A népszavazás előestéjén jelent meg a Népszabadság honlapján Fenes Gábor cikke: „Bebizonyították, hogy kevert nép a magyar”. Az írás szerzője magyar szakemberek kutatási eredményeit ismerteti, s megállapítja, hogy „a magyar tudósok ismét bebizonyították őseink kevert genetikai összetételét”. Nem lehet kérdéses, miért éppen szombatra időzítette ezt a fontos üzenetet a Népszabadság szerkesztősége. Ha eddig is kevertek voltunk, nem árt egy újabb keveredés!
Fenes Gábor írását meglepődve olvastam. Nem vagyok szakember, de azt eddig is tudtam, hogy a honfoglaló magyarság is „kevert” volt. Mint minden nép. Komoly történész soha nem állította ennek az ellenkezőjét.
Egyeseknek talán meglepő lesz, ezért is érdemes felidézni a nagy holomumus, Adolf Hitler 1944 májusában elhangzott szavait:
Mi nép vagyunk, és ezt nem szabad összetévesztenünk a fajjal…. De amikor vagy huszonöt éve beszélni kezdtem erről, még más volt a helyzet…. folyton azt hallottam: „Nép és faj egy és ugyanaz.” Nem! Nép és faj nem ugyanaz! A faj vérség kérdése, a vérvonalé, de a népet nem egy faj adja, hanem két, három, négy vagy öt különböző faj vérsége adódik össze benne…. És ezek mindegyike sajátos tehetséggel rendelkezik.
(Idézi John Lukacs: A második világháború öröksége. Bp., 2011, 121. o.)
A neves történész, John Lukacs is elismeri, hogy a nemzetiszocialista vezér nem állt faji alapon. Hitler népben gondolkodott, s számára a német nép „kevert” volt, ahogy az idézett szavak is bizonyítják. Mondott azonban mást is a német vezér és kancellár. 1945. február 14-én bizalmas körben így vélekedett:
A faji gőg olyan tulajdonság, amely a németnek, alapjában véve, nem sajátja. A zsidó faj kifejezést jobb híján használjuk, mert a valóságban és a genetika nézőpontjából nincs zsidó faj.
(I.m. 121. o.)
Miért idéztem John Lukacs nyomán Adolf Hitlert? Azért, mert ő is különbséget tett faj (fajta) és nép között. Nem beszélve a nemzetről, amely szintén nem azonos a fajtával és a néppel. Hitler is azt vallotta, hogy a német nép több fajta keveredésének az eredménye. Nincs fajilag tiszta nép. A zsidó sem az, bár mindig történtek kísérletek a tiszta zsidó fajiság megőrzésére. A babiloni fogság utáni időt tárják elénk Ezdrás könyvének alábbi szavai:
Majd szólásra emelkedett Ezdrás pap és így szólt hozzájuk: „Áthágtátok a törvényt, mert idegen nőket vettetek feleségül, hogy még tetézzétek Izrael vétkét. Most azonban tegyetek vallomást az Úr, atyáitok Istene előtt, teljesítsétek akaratát, szakítsatok a föld népeivel és az idegen asszonyokkal!”
(Ezdr 10, 10-11)
A zsidó fajvédelem idézett szavai több száz évvel Krisztus születése előtt hangzottak el, de mégsem tudták végleg megállítani a keveredést. A napjainkban is ijesztő méretű zsidó faji gőgből tévedés lenne arra következtetni, hogy a zsidóság fajilag tiszta, „keveretlen” lenne. A túlméretezett zsidó öntudat, beteges faji gőg mögött tévedés lenne genetikai keveretlenséget sejtetni.
Amit a Népszabadság cikkének címe üzen, közhely. Nem lehetek tekintettel a népszabis gettó érzékenységére, kénytelen vagyok idézni egy igazi szaktekintélyt, Hóman Bálintot:
Fajkeveredésre mutat a honfoglaláskori magyar csontanyagon végzett antropometriai vizsgálatok eredménye, a mai magyarság egyedein és csoportjain felismerhető mongoloid, azaz török és kelet-balti, vagyis finnugor sajátságok kettőssége /…/.
(Hóman-Szekfű: Magyar történet. I. kötet. Bp., é.n. 26. o.)
Hóman éppen a keveredésben látta a magyarság életképességének egyik okát, szerinte ennek köszönhető, hogy a magyarság „igen korán nemzetté szervezkedett, államot alkotott”. Az azóta eltelt időben a magyarság újabb és újabb elemeket szívott magába. Hóman Bálint 1943. június 10-én, a Magyar Történelmi Társulat közgyűlésén elmondott beszédéből idézek:
A történet folyamán mind a fajta, mind a nép, mind pedig a nemzet változik, differenciálódik és integrálódik, szórványokat bocsát ki magából és idegen elemeket vesz fel testébe.
