szánják. 1892. szeptember 14-én Budapesten Kossuthot a főváros díszpolgárává választotta. Ezt gyorsan követte Kézdivásárhely és hasonló határozatot hozott. 1894-ben a kézdivásárhelyiek elhatározták, tíztagú bizottságot kérnek fel arra, hogy vigye el a díszpolgári oklevelet Turinba, és adja át Kossuthnak. A küldöttség vezetésével Molnár Józsiást, a város országgyűlési képviselőjét bízták meg.
Az út nevezetes maradt és beivódott a város embereinek a tudatába, mert a kézdivásárhelyi küldöttség volt a legutolsó, mely Kossuth Lajost számkivetésében a hazából felkereste. Molnár Józsiás halálakor megjelent emlékkönyvében így emlékeznek vissza a küldetésre:
„1893 év őszén Kézdivásárhely város közönsége elhatározta, hogy hazánk nagy fia Kossuth Lajosnak – kit már régebben díszpolgárnak megválasztott – egy küldöttséggel küldi el a disz polgári oklevelet, a város polgármesterének vezetése alatt. A küldöttség kora ősztől 1894 mártius elejéig mind szervezkedett és ekkor kitűnt, hogy nincs küldöttség. Ily alakulásában az ügynek Molnár Józsiás – ki akkor a város képviselője volt ill. Szacsvay Gyulának, hogy küldjék el neki a díszpolgári oklevelet, hogy ha már nincs küldöttség, vigye el ő egyedül és ne legyen commpromitálva a város, hogy Kossuthnak életében nem adta át a díszpolgári oklevelet. Ezen felhívásra Szacsvay Gyula és Jancsó Dénes a díszpolgári oklevelet átvették és azzal elutaztak Molnár Józsiáshoz – ki Budapesten volt –, hogy hárman képviseljék a várost, mint küldöttség. Mikor a Turinba való utazás felett tanácskoztak érkezett hozzájuk sürgönyöm, melyben tudattam, hogy még négyen csatlakozunk hozzájuk és így alakítottuk meg a küldöttséget, melyek után Molnár Józsiás 1894 mártius 11-én délután 3 órakor hazánk nagy fia Kossuth Lajoshoz vezetett, de mivel ő már nagyon beteg volt, a küldöttséget Kossuth Ferencz fogadta és vette át a díszpolgári oklevelet. Csakis a Molnár Józsiás erélyes fellépése eredményezte azt, hogy a díszpolgári oklevél nem maradt a város levéltárában, a tanács nagy buzgalmából.” (Dr. Bánfy Zsigmond / Molnár Józsiás emlékezete, 1903)
A kézdivásárhelyiek küldöttsége március 11-én érkezett Turinba. Kossuth ekkor már súlyos beteg volt, helyette testvére, Ruttkayné Kossuth Lujza és fia, Kossuth Ferenc vette át a díszoklevelet. Kossuth március 20-án meghalt.
A Kossuth-kultusz alakulását Kézdivásárhelyen az 1900-as évek elejétől a trianoni döntésig a Székely Nemzet, a Székely Újság és a Magyar Szó hasábjain tudjuk végig követni.
Kossuth Lajos születésének 100. évfordulója tájékán mindenfelé lázasan, nagy lelkesedéssel folytak az előkészületek. Szeptember 18-án a várost kivilágítják, tűzijátékokat rendeznek és szónoklatokat tartanak. Szeptember 19-én hajnalban taracklövések hirdetik a nagy ünnep megérkeztét. Ezen a napon teszik le a Kossuth-szobor alapkövét is a városháza és az akkor épülő vigadó közötti téren, remélve, hogy a már összegyűjtött pénz még szaporodik. Ezenkívül a város egyik terét Kossuth térnek nevezik el és emlékfákat ültetnek, írja a Magyar Szó 1902. augusztus 20-i száma.
Folytatódik a pénzgyűjtés egy Kossuth-szobor felállítására. Szoborállító bizottságot választanak, elnöke dr. Bánffy Zsigmond, a beszámolójából tudjuk, hogy 1904. februárban a szoboralap 2700 korona. Ekkor kerül bemutatásra Horvai János szobrász Kossuth-szobrának a fényképe. A város elöljárósága úgy dönt, hogy az „összeget nem találják elegendőnek a városhoz illő szobor felállításához” és folytatják a gyűjtést. A Székely Újságban közzé is tesznek egy hazafias érzelmekkel teli felhívást: „Székely testvérek, ki volna közöttünk, ki ne óhajtaná látni, városunk főterén díszleni az ő daliás ércalakját, hogy a belőle kisugárzó megváltó szellemmel állandóan ihlesse gyakran csüggedő és kételkedő lelkünket, hogy erejének soha ki nem alvó tüzét ránk sugározza, s ez által mindig és minden körülmények közt bátorságot öntsön szíveinkbe, megvilágítsa elménket, csüggedésünkben felemeljen, s akaratunkat a küzdelem hevében megacélozza!”
