Kezdeményező, ötletelő civilekre van szükség – nem várhatunk el mindent az államtól

Kezdeményező, ötletelő civilekre van szükség – nem várhatunk el mindent az államtól

Urbán Péter a TANDEM igazgatójaként a nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok körében végzett fejlesztő munkájáért kapott díjat a IUVENTA Szlovák Ifjúsági Intézettől. Az elismerés apropóján nem pusztán a TANDEM szerteágazó tevékenységéről faggattuk, hanem arra is kíváncsiak voltunk, hogy lassan másfél évtizedes tapasztalattal a háta mögött milyennek látja a szlovákiai magyar „civilséget”.

Miben áll az ön számára a díj jelentősége annak fényében, hogy egy szlovák szervezet adta?

A IUVENTA a díj által motiválni, inspirálni és elismerni szeretné az ifjúsággal foglalkozó emberek munkáját. Igyekeztek minden régióból találni jelölteket, az összes megyéből kapott valaki ilyen díjat. Emiatt is nagyon örültem annak, amikor kiderült, a nemzeti kisebbségek körében végzett ifjúsági munka külön kategóriát képez, mert így erre is ráirányíthatjuk a figyelmet, illetve beszélhetünk róla, hogy vannak kisebbségek, s az ő köreikben is foglalkozni kell a fiatalokkal.

A kisebbségeknél még fontosabb, hogy a munka az anyanyelvükön történjen, hiszen sokszor nem beszélik magas szinten a szlovákot – ami érthető, hiszen egy magyar tizenévesnek általában sokkal nehezebb részt vennie egy szlovák nyelvű táborban.

Gyakori diagnózis, hogy egymással párhuzamos síkokon futnak a szlovák–magyar világok, s hogy az egyik nem tudja, mi zajlik a másiknál. A IUVENTA részéről mennyire van őszinte igény arra, hogy jobban megismerjék a szlovákiai magyar civil szférát?

Akikkel kapcsolatba kerültem, azoknál nagy nyitottságot tapasztaltam. Mi a TANDEM-ben kezdetektől fogva arra törekszünk, hogy jelen legyünk az országos fórumokon, s hogy kapcsolatot ápoljunk a hasonló munkát végző szlovák partnerekkel is. A PDCS szervezetnek [Partners for Democratic Change Slovakia] volt egy kétéves, „Aktív polgárok mindenütt” elnevezésű képzése 2014–15-ben. Ennek során az ország minden részéről kiválasztottak pár fiatalt, akiket kiképeztek arra, hogy a civil szférában tanácsadók legyenek, például a szervezetépítés, menedzsment és más terén. Itt is nagyon örültek a jelentkezésünknek. A IUVENTA más országos projektjeinél is örömmel fogadtak minket, ráadásul ezeket magyarul tudtuk megszervezni délen, hiszen mi beszéljük ezt a nyelvet.

Az említett példák alapján mintha úgy tűnne, ezen a téren akadálytalan a magyar–szlovák együttműködés.

Máshogy fogalmaznék, mert ez így túlságosan általánosító. Teljes akadálymentesség nincs, viszont nyitottság van, és tudunk találni lehetőséget az együttműködésre. Van, amikor nem mindig értik meg elsőre, hogy valami miért szükséges. Ilyen például az, amikor azzal a felvetéssel találkozom, hogy jöjjenek el a magyar fiatalok a szlovákok közé egy képzésre, s így majd jobban megtanulják a nyelvet. Itt aztán elindul egy párbeszéd, s mi megpróbáljuk elmondani, hogy mi ennek a hátránya. Az a hitvallásom, hogy ha a fiataloknak szeretnék segíteni a tudatos állampolgárokká való válásban úgy, hogy megkapják azt a támogató szolgáltatáspalettát, amit a szlovákok, akkor ne ezen keresztül próbáljuk meg még a szlovák nyelvet is megtanítani velük. Az egy külön cél.

Ha az adott személy ezeket a képzéseket a saját anyanyelvén végezheti el, akkor azokat teljesen másként fogja megélni. Aztán amikor egy bizonyos szintet majd elér a szlováknyelv-tudásban, akkor már ez sem fog problémát okozni.

A TANDEM egy nagyon aktív és a maga területén sikeres szervezet. Mi a titka annak, hogy így működik? Mi mozgatja a csapatot „belülről”?

Az adott nekünk nagyon stabil alapot, hogy misszió-, valamint értékorientáltan alapítottuk meg a TANDEM-et, s így is dolgozunk mind a mai napig. Mielőtt létrehoztuk volna, az öt alapító csaknem két évig folyamatosan találkozgatott, hogy tisztázzuk: mit is akarunk voltaképpen csinálni ezzel a szervezettel?

