1945 májusában Európában elhallgattak a fegyverek, miközben a csendes-óceáni hadszíntéren az amerikai tengerészgyalogság a második világháború egyik legvéresebb csatáját vívta a japánok ellen Okinava szigetén. A háború lezárása a Távol-Keleten ekkor még messzinek tűnt, a japánok már csak a megmaradt fegyvereikben, bátorságukban, no meg a Szovjetunióban bízhattak.
1945. június 22-én véget ért a csata Okinava szigetén, ahol 1945. április 1-jén kezdődött el a pokol. A japán haderő és az amerikai tengerészgyalogosok összecsapása végül az utóbbiak győzelmével végződött. Az apokaliptikus ütközet mindkét oldalról súlyos veszteségekkel zárult. Az amerikaiak 14 ezer, míg a japánok 77 ezer katonát vesztettek, és mindössze 7500-an adták meg magukat.
Egy a csatát túlélő amerikai tengerészgyalogos szavai jól tükrözték a vérfürdő intenzitását: „…nekem nem kell félnem, hogyha valaha is pokolra kerülök, mert már jártam ott”. Okinava megtartásáért a japánok vad elszántsággal harcoltak, tudták, ha a sziget elesik, az amerikaiak következő célpontja a japán anyaföld lesz. Az amerikai stratégák az okinavai veszteségeket látva gondterhelten húzták össze szemöldöküket; a Japán elleni invázió kapcsán nem voltak túl optimisták, borzalmas, közel egymilliós emberveszteséggel számoltak.
Egy amerikai tengerészgyalogos M1 Thompson-géppisztollyal lő egy japán állást az okinavai csata folyamán, 1945.
Úgy tűnt, a japánok az utolsó emberig harcolni fognak, és megpróbálnak minél nagyobb veszteséget okozni a szövetségeseknek, mind fegyverben és hadianyagban, mind élőerőben. A Birodalmi Főparancsnokság egyik kiadványában sem kerteltek az elemzők: „Nem tudunk tovább a háború sikerében reménykedni. Az egyetlen út Japán százmillió embere számára, ha feláldozzák életüket, megnehezítik az ellenség dolgát, és elveszik azok harci kedvét”.
Az amerikaiak által csak „Big Six”-nek nevezett, a háború irányításáért felelős hat tagú legfelső tanács egy része is úgy okoskodott, hogy egy végsőkig tartó, fanatikus ellenállással enyhébb békefeltételeket harcolhatnak ki Japán részére. Az okinavai csatát is ezen gondolatmenetet alapul véve vívta a japán haderő, és ugyan a sziget elveszett, de a stratégák a zsebükben tartogattak még egy utolsó ütőkártyát: a védelmet Japán harmadik legnagyobb szigetére Kjúsúra koncentrálták, ahová többek közt 3500 kamikazét, és 5000 öngyilkos hajót, Sinjót vontak össze. A szövetségesek által szabott feltételekről, úgymint a leszerelés, a megszállás, a háborús bűnösök bíróság elé állítása, a császár hatalmi pozíciójának megváltoztatása, és a demokratikus reformok bevezetése, a japán vezetés ugyanis hallani sem akart.
A békepárti politikusok ugyan nem ellenezték a kemény ellenállást, de nem bíztak a szövetségesek megpuhítását célzó öngyilkos taktikában. Ők inkább a Szovjetunióval való egyezkedésben hittek, és szovjet közvetítéssel kötöttek volna kedvezőbb békét a szövetségesekkel. A Szovjetunióval ugyanis Japán 1941-ben semlegességi szerződést kötött, így a két fél, bár egymással ellenséges szövetségi rendszer tagjai voltak, nem háborúzott egymással.
Ráadásul az európai háború lezárultával már jól látszottak a törésvonalak a kommunista Szovjetunió és a demokratikus berendezkedésű Egyesült Államok és Nagy Britannia között. A japánok ebben az elhidegülésben bíztak, és egyfajta szövetségest és közvetítőt kerestek a „semleges” Sztálin személyében. Nem tudhatták, hogy az 1943 októberében lezajlott teheráni konferencián Joszif Sztálin titkos paktumot írt alá, és megegyezett Churchillel és Roosevelttel, hogy Németország legyőzése után a Szovjetunió hadba lép Japán ellen.
A japán diplomácia így hiába tapogatózott az oroszoknál a feltétel nélküli megadás puhítása és a császár hatalmi pozíciójának sérthetetlensége céljából, próbálkozásaik sikertelenek voltak. A Szovjetunió 1945. augusztus 9-én háborút hirdetett Japán ellen és megszállta a japán ellenőrzés alatt álló, Kína északkeleti részén fekvő Mandzsúriát.
A szovjet Csendes-óceáni Flotta matrózai kitűzik a zászlót Port Arthurban (RIA Novosti archive, image #834147 / Haldei / CC BY-SA 3.0)
Eközben az amerikaiak sem tétlenkedtek. A több éves kutatómunka után az új-mexikói Los Alamosban létrehozott kutatóbázison az amerikai fizikus, Robert Oppenheimer irányítása alatt dolgozó nemzetközi tudóscsapat létrehozta a hőn áhított tömegpusztító csodafegyvert, az atombombát, amelynek sikeres tesztje után az amerikai hadi és politikai vezetés legfelsőbb grémiumának vezetői úgy döntöttek, nem véreztetik ki a hadsereget, inkább bevetik a bombát a makacs japánok ellen. Augusztus 6-án Hirosimára, majd három nappal később Nagaszakira dobtak atomot. A megtámadott városokban a robbanást követően pillanatok alatt több tízezren pusztultak el.
Egy templom Nagaszakiban hat héttel a bombázás után
A szovjet támadás és az atombomba bevetése után a japán nép feje és vezére, Hirohito császár is belátta, hogy a háború elveszett, és miután a háborús kabinettel és a legfelsőbb tanáccsal tárgyalt, kész volt bejelenteni a kapitulációt ország-világ előtt az éter hullámain keresztül. A történelmi tettet azonban egy közjáték majdnem meghiúsította.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