Nem maradt el a lelkesítő szavak hatása. A Székely Újságból tudjuk meg, hogy 1904. március 15-én kézdivásárhelyi-kantai Római Katholikus Főgimnázium Mikes Kelemen Önképzőköre az előadásuk bevételét (61 korona 64 fillért) a szobor felállítására szánja. A Függetlenségi és ’48-as Kör 1904. március 20-án, Kossuth halálának tizedik évfordulóján 45 koronát adományoz, ugyanezt teszi gróf Haller János főispán is, aki 20 koronával járul hozzá. Háromszék vármegye egyetemi ifjúságának június hó 2-án rendezett zárt körű estélyén a mulatság 631 korona 20 fillér bevételéből, a felállítandó Kossuth-szobor javára 218 korona 34 fillért adományoznak. Ezt már a Székely Nép oldalán olvashatjuk.
A szoboralap gyarapodik, de nagyon lassan. Kossuth Lajos születésének 102. évfordulóján döntenek, más városokhoz hasonlóan, egy Kossuth Lajos Asztaltársaság megalakításáról, amely reményük szerint felgyorsíthatja a gyűjtést. Ekkor már Kolozsvárott, Nagyenyeden, Sepsiszentgyörgyön eredményesen működnek.
A Székely Nemzet 1903. március 6-án írja Kézdivásárhelyen „a Kossuth Lajos Asztaltársaság alakuló gyűlését, tekintettel a széles körű érdeklődésre március 15-én a városi nagy vendéglőben tartja meg”.
Az asztaltársaság és a szoborállítási lelkesedés egészen az első világháború végéig tartott, 1919. május 5-én a Székely Újság a város főterének átalakítási tervéről számol be, amely magában foglalja a Kossuth utcában egy tér kialakítását a szobornak.
A lelkesedést és a szoborállítási álmát a városnak sajnos a trianoni döntés elsodorta. A rendezvények hosszú során át kitartóan gyűjtötték a pénzt a szoboralapba, szobor azonban akkor mégsem lett. Amint Vájná Károly képviselő a Székely Újságban írja, 14 000 koronát sikerült összegyűjteni, de a szoborállítás a világháború miatt nem volt megvalósítható, maga az alap is megsemmisült a hadikölcsönökbe való befektetés folytán.
A két világháború között nem lehetett szoborállítási reményeket dédelgetni. 1940 után a kézdivásárhelyi atyafiak már nem Kossuthnak akartak szobrot állítani, hanem Gábor Áronnak, amelyet 1971. szeptember 8-án lepleztek le.
1990 után lehetőség nyílt feleleveníteni a Kossuth-kultuszt. 2000-ben hagyományalapítás céljából a budapesti Kossuth Lajos Szónokverseny mintájára szónokvetélkedőt hirdettek Kézdivásárhelyen is, amit napjainkig folytatnak.
Kossuth Lajos születésének közeledő 200. évfordulója alkalmából a város polgárainak százéves álma teljesül, az elöljárók döntenek a Kossuth-szobor felállításáról az erre a célra kialakított téren. Vetró András helybeli szobrászt megbízzák a mellszobor elkészítésével.
Az évforduló alkalmával a város egy 2002-ben felavatott új emlékművel is bővült Bocskay Vincének a Katonanevelde téren felállított alkotásával. Ezzel az alkalommal a Kormányzó álma és rendelete is teljesül. Az általa Kézdivásárhelynek adományozott nyomdával megjelenő Hírmondó 1849. június 10-i számában így adta hírül a rendeletet: „Országos Kormányzó úr rendelete szerint a haza szabadságáért viselt szent harcban elesettek nevei egy a haza által állítandó emlékoszlop által, vagy egy nyilvános helyen alkalmazandó táblán arany betűkkel feljegyezve fognak az utókor hálás emlékének átadatni.”
A bronzszobor 2003. március 15-én került méltó helyére a Kossuth téren.
Szóljunk arról is, hogy a vidék lelkesedése és a környezet alkalmas és alkalmakat teremt, a tisztelet a főhajtásra hőseink előtt, mert „nincs olyan társadalmi érték, ami ne került volna könnybe és vérbe”, és ezt feledni nem szabad. Kézdivásárhelyen és környékén, pedig támogatják azt az alkotómunkát, amivel nagyjainak emlékjeleivel népesítik be a térséget. Végtére is, ha nem tesszük meg, az utódoknak nehéz lesz újraéleszteni értékeinket, hisz meg kell őrizni Istennek a vágyát, a magyar létet.
Tóth László
(Megjelent a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által kiadott Vértelen vértanúk – Kárpátországi szobrok, emlékművek, emlékhelyek. Esszék című könyvben. Ötletgazda Galbács Pál, szerkesztette Sarány István, Illyefalva, 2024)
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