Nem úgy jöttünk létre, hogy valakik hozzánk vágtak egy csomó pénzt, majd azt mondták, gyerekek, ezt csináljátok meg. Ellenkezőleg: alulról jövő, zöldmezős beruházás voltunk, s nagyon alaposan átrágtuk, hogy számunkra mi a fontos.

Pont emiatt nagyon lassan haladt az építkezés. Az első éveinkben önkéntesen, a munkahelyeink mellett végeztük a munkát. Ennek nagy szerepe volt abban, hogy kibírtuk a hullámvölgyeket. Majd eljött egy pont – s úgy látom, ezt sok civil szervezet átéli –, az „elfáradás” ideje. Ilyenkor vagy visszaveszünk a működésből, vagy átállunk egy professzionálisabb fokozatra.

Vagyis idővel szembesülni kell a konzisztencia dilemmájával?

Igen, így is lehet mondani. Nekünk ez a pont 2012-ben érkezett el, s el kellett döntenünk, lesz-e állandó alkalmazottunk egy irodával, vagy már nem bírjuk tovább azt, hogy folyamatosan kávézókban találkozunk, vagy valaki otthonában töltünk egész hétvégéket. Úgy döntöttünk, hogy előre menekülünk, és végül sikerült áttörést elérnünk. A mai napon négy irodai alkalmazottunk van, akik munkaidejét kitöltik a projektmenedzsment, illetve be tudunk vonzani külsősöket is. Van aztán egy szakmai csapatunk, amit képzői körnek hívunk. Ebbe az említett négy fő mellett még öt-hét másik tréner is beletartozik. Ők nem főállású TANDEM-esek, van más állásuk, de ha egy-egy projektben tréninget kell tartani, akkor szólunk nekik, s jönnek. Ez nem önkéntes munka, ezért rendes honoráriumot kapnak. Szerintem ez a fenntartható modell, mert csak egy bizonyos szintig lehet kérni és vállalni önkéntes munkát, de egy szint fölött már nem.

Hírdetés

Ami az anyagi forrásokat illeti, jellemzően honnan, milyen szervektől szerzik be?

A stabilitást azt hozta el a számunkra, amikor elkezdtünk Erasmus+-os pályázatokat nyerni, s ezáltal partnerségeket építettünk ki. Ezt 2015 óta működtetjük. Ezek nemzetközi, néhány évig tartó projektek, amelyekben két-három másik országból vesznek részt partnerek.

Van olyan például, ahol egy brit egyetem a főpályázó, és cseh, osztrák, lengyel, magyar, valamint szlovákiai partner is részt vesz benne – mi az utóbbiak vagyunk. Ha van két-három nagyobb, kétéves projektünk, akkor ez már lehetőséget teremt arra, hogy főállást kínáljunk fel valakinek erre az időtartamra. Majd amíg ezek tartanak, nekünk ügyvezetői vonalon az a feladatunk, hogy újabb partnerségeket keressünk. Ez tehát a legerősebb lábunk, anyagilag 60-70%-ban ez teszi ki az anyagi alapjainkat. Sikerült elnyernünk Interreg-kiírásokat is, amelyeket az Európai Regionális Fejlesztési Alap finanszírozott. Szlovákiában a Kisebbségi Kulturális Alapnál pályázunk folyamatosan. Ide tartoznak azok a szlovákiai magyar fiataloknak szóló projektjeink, amelyekről közismertek vagyunk. Beadunk ide olyan pályázatokat is, amelyek innovatív jellegűek, s ki akarjuk próbálni, hogyan is működnek a gyakorlatban. Korábban sok szlovákiai vállalat felhívásaira is reagáltunk, ilyenek voltak például egyes mobiltelefon-szolgáltatók vagy bankok alapítványai. Magyarországon a Bethlen Gábor Alapnál pályázgattunk, de gyakorlatilag úgy kétévente nyerünk egy-egy kis projekttel.

Ezen felül pedig fizetős szolgáltatásokat – például tréningeket, műhelymunkákat, konferenciákat – is kínál a TANDEM.

Erre a korai időktől fogva törekszünk. Például valamelyik iskolában felfigyelnek egy kezdeményezésünkre, megkeresnek minket, mi pedig adunk egy árajánlatot. Ha esetleg nem tudják önerőből kifizetni, úgy segítünk nekik abban, hogy pályázzanak a program finanszírozására. Ide tartozik az is, amikor meghirdetünk olyan képzéseket, amelyeknél részvételi díjat kérünk.

A TANDEM fő tevékenysége mindvégig az oktatásügyhöz kapcsolódott a legerősebben. Ezt úgy kell érteni, hogy az állam helyett végeznek el feladatokat, vagy inkább kiegészítik az állami szervek tevékenységét?

