A második világháborús szerepvállalásunkkal és a magyarországi harcokkal foglalkozó történetírás, köszönhetően az 1945 utáni baloldali kurzusnak és a rendszerváltozás óta eltelt negyedszázadnak, számos féligazságot, ferdítést, csúsztatást és átértelmezést tartalmaz.
Ez hatványozottan igaz Budapest ostromára és a kitörésre, amely mind a mai napig indulatokat kavar közvéleményünkben. A szüleink, nagyszüleink generációja által megszenvedett ostrom végkimenetele jelenünkben is érezteti hatását, ezért nem csoda, hogy annak „átmagyarázása” politikai és ideológiai síkon is zajlik. Hetvenegy esztendővel az események után könnyű okosnak lennünk, és az íróasztal mögött ücsörögve pálcát törnünk az akkori történések felett, és szajkózni a sztereotip kérdéseket: Minek kellett Budapestet a végsőkig tartani? A katonák miért nem választották már a bekerítéskor a „biztos túlélést jelentő” hadifogságot? (Mintha szanatórium lett volna a szovjet hadifogság!) Az bizonyos, hogy a magára valamit is adó történész nem mai szemüvegen keresztül láttatja az akkori eseményeket, ugyanis a lencse erősen torzíthat.
A nyomasztó emberi és haditechnikai túlsúllyal rendelkező szovjet csapatok 1944 karácsonyán zárták körül a magyar fővárost, ahol a „Festung Budapest” 80 ezer fős német és magyar védőserege mellett közel egymillió civil is katlanba került. A német hadvezetés számára stratégiai fontossággal bírt Budapest megtartása, így nem mondott le annak védőiről sem, és ezért igyekezett számukra légi utánpótlást biztosítani. Szállítógépek és vitorlázórepülők segítségével közel 1975 tonna hadianyagot és élelmiszert juttattak be az ostrom során, sokszor a pilóták emberfeletti teljesítményének árán, ám ez a mennyiség csak a töredéke volt a szükségesnek. Az 1945. január 1-jétől indított felmentési kísérleteik („Konrad 1-3”) részsikereket hoztak ugyan, de céljukat nem érték el. Mindeközben Pest a szovjetek kezére jutott, és a budai oldalra szorult védők reménytelen helyzetbe kerültek.
Miért nem adták meg magukat a védők? 1945-ig egyetlen, németek által védett erőd sem adta meg magát, hanem katonái küzdöttek a végsőkig, vagy kitörtek, de a halálos ítéletet jelentő hadifogságot nem választották. A németek számára – a keleti frontra jellemző világnézeti harc tükrében – Budapest valóban erőd volt, ahol a kommunista előretörést akarták feltartóztatni, nehogy az szülőföldjükre jusson. A beléjük nevelt porosz drill, fegyelem és kötelességtudat, továbbá a hadifogságtól való rettegés is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy utolsó leheletükig harcoljanak. A kitörés során ezért fordult elő tömegével, hogy a súlyosan sebesült vagy a kelepcébe került német tisztek és katonák a fogságba esés helyett az öngyilkosságot választották.
A magyar honvédek sem voltak könnyebb helyzetben, hiszen saját fővárosukat védték, amelyért két totalitárius rendszer is viaskodott. Az 1920 után iskolákba került generációk keresztény és nemzeti nevelésébe mélyen beleivódott az antibolsevizmus, hiszen 1919-ben Magyarország ízelítőt kapott a vörös diktatúrából, és abból érthető módon nem kért többet. 1941 után a honvédek többsége megtapasztalhatta a keleti fronton, milyen a felsőbbrendű „szovjet paradicsom”, és ez egyáltalán nem volt ínyükre. Számtalan tábori lap zárult azzal, hogy „az Isten mentsen meg bennünket attól, hogy a szovjetek hozzánk is eljussanak”. 1944 őszére ez mégis bekövetkezett, és a sikertelen kiugrási kísérlet után a honvédség morális válságba került, amelyből már nem tudott kilábalni. Sokuknak elege lett a háborúból, és azok a honvédek, akiknek a szülőfaluját elfoglalták a szovjetek, úgy érezhették, számukra értelmét vesztette a további küzdelem, és esküjük szellemében tovább harcoltak, vagy lemaradtak alakulatuktól, és igyekeztek elkerülni a fogságot. A gyűrűben rekedt, német parancsnokság alá került honvédek idővel szembesültek azzal, hogy ha életben akarnak maradni, akkor a szovjet fogság vagy a szovjetek melletti harc közül választhatnak. Persze nem világmegváltó eszmék hatották át azon honvédeket, akik szovjet oldalra álltak, hanem az élni akarás ösztöne és az, hogy mielőbb befejezhetik a háborút, és elkerülhetik a rettegett szibériai hadifogságot. Azok a honvédek, akik maradtak a németek mellett, a fegyvertársi becsület mellett a németekbe vetett hit, hazájuk védelme, az antibolsevizmus vagy éppen a „csak egy nap a világ” hangulat motiválhatta. Ők is rettegtek a jövőtől, de a kitöréskor semmi esetre sem fordították maguk ellen fegyvereiket, hanem, amikor más választásuk nem volt, megadták magukat. A legnehezebb helyzetben a pincékben, óvóhelyeken megbúvó védtelen civil lakosság volt, nem tudták, számukra mit hoz a holnap, és joggal tarthattak attól, hogy a szovjetek rajtuk élik ki bosszúvágyukat, mint ahogy azt több magyar településen tették.
A Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Oberguppenführer vezette német haditanács 1945. február 11-én, a délelőtti órákban döntött a kitörés mellett. Miután saját csapataikat tájékoztatták, addig magyar szövetségeseik szinte az utolsó pillanatban, este hat órakor kaptak értesítést. Addigra már Pfeffer-Wildenbruch elküldte utolsó, drámai hangvételű rádióüzenetét: „Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltény csőre töltve. Budapest védői, választhatunk a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás között. Az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. […]” Mivel a Führer korábban rendre megtiltott minden kitörési kísérletet, az üzenet elhangzását követően a rádiókat megsemmisítették, nehogy tiltóparancsot kapjanak.
A terv szerint a csapatoknak a Széll Kálmán téren keresztül kellett kitörniük, s az Olasz fasoron át eljutni a Hidegkúti út–Budakeszi út elágazásig, ahonnét a Solymár és Nagykovácsi közötti Remete-hegy volt a menetirány. Ott gyülekezés és rövidebb pihenés után döntöttek volna a továbbhaladás irányáról, Szomor, Máriahalom vagy Pilisszentlélek felé. A kitörés első két hullámában a magyarországi svábokból álló 8. és 22. SS-lovashadosztályok, a német 13. és a Feldherrnhalle páncélos hadosztályok, a német 271. népi gránátos hadosztály, továbbá más német alakulattöredékek voltak, mögéjük a magyar 1. páncélos hadosztály, a 12. tartalék hadosztály harcképes részei és más magyar alakulatroncsok soroltak be.
A szovjeteket nem érte váratlanul a kitörés, mivel napokkal korábban három védőövet alakítottak ki: a Széll Kálmán térnél, a János-kórháznál és a János-hegy lábánál. Aztán vártak a döntő pillanatra. A pokol akkor szabadult el, amikor a Várból megindult a német–magyar csapatok első hulláma. Lehet-e szavakkal visszaadni a kitörés során átélt borzalmakat? Aligha. Vajda Alajos alezredes mégis megpróbálkozott vele: „Pontosan 20 h-kor az ostromló szovjet csapatok minden képzeletet felülmúló pergőtűzzel árasztották el a Várat és a kitörési útvonalat képező utcákat. Bombák, gránátok, Sztálin-orgonáknak nevezett sorozatvetők lövedékei, a különböző méretű aknák zúdultak az utcákon összezsúfolódott embertömegek közé. Ez pillanatnyi megtorpanást okozott, de visszafordulni már senkinek sem lehetett, a tömeg sodorta magával kérlelhetetlenül. […] Rövid idő alatt hullák, gépkocsironcsok, kifordult belű szörnyű hullák, emberi csonkok, ahogy a gránát vagy az akna szétszaggatta az emberi testeket. A hullákat és a súlyos sebesülteket nem húzta félre senki. A tömeg taposta őket, a járművek átgázoltak rajtuk. Vér-vér mindenfelé, ordítás. Pattogó német vezényszavak. Káromkodások. Éjszaka volt, de a folytonos robbanásoktól alig lehetett látni. […] Aki járóképtelenné sebesült, azt az előrenyomulók halálra gázolták. Sok, nagyon sok volt a veszteség, szörnyű a pusztulás.[…] Nem hiszem, hogy volna olyan írói toll, amelyik a maga valóságában tudná érzékeltetni azt a borzalmat, szörnyűséget, ami ott az ember szeme elé tárult! Az a kép, amit ott láttam, életem végéig kísérni fog, azt elfelejteni nem lehet soha!”
A Széll Kámán, a Széna tér, a Mechwart tér és az Olasz fasor környékén rendkívül súlyos és heves harcok zajlottak, s az elképesztő veszteségek dacára, másnap reggelre közel 16 ezer fő verekedte ki magát a Svábhegyre, a Hármashatár-hegyre és a Remete-hegyre. Az ottani szovjet csoportosítások azonban felszámolták ezen csoportosulásokat, így alig 600-700 védő érte el a saját vonalakat.
„Elbuktunk! Elbuktunk? Nem! Nem! Igaz, hogy nagyon jól fejbe kólintottak és ájultan hevertünk egy jó ideig. A csapás, amelyet elszenvedtünk, kegyetlen volt, s mi tehetetlenül vergődtünk a lét és nemlét között. Erre a csapásra nem voltunk elkészülve, mert nem tartottuk lehetségesnek, hogy ilyen csapás érhet bennünket. Túlságosan bíztunk magunkban és túlságosan lebecsültük ellenfeleinket. Csalódásunk kegyetlen volt, és csaknem kibírhatatlan lelki krízist váltott ki. Összeomlott lelkünkben egy világ […]” – jegyezte fel egy budai polgár a naplójába. Igaza volt, hiszen a „nagy európai gondolat” jegyében nemcsak Budapest vált romhalmazzá, de az ezeréves Magyar Királyság eszménye is végleg sírba szállt.
Babucs Zoltán
A szerző hadtörténész
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