A fajták és népek kereszteződési folyamata állandó, de csak évszázados, sőt évezredes együttélés és folytonosan megújuló keveredések esetében vezet új fajtajellegek állandósulásához. A kereszteződéseknél minduntalan létrejövő átmeneti emberalakok állandóan közöttünk élnek, mégsem hagytak szembetűnő nyomot a népek fajképén. Az öröklődés és kiválasztódás törvénye értelmében egy részük kivész, más részük visszafajzik egyik vagy másik őséhez.
A fajta asszimilál, de egyúttal szelektál is. Magához hasonítja, felszívja, beolvasztja a rokonelemeket, de kiválasztja és elkülöníti, öntudatlanul kiközösíti magából a fajképét torzító elemeket.
(Századok 1943. 4-6. sz., 147. o.)
Hóman nagyon világosan különbséget tesz fajta, nép és nemzet között. Azt mondja, hogy a fajiság önmagában „nem formál népiséget, nem alkot nemzetet”. Nép és nemzet több mint vérségi kapcsolat, genetikai közösség:
A népiség és nemzetiség vér és lélek, érzés és tudat, hagyomány és hivatás, életszemlélet és művelődés, hitvallás és cselekvés szerves foglalata. A fajiság önmagában, benső lelki érzések, népi öntudat és történeti hivatástudat híján nem formál népiséget, nem alkot nemzetet. A nemzetiség megvallása önmagában, vérségi kapcsolatok, közös hagyományok, nemzeti szemlélet és ehhez igazodó cselekvés híján nem jelenti a néphez és a nemzethez való tartozást.
(I.m. 145-146.)
A nép tehát több, más, mint a faj vagy fajta. Hóman azt mondja, hogy egy adott néphez és nemzethez tartozni nemcsak vérségi köteléket jelent, hanem közös hagyományt és ehhez igazodó cselekvést. Ahogy a nemrég elhunyt Csoóri Sándor mondta: magyar az, aki érdekei ellenére is magyar akar maradni. Mert a közös származás, közös hagyomány és az ahhoz igazodó cselekvés felülírja az egyéni, önző érdeket.
A Népszabadság cikke megrekedt a puszta genetikánál. Ha gúnyolódni szeretnék, azt mondanám, a héber szellemiségű lap a népszavazás előestéjén faji kérdésekkel bíbelődött. Attól senki sem lesz jobb vagy rosszabb magyar, hogy tudja, „kevert” nép vagyunk. A kérdés az, mennyire őrzi a nép és a nemzet a maga szellemiségét, a közös hagyományt, s az ebből fakadó cselekvést.
Az utóbbi években komoly erők mozdultak meg annak érdekében, hogy lerombolják azokat az értékeket, amelyeket a közös hagyomány, a nemzeti összetartozás tudata táplál. Rossz hírbe keveredett nemcsak a „magyar”, hanem a „keresztény” szó is, már-már a kirekesztés szinonimája lett mindkettő a szélsőliberális szótárban. A Népszabadság mostani cikke a „kevertség” hangsúlyozásával azt óhajtja sugallni, mintha nem létezne magyar nép, csak valami ilyen-olyan elemekből összetákolt öntudatlan massza. Amelyet most is tovább lehet keverni, összegyúrni egy kis arab, afgán, s ki tudja még, milyen elemmel. Ismét Hómant idézem:
Az emberfajták mindegyikének megvolt s a belőlük sarjadt népeknek is megvan a maguk évezredes fejlődés során kialakult szellemisége.
(I.m. 148. o.)
Ez a szellemiség van jelen a történeti múlt írásos és tárgyi emlékeiben, amelyek a magyarság közös tudatának részei. Ezt a szellemiséget őrizték és védték a magyarság nagyjai, ezért idézzük időről-időre Zrínyi, Kölcsey, Széchenyi és mások példáját. Már aki idézi. Mert a mai politikai osztályban sajnos bérelt helyük (mit helyük, páholyuk!) van azoknak, akik szellemiségükben nem magyarok, legfeljebb magyarul makognak. A fodorok, gyurcsányok és klónjaik még mai is büdösítik a levegőt.
 Kolozsvár nem felejt |
Emlékezzünk 2004. december ötödikére. Az akkori kormánypártok huszonhárom millió románnal riogattak, s arra buzdították híveiket, mondjanak nemet a határon túli magyarokra. Azokra, akik nem vándoroltak ki e honból, nem voltak migránsok, csupán a bosszú fűtötte politikai téboly nyomán a határ lépett át rajtuk. Akkor a magyar nép és nemzet egy részére nemet mondott az idegenszívűek koalíciója. Ez volt a második, a magunk szabta Trianon. Csoóri Sándor írta 2004-ben:
A magyarság szétesése manapság már nemcsak költők látomása, hanem a villamoskalauzoké és az utcaseprőké is. /…/
Csak azt nem értem, hogyan süllyedtünk idáig? A demokrácia pancsolt italaitól megrészegülve, már arról is népszavazással kell döntenünk, hogy melyik magyar lélegezhet szabadon, s melyiknek kell a lélegzést ideiglenesen fölfüggesztenie?
Ezt a léthelyzetet nevezzük politikai életnek? Hol az értelmiség, amely ezt eltűri?
(Csoóri Sándor: Tizenhét kő a parton. Bp., 2007, 108. o.)
Igaza volt Csoórinak, nem kellett volna semmilyen népszavazás, törvényben kellett volna biztosítani az elszakított magyarok állampolgárságát. De ha már volt népszavazás, akkor mindenki vallomást tehetett arról, mit jelent neki a magyar nép, a magyar nemzet. Az akkori kormánypártok gyűlöletkampánya meghozta a maga keserű gyümölcsét. Ama december ötödikét sok ember traumaként élte meg. Határon innen és túl. Ismét Csoórit idézem:
Csak egyetlen fölszabadult fejbólintás kellett volna ahhoz, hogy a magyarság a lelke legmélyén egyesüljön. És erről az egyesülésről értesüljön a világ; halljanak róla a történelmünket összemaszatolt szomszédaink, halljon csak Európa, aki vattával a fülében hallgatta panaszos mondatainkat nyolcvannégy éve. Akik erről a mélylélektani sóvárgásról nem tudnak semmit, vagy ha tudnak is, de másként gondolkodnak róla, mostantól kezdve nekem idegenek.
(I.m. 194. o.)
Nem véletlenül jutott eszembe 2004. december ötödike. A mostani népszavazást is meg lehetett volna előzni. A két kormánypárti frakció mellett bizonyára a Jobbik is támogatta volna az alaptörvény módosítását. Csak egyetlen mondatot kellett volna betoldani az alaptörvény szövegébe. Nem így történt. Hamarosan megtudjuk, hogy a magyarul beszélők közösségében hány százalék a magyar, mennyi az idegen. Mert idegen az, aki például legyint az erdélyi magyarság autonómiáért folytatott küzdelmére, miközben a harmadik világból érkezett jövevények sorsáért teli könnyzacskókkal aggódik. Idegen az, aki például hazája érdekei ellenében idegen érdekeket szolgál. Hozzájuk nincs közünk. Mert kevert nép vagyunk ugyan, de kevertségünkben is magyar. S az is akarunk maradni.
*
A Népszabadság honlapja „Így szól az Úr” címmel Szent Lukács evangéliumából idéz egy részletet az ellenség szeretetéről. Az olvasók hozzászólásai azt mutatják, nemcsak én gondolom úgy, hogy az egykori pártlap ismét bakot lőtt. Éppen ebben a piszkos gettóban hivatkoznak az Újszövetségre, Jézus szavaira?
Erre a cikkre válaszképpen egyik ismerősöm küldött nekem egy szép idézetet. Keresztény, tehát tiszta forrásból. Úgy gondolom, jó lesz befejezésnek ez a rövid, közel száz éves idézet.
Tudjuk, Prohászka Ottokár is asszimiláns volt, s éppen az ő példája az egyik legerősebb bizonyítéka annak, hogy a beolvadás mennyire gazdagította a magyarságot.
A prófétalelkű püspök az 1920-as évek elején beszédet mondott az egyetemi ifjak előtt, akkor hangzottak el az alábbi szavak:
Magyarországot nem bízhatjuk másra, mint magyarokra. Figyelmeztetem az ifjúságot: mi nem gyűlölünk senkit, keresztények vagyunk s a gyűlölet idegen nekünk. De mi szeretünk, nagyon szeretünk, szeretjük magunkat jobban, mint az idegent, s azért jobban, mert az evangélium is mondja: Szeresd felebarátodat, tehát az idegent is, de úgy, mint magadat. És önmagadat jobban kell szeretned, mert ez a zsinórmértéke minden más szeretetnek. Semmiféle olyan elvet nem vállalunk, mely azt eredményezi, hogy az ember tönkremegy rajta.
Ez az üzenet ma is friss. Magyar, szeresd magadat jobban! S ne vállalj olyan elvet, amelyen tönkremész. Ezt üzeni a nagy püspök a genetikai keveredés által oly gazdag, szellemiségében és tradíciójában egységes mai magyarságnak. Csak az a kérdés, lesznek-e elegen, akik meghallják.
Bistrán Demeter – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