Nem gondolom azt, hogy olyasmit végzünk, amit az államnak kéne csinálnia. Nem tartom jónak azt a hozzáállást, hogy az államtól várjuk a megoldásokat, s hogy mindent ő építsen ki. Inkább az a feladata, hogy ha a látókörébe kerülnek hiánypótló munkát végző civil szervezetek, akkor őket ne beolvasztani akarja az államapparátusba, hanem támogassa a működésüket. Nekem inkább az az állandó érzésem, hogy a frontális oktatást akartuk mindig is kiegészíteni készségfejlesztő programokkal – a diákok számára például azért, hogy tudatos állampolgárokként kerüljenek ki az oktatási rendszerből.

Nekünk civil szervezetként sokkal könnyebb kidolgoznunk ilyen programokat, mintha e téren egy államapparátusnak kellene lépnie. Kicsiben tudunk kipróbálni dolgokat, s ami működik, azt terjesztjük – majd ezt követően jöhet az állam támogatása.

A mindent kontrolláló és megoldó állam képe is gyakori kulturális mintát jelent a kelet-európai társadalmakban. Az ön által felvázolt viszonyrendszer ehhez képest nagyon más.

Igen. Nem várhatunk el mindent az államtól, hanem nagyon jó, ha vannak kezdeményező és az ötleteket megvalósító civilek.

Mondok másik szlovákiai magyar példát is, a Vekker Műhelyt, ami a színházi neveléssel hiánypótló tevékenységet végez, amire óriási szükség van. Nem tudom viszont elképzelni, hogy ez központi állami rendeletek és utasítások szintjén országosan működhetne. Sok hasonló szlovák civil szervezet van, amelyek azt mondták, nem várnak arra, hogy az állam majd valamit megreformáljon, hanem elkezdték az adott tevékenységet ők maguk csinálni. Például az Indícia szervezet kitalált olyan programokat, amelyek a modern oktatás fejlődését segítik elő. De említhetném a Teach for Slovakia-t vagy a LEAF-et is. Most a szakminisztériumban olyan vezetőség van, amely meglátja és meghallja ezeket a kezdeményezéseket, s elkezdődött egy kommunikáció a tárca és a szervezetek között. Ha aztán országos szinten szeretnénk elérni egy rendszerszintű beavatkozást, ahhoz természetesen kelleni fog az állam hozzájárulása is.

Mi a helyzet a politikával? Milyen a kívánatos viszony az ön, az önök számára?

Mi első perctől kezdve politikailag független szervezet kialakításán dolgoztunk. Hogy ne függjünk semmiféle párttól, kormánytól, hanem szakmai alapon működjünk. Hittünk abban, hogy a minőségi szakmai munka stabillá tud tenni minket. Ki merem jelenteni, hogy a függetlenségünket sikerült megőriznünk mind a mai napig. Ezt fontosnak tartom már csak azért is, mert

a civil szféra egyik szerepe a politika ellenőrzése, illetve az, hogy a „nép hangja” legyen. Ha csak egy párttól függünk, akkor nem fogunk merni kritikát megfogalmazni. Sosem kellett véka alá rejtenünk a véleményünket azért, mert ezután megvonnának tőlünk valamilyen támogatást.

Mindennek több kulcsa is van, amiket említett is. Ilyen például a nemzetközi térben való többnyelvű tájékozódás, vagy egyes programok, szolgáltatások kínálása.

Érdemes látni viszont azt is, hogy vannak olyan tevékenységek, amiket nem lehet piacosítani. A TANDEM által kínált trénerfejlesztés például eladható, mi erre tudunk anyagilag is támaszkodni. Viszont a kulturális és művelődési szféra nem mindig tud így működni. Tehát

ha például Magyarországról jön ilyen célból támogatás a külhoni civil szervezeteknek, az teljesen rendben van. Ami viszont már nem, hogy ehhez kapcsolódóan politikai vagy ideológiai lojalitást várnak el. Ezek állami, az adófizetők pénzéből kialakított támogatások.

Ez talán az egyik legellentmondásosabb téma, ami a magyar–magyar kapcsolatokat illeti – egészen a rendszerváltás óta.

Annak idején felháborítónak tartottam a Gombaszögi Nyári Tábor kapcsán, amikor a Pesti Srácok portálon lejött egy cikk, miszerint kormánypénzből tartanak Felvidéken ellenzéki tábort. Egyrészt ezek nem kormányzati források, hanem az adófizetők pénze, amellyel a kormány csak gazdálkodik. Másrészt milyen ellenzéki tábor? Az, hogy az x mennyiségű programból van 5-6 olyan, amelyet Magyarországon ellenzékinek tarthatnak? A gombaszögi tábor egy nagy, erős, identitásformáló és -erősítő esemény a felvidéki magyar fiatalok számára, nem egy „ellenzéki” tábor.


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »